Zorgona

Péntek délután, hétágra sütött a Nap. De az is lehet, hogy nyolc is megvolt. Vác, Konstantin tér, mely fölé a Dóm tornyosul. Roppant méretű oszlopok védik bejáratát, amely kapuk általában zárva tartanak. De ezen a ragyogó péntek délutánon, amikor arra vártam, hogy a TDK konzultációra a tanárom megérkezzen és még fél órát jósolt a titkárnő annak bekövetkeztéig, nos akkor abban a percben, mikor ott tébláboltam a téren, és szokásos utamra indultam a pék felé, valaki orgonált, valaki hívogató dallamokkal töltötte be az Időt. És az ajtó nyitva állt, mitöbb, sarkig kitárva. Felnéztem egykedvű sétámból, és megpillantottam azt. Lépteim afelé irányítottam és bementem a monumentális méretű templomba. Freskók a falakon, mécsesek gyéren pislákolnak a napsütésben. Egy fiatal srác ül elől az orgonánál, átszellemülten átadva magát a Zenének. Három idősebb néni pedig takarít, éppen felmossa az évszázados köveket. Egy férfi siet be, zaklatott, egyenesen a mécsesekhez fut. Bedob egy érmét a perselybe, felemel egy mécsest, meggyújtja, majd elhelyezi a többi között. Imádságba kezd, arcát figyelem, ahol könnyek csordogálnak végig. Megérint fájdalma, szívből kívánom neki, bármi, amiért most eljött segítséget kérni az Égiektől, úgy legyen, ahogy szeretné. Amíg ő nem jött be, észre sem vettem a fény nélkül várakozó mécsesek sorát. Az orgona hangja közben szüntelenül sípolja a magáét, hol panaszosan, hol fenkölten, hol pedig fúgák sora szólal fel. Nem rossz, de nem is jó. A fiú még gyakorol. Talán vizsgára, talán csak egy meg nem értett művész. Nem töprengek ezen sokáig, a mécsesekhez lépek, kikerülöm az imádkozó férfit, hagyom, hadd legyen magában, a másik oldalon is áll egy vasból kovácsolt tartó. Bedobok egy érmét, felemelek egy mécsest. Fényt adok neki, s amikor már erősebben lángra kap a kanóc, leteszem a többi közé. Nem tudok imádkozni, elmerülök az aprócska lángban, azt figyelem, ahogy társaihoz hasonlatos táncba kezd, ahol örökérvényű viaszba zárt tánclépések mutatják a rendet. Hálás vagyok, igazából nincs miért imádkoznom. Vagy, pont emiatt. Érzem, hogy nem azért gyújtottam meg a mécsest, hogy kérjek. Inkább azért, hogy megköszönjem. Ő érti, nincs miért magyarázkodnom. Álldogálok még egy picit ott, közben oly mélyre merülök a Fényben, hogy fel sem tűnik a némaság, ami leereszkedik körém. Egyedül vagyok, hogy mikor mentek ki a többiek, meg nem tudnám mondani. Elvész az idő, elvész a világ. Csak vagyok, a Fény és én.

A következő percben már a dóm falain kívül találom magam, újra ebben a világban. A téren a közeli általános iskola diákjai futnak, testnevelés óra van, lányok-fiúk egymás ellen, sorverseny. Leülök a lépcsőre, a Nap finoman cirogat tavaszi fényével. Odabent megint felcsendül az orgona hangja. De most oly' távoli, de újra hívogat. Viszont mennem kell. Vár a tanárom. Feltápászkodom a lépcsőről, nehéz megindulni, visszavágyom abba a nyugalomba, amit néhány perccel ezelőtt éltem át. De nem engedek most a hívásnak, kötelességem van. Bemegyek a főiskolába, két óra, felmászom a második emeletre, a pszichológia tanszékre. A tanárom széles mosollyal fogad. Megint átlépek egy másik világba, ahol a fő irány pszichoszociális fejlődésmodell és a születés. A tanáromnak tetszik az új ötletem. Elmerülünk benne...

Aztán eltelik egy óra. Már a vonat felé igyekszem. Betérek a pékségbe, sós perec társaságában távozom. Az állomásig elfogyasztom, igazán finom. A vonat késik, türelemmel várom. Egyedül vagyok, de nem zavar, noha a könyvem is otthon felejtettem. A szokottnál negyed órával később érkezik meg a zónázó. Felszállok rá, ablak mellé ülök le, azon az oldalon, ahol mindig ér a Nap. A messzeségben drága hegyeim kéklenek, előtte a Duna rohan a medrében. Elköszönök tőlük, de csak rövid ideig, holnap megint jövök. Visszaérek a városba, káosz fogad. De belül rend van.