A napokban -mintha csak a Világ tudná bánatom- mindig valami szívet derítő dologgal lep meg. Ma elmentünk csónakázni a Városligeti tóra. Húgom is nyugodt volt, mert nem csak mi-Bosyka és Én-, "gyenge" nők ültünk vele egy csónakba, hanem Larsen is megtisztelt minket társaságával. Mikor beszáltunk, és elhelyezkedtünk az imbolygó zöld színű vízijárműben-az 5-ös számú csónakot kaptuk-, evezni kezdtünk. Két embernek elég nehezen ment a csónak írányban tartása, ezért előremásztam, az evezőket átadtam Bosykának, és lehasaltam a csónak elején, onnan navigálva tovább a többieket. Nem kis idő múlva ügyesen belejöttek, és a végén egész jól ment. Mitöbb, annyira megtetszett mindenkinek, hogy megegyeztünk, amint lesz időnk, újra megyünk. :) "Körbehajóztuk" a Kacsák Szigetét, és visszamentünk a molóféléhez.
Ma is nagyon meleg volt -elvégre, nyár van- és egy kisebb termetű kutya beúszott a kacsák közé, megbolygatva, az addigi nyugalmat, a parton állók, és a csónakázók szórakoztatására. A hídon fent, egy lány fuvolázott J. S. Bach darabokat. A kutya, a kiskacsák, és a zene, ami trillázva szólt felettünk, ahányszor elhaladtunk a híd alatt. Talán másnak fel sem tűntek volna. De számomra úgy hatott, mintha csak akkor, és abban a percben lehettek ők ott, amikor mi is.
Aztán, az Andrássy úton végigsétálva elértük a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumot. Megnéztük a japán kiállítást. Egy igazi, szamuráj, harcedzett páncél volt vitrínben, mondanom sem kell, Larsen és Én kishijján szájtátva bámultuk, sóvárogva szemléltük minden egyes apró porcikáját, már amennyire az üvegen keresztül hozzáfértünk. Gondosan megmunkált vért, rajta a családi címer/gamon. Larsen mondta, melyik kláné, de a japán nevek megjegyzése igen nehezen megy számomra... A gamon: három levél, egymással szembe fordítva. persze, a páncélon kívül, sok más csoda is elénktárult, hordozható kisasztal, szakés csésze, pipereholni, csatt, hajtű... De, a szívemet a páncél ejtette rabul. Meglehet, el sem bírnám, nomeg, majd megdöglenék benne a melegtől, de akkor is, viselhetném... nem vagyok ám fanatikus...;)
A Múzeum udvarán átmentünk a Holdkapun-gömbölyű nyílású kínai díszkapu, a képen pontosan az a kapu látható, amin mi is átkeltünk-, és közben mindenki kívánhatott egyet, amit nem volt szabad elmondani, különben nem válhat valóra. Tiszteletünket tettük a Buddha szobornál is. Sajnos, nem volt nálam füstölgő, de az egész kertet anélkül is valami megfoghatatlan lengte be.
A mai napom is eltelt. A Lelkem lassan gyógyulgat, a Családom, a Barátaim Szeretete észrevétlenül szívárog be a sebeken, és még mélyebbre jutnak, mint valaha bármikor...
Ma is nagyon meleg volt -elvégre, nyár van- és egy kisebb termetű kutya beúszott a kacsák közé, megbolygatva, az addigi nyugalmat, a parton állók, és a csónakázók szórakoztatására. A hídon fent, egy lány fuvolázott J. S. Bach darabokat. A kutya, a kiskacsák, és a zene, ami trillázva szólt felettünk, ahányszor elhaladtunk a híd alatt. Talán másnak fel sem tűntek volna. De számomra úgy hatott, mintha csak akkor, és abban a percben lehettek ők ott, amikor mi is.
Aztán, az Andrássy úton végigsétálva elértük a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumot. Megnéztük a japán kiállítást. Egy igazi, szamuráj, harcedzett páncél volt vitrínben, mondanom sem kell, Larsen és Én kishijján szájtátva bámultuk, sóvárogva szemléltük minden egyes apró porcikáját, már amennyire az üvegen keresztül hozzáfértünk. Gondosan megmunkált vért, rajta a családi címer/gamon. Larsen mondta, melyik kláné, de a japán nevek megjegyzése igen nehezen megy számomra... A gamon: három levél, egymással szembe fordítva. persze, a páncélon kívül, sok más csoda is elénktárult, hordozható kisasztal, szakés csésze, pipereholni, csatt, hajtű... De, a szívemet a páncél ejtette rabul. Meglehet, el sem bírnám, nomeg, majd megdöglenék benne a melegtől, de akkor is, viselhetném... nem vagyok ám fanatikus...;)
A Múzeum udvarán átmentünk a Holdkapun-gömbölyű nyílású kínai díszkapu, a képen pontosan az a kapu látható, amin mi is átkeltünk-, és közben mindenki kívánhatott egyet, amit nem volt szabad elmondani, különben nem válhat valóra. Tiszteletünket tettük a Buddha szobornál is. Sajnos, nem volt nálam füstölgő, de az egész kertet anélkül is valami megfoghatatlan lengte be.
A mai napom is eltelt. A Lelkem lassan gyógyulgat, a Családom, a Barátaim Szeretete észrevétlenül szívárog be a sebeken, és még mélyebbre jutnak, mint valaha bármikor...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése