Sástói kilátó. Rémes sárga színre festett acélszerkezet. (Vagy valami olyasmi, nem értek hozzá). Tetejéről ellátni egészen Gyöngyösig. Körülötte zöld lombok burjánzanak. Lélekemelő látvány. Felmész a 258 lépcsőfokon, majd belehalsz, levegőért kapkodsz, de amikor túlteszed magad a fiziológiás tüneteiden és hagyod, hogy a Lelked töltődjön, olyan érzés, mintha átlépnél egy másik dimenzióba. Oda, ahol üres minden, de mégis élettelteli...
Ma, ott fenn, karnyújtásnyira az égtől, leültem egy kicsit, míg a bajtársaim is felértek. Megállt az idő.
Hazafelé a buszon mélyen magamba néztem, az életem, az előttem álló terheket, a jövőm. A jövőm, ami olyan, mintha nem is létezne. Csak lebeg a nagy pusztában.
Roppant álmos vagyok.
Ma, ott fenn, karnyújtásnyira az égtől, leültem egy kicsit, míg a bajtársaim is felértek. Megállt az idő.
Hazafelé a buszon mélyen magamba néztem, az életem, az előttem álló terheket, a jövőm. A jövőm, ami olyan, mintha nem is létezne. Csak lebeg a nagy pusztában.
Roppant álmos vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése