Torta, csata, csillagok

Csak itt ülök a gép előtt, és egyszerűen nem tudom, hogy hol kezdjem el. Annyi minden történik, mondhatni, peregnek az események körülöttem...
Tegnap volt a buli, amelynek keretein belül megemlékeztünk arról, hogy az Intézet immáron 13 éve áll fenn, dacolva az anyagi megvonásokkal, és egyéb gáncsoskodásokkal szemben. A sütim, a Csokis Álom második lett az édességek között a kostolóbizottság és a közvélemény szerint. Ez is szép egy olyan személytől-itt magamra célzok-, aki a konyhába csak enni jár, és egyéb más tevékenységet szívesen átpaszol másnak. Ez a sikerélmény talán meghozza kedvem a konyhaszolgálathoz. Másfél órás műsor volt, ahol az egyik kollégánk citerán játszott. Hihetetlenül megborzolta az érzéseimet, úgy éreztem, mintha teljesen átjárna a zene. Becsuktam a szemem, és képzeletben a hangok szárnyán repültem tova. Egy békés tengerpart jelent meg előttem, a Hold birtokolta már az eget, és csillagok vílágítottak. Hatalmas tábortűz égett, ami körül alakok táncoltak az éjben, önfeledten átadva magukat a ritmusnak. Aztán a citera hangja abbamaradt, és ez az álomkép is semmivé foszlott, mintha egy vödör hideg vízzel locsoltak volna le. Az ünneplésnek vége lett, és mindenki rávetette magát az ételektől roskadozó asztalra. Én nem fértem oda, így kisomfordáltam a könyvtárból, vissza a helyemre, és befejztem a Vágyak évadját. Érdekes könyv, a 70-es évek végén játszódik, arról a bizonyos nyárról szól...
Hazaértem, öszepakoltam, és elmentünk Kittivel edzésre. Nagyon sokat kardoztunk, a végére azt hittem, belehalok, úgy fájt a csúklom, de, többet kell(ene) gyakorlnom, a tonfával is. Az útobbi időben ellustultam. Az edzés végén jókat csatáztunk, és most nem fáradtam el annyira, mint múlt hét szerdán, a "Halálra adás napján". Hazavonszoltuk megfáradt porcikáinkat, még csacsogtunk, de már csak nyomokban emlékszem, hogy miről. Elnyomott az álom.
Jut is eszembe, ha már az álmokról beszélünk, szerdán hajnalban rémeket láttam. Történt úgyanis, hogy kint ültünk az erkélyünkön, és néztük a csillagos eget. Egyszercsak egy üstökös suhant el a magasban-ekkor láttam a virtuális térképen, ahogy éppen becsapódik a Földbe- hallottam a robajt is, ami ezt követte... Szerencsére felébredtem, és hamar el is felejtettem az egészet, de aztán este megint felsejlett előttem. Nem az első alkalom, hogy a világ pusztulásáról álmodok. Most, itt ülve, minden olyan békés, kellemesen fújdogál a szél, Katie Melua éneke szól a hangszoróból... Ám, ezek az álmok mindig olyan valóságosak, és ez az, ami rémísztő bennük. A múltkorjában is menekülnöm kellett Budapestről, a Blahán voltam épp, amikor szétnyílt a föld, kocsik borultak fel, villámok cikáztak, én meg nem találtam az utam, amit követnem kell... Egy másik álomban, szintén egy aszteroida miatt, a levegő kiszökött a légtérből, és mi mind halálra lettünk ítélve egy Láthatalan Bíró által. Tisztán emlékszem, ahogy Apukám azt mondja: "Hát, ennyi volt. Örülök, hogy ti voltatok a családom..." Ezeket a borzalmakat leszámítva, szeretek álmodni, mindig, annyira élethű minden, és mindent érzek, mintha valóban egy másik világban járnék, elszakadva mindattól, ami itt tart...