Már megint azt álmodtam, hogy háború van. Reggel 5-kor felriadtam, az utolsó emlékképem a NET romjai voltak, a 23 emeletes épületből két szint törmelék maradt. Én ott álltam előtte, tisztán előttem van most is a kép. Aztán, menekülő emberek között találtam magam, reményvesztetten haladtak valamerre, ahol nem éri utol a harcok véres mivolta. De, sehol nem volt menedék, a biztonság megszűnt létezni, a Béke, oh, a törékeny Béke, ami talán mindig is csak egy illúzió volt, mindörökre elveszett. A hét elején Gyenesdiáson is sikerült hasonló álmot látni. Amikor reggel kinyítottam a szemem, besütött a Nap a manzárdablakon, és meg is feledkeztem az álom borzalmairól. De ma Hajnalban újjáéledtek. Kibotorkáltam a konyhába valami hideg italért, aztán vissza az álmok birodalmába. És megint visszazuhantam a borzalmak világába. Egész délelőtt ez ment, felriadtam, visszaaludtam...etc. Aztán felkeltem, és hozzáláttam az Idő Uraihoz, régen elhanyagoltam őket, és most újabb ötletek kerültek felszínre. E történet írása közben nekem is be kell járnom egy utat, ugyanúgy fejlődve, mint a történetbeli karaktereknek. De ebbe most tényleg nem megyek bele...
A fent leírtak ellenére szeretek álmodni, és, hiába szörnyű, nyomasztó vagy éppen lélekölő egy-egy álom hangulata, ha nem álmodnék, akkor üresebbnek érezném magam. Kellenek az álmok, és ha rosszak, amik nem biztos, hogy valóra is válnak, de, legalább fel tudok készülni az előttem álló borzalmakra.
A fent leírtak ellenére szeretek álmodni, és, hiába szörnyű, nyomasztó vagy éppen lélekölő egy-egy álom hangulata, ha nem álmodnék, akkor üresebbnek érezném magam. Kellenek az álmok, és ha rosszak, amik nem biztos, hogy valóra is válnak, de, legalább fel tudok készülni az előttem álló borzalmakra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése