Jonathan Livingston, a sirály

Tegnap végül semmi időm nem maradt arra, hogy írjak, bár kétszer is nekikezdtem, de sosem juttottam a végére. Este elleptek minket a szomszéd néni unokái, és rajzszakkört tartottunk. Csupa maszat lett minden, főleg a kezem nagy része, mert a hétvégi festészet nem nagyon ment, ezért az újabb kudarcélményt elkerüvén, a jól bevált pasztell mellett döntöttem. Egy boszorkány látott napvilágot, bár elég rövid lett a keze, és a szeme is elég furi, de az utóbbi szándékosan lett olyan, hiszen a kép eredeti címe: Csillagszem. Amióta Celia Rees tollából kikerült Bűbájos Mary-t elolvastam, hajtott belülről egy kép, hogy egy alapból kék, és sárgával pettyezett szemű boszit alkossak. Bár az A2-es méret kicsinek bizonyult ennek megvalósításához...

Tegnap délelőtt fenn lógtam MSNen. (Ez persze nem újdonság) És Dody az alábbi linkkel lepett meg:

http://www.szepi.hu/irodalom/jonathan/jonatan1.html

Először nem olvastam el, inkább kinyomtattam, nem szeretek több oldalt gépen olvasni, bántja az amúgy sem túl szuper szemem. Ahogy az első sorokon túlhaladtam, egyszerűen nem tudtam letenni. Az egyszerű szemlélőnek pusztán egy sirály próbálkozásairól szól, aki szárnyait kihasználván, a repülés fortélyait tanulja, miközben a többi sirály szemmel-ölni-lehetne tekintettel figyeli, vagy oda se mer nézni, ahogy egy-egy műrepülési figura sikerül neki, és mikor megszületik az Áttörés, a Vének maguk elé szólítják, és a Középpontba állítják. A naiv sirály azt gondolja, hogy elismerésben fogják részesíteni, de hamar rá kell döbbenie, egészen másról van szó. A Raj kitaszítja, mert más, mint ők. Jonathant a megismerés vágya hajtja előre. A társai ezt képtelenek ésszel felérni. Míg a száműzött sirály számára a repülés nem csak azért van, hogy táplálékot szerezzen, és csupán túléljen, hanem azért, hogy szárnyaljon, magáért a repülés öröme miatt. Talán ezt a legnehezebb megértenünk. Miből áll a mi életünk? Nem kizárt, olyanok vagyunk, mint a Rajbéliek, akik nem mernek eltérni a megszokottól. De Jonathan mindannyiunkban ott van, akad, aki felszínre engedi, akad, aki elnyomja, mert sokkal kényelmesebbnek találja az életét anélkül, hogy elgondolkodna a miértjén... Az emberek nem látnak tovább az orruk hegyénél. Elpazarolják az életüket, nem élnek a lehetőségeikkel, amiket kapnak, nem fejlődnek, nem is érdekli őket. A mai világban a pénz lett az úr, már szinte mindent az mozgat. De kérdem én, a gazdag egyed mihez kezd halála után megszerzett földi javaival? Mire megy vele? A túlvilágon lefizeti a kapust, hogy egy jobb világba kerülhessen? Aligha. Aki meghal, nem visz magával más egyebet, csak azt, amit a Lelke szerzett meg. És, amíg nem jön rá, hogy nincs nagyobb "mágia" a világon, mint a Szeretet, addig elveszett Lélek... Meglehet, teljesen rossz nyomon haladok, de ez az én meglátásom. Persze, Livingston Sirály története nem ér véget ott, hogy "messzire elrepül, túl a Távoli Szirteken", de akit érdekel, az elolvassa, akit meg nem, azt meg nem fárasztom tovább. Mindenki szűrje le magában konzekvenciát.
Utolsó gondolatom gyanánt a Sirály történetéről a saját magamra vetített jelentése lenne. Mivel egészen érthető okokból nem tudok repülni -sajnos- én a rajzolásban keresem a tökéletességet. Persze, messze vagyok még tőle, de minden egyes vonal közelebb visz. No, ez a szemlélet csak is az én szubjektív meglátásom, de kezdetnek ez sem rossz...