Nógrád

És eltelt egy év a legútóbbi nógrádi csata óta. Körülöttem minden megváltozott, de a táj a régi, ismerős barátként köszöntek vissza. A piroska ugyanúgy szalad végig az egyenes sínpárokon egészen addig, míg el nem nyeli a látóhatár. A várrom a domb tetején áll, büszkén és egyben oltalmazóan magasodik a település fölé. Onnan ellátni a távoli hegyekig is. Amikor kiállsz a kiugró sziklaszirtre, ami valaha egy őrtorony lehetett fénykorában, és ott, ott igazán szabad vagy egy rövidke pillanatig. Aztán vissza a valóságba.

Nógrád fontos állomása volt az életemnek. Ott tanultam meg az elengedés művészetét. Ott, azon a bizonyos sziklaszirten. Ott, ahol a Mesterem együttérzéséről biztosított és ezzel lett igazán tökéletes mester-tanítvány a kapcsolatunk. Ott, amikor minden megváltozott. És ezeket a változásokat nem bánom. Ezek a változások úgy kellettek, mint a víz és az árnyék egy fullasztó roham után. Egy hernyó voltam akkor, féltem a haláltól, a változások utáni elképzelhetetlen világtól, de a mester meglátta bennem a pillangót. Nógrád ezt adta nekem. Nógrád ma békét hozott nekem. Teljes nyugalmat a rohanás közepette. Két vágás közti tökéletes összhangot. Összhangot a világgal, magammal, a Szeretettel. És ebből szeretnék adni, hogy mindenki megtapasztalhassa. A Boldogság csak akkor az igazi, hogy ha megoszthatjuk egymással. És ezt bárki megtalálhatja. Csak legyen képes az elengedés művészetére. Nem lesz több korlát.

Petivel a várfal tővében ültünk, ott még akadt egy csöpp árnyék. Vége volt akkor már minden csatának, minden megpróbáltatásnak. Fáradtak voltunk, porcikáink sajogtak, Peti kezét több helyen is elkaszabolták. Beszélgettünk, a kapcsolatok kuszaságáról. Mire van szüksége egy férfinek? Általában törődésre. És ebből következik minden más. Mira van szüksége egy nőnek? Biztonságra. És ha a két fél megtalálja egymásnál számításaikat, akkor az a Szerelem olyan, ami beszél a Világlélek nyelvén.

Ma este még koncert, csapattársam, Dáv rap bandája fogja osztani az észt a Fáraóban. (Ez itt a reklám helye :). Fáradt vagyok, de nem kimerült. Van elég erőm, ami ki is fog tartani a vizsgaidőszak végéig. Mert van Remény, van mindennek helye az életemben. Amitől Nolasyn Nolasyn.

Csillagok, csillagok...

...mondjátok el nekem.

Ezt dudolásztam magamban, amikor este jöttem haza az utcánkon. Rajtam kívül csak egy kóborcica sietett haza puha tappancsain az autók között. Fenn világlottak a csillagok, már amennyire lehetett látni pislákoló fényüket az utcai lámpa sárgájától.

Reggel kialudva ébredtem, csak volt valami különös álmom, amire nagyjából emlékeztem is reggel, de mostanra már köd dereng körülötte. Álmok, álmok, oh, édes álmok. Határozottan úgy éreztem, mintha a valóságban lennék. De amikor reggel felpattantak szemeim, rádöbbentem, egy másik világban jártam és itt újra a valóság fogadott. Vagy valami ahhoz hasolnó illuzió.

Este egy bajtársam születésnapján voltunk hivatalosak. Jó hangulatban telt el, a végét vizipipa koronázta valami gyümölcsös keverékkel. Nagyjából olyan érzés volt, mintha gyümölcsgőzt szippantanék be.

Ahogy ott ültünk, és előttünk a hegyek terültek el, olyan érzésem volt, mintha nem is az itt és mostban lennénk. A pesti rohanás ott fenn távoli. Töltött.

Holnap Nógrád. Nem hiszem, h nagyon fogok rohangálni, mivel már a semmittevéstől is fáj a térdem. Félek. Pengeélen járom táncom minden nap. Egyre közelebb az a perc, amikor elmegyek az orvoshoz vizsgálatra. Félek, h örökre eltiltanak a mozgástól. Mihez kezdek akkor? Persze, könnyű ilyenkor azt mondani, egyem meg azt, amit főztem. (A nyár folyamán megtanulom a konyhaművészetet, így nem kizárt, hogy valóban meg kell majd ennem, amit kreáltam...)

Node, azért nem olyan elkeserítő a helyzet. Most újra érzem, hogy sok mindennek van értelme, amiről azt gondoltam, már nincs. Valami újra erőt adott nekem. Valami...

A valóban lényeges és fontos

A Képzelt Írót szabadságra küldtem.

A már szokasos és még mindig megunhatatlan tájon száguldottam végig a vasparipával, a sárga virágok helyett már pipacsok vöröslenek a zöld hullámzó tengerben, vegyülve valami számomra ismeretlen lila virággal. A nyitott ablakon át a megolvadt kátrány illatának különös egyvelegét csapja az orromba a huzat. A hajamat most nem cibálja, mint máskor. A tájból egyedül a Napraforgókat hiányolom. Lassan ideje lesz sárga szirmot bontaniuk a végtelen szántóföldeken.

Csodálatos idő van. Ám mostanában néha úgy érzem, kikoptak a szavak érzelmeim valósághű leírásához. De talán nem is kell annyira erőltetni. Az itt és most pillanataiban megélt érzelmek elmúlnak az emlékezés martalékává vállva.

Könnycsepp

Több, mint tíz óra alvás után vagyok. Rengeteg sírtam álmomban, másra nem emlékszem. Reggel úgy ébredtem, mint akit fejbevágtak. Azt tudom, hogy este épp, csak letettem a fejem a párnára, a szemüvegem letettem (vagy ejtettem) a földre, és a következő percben már az alfa hullámok rajzolódtak ki az EEG-men. Szerintem elég hamar köszönthetett be a delta aktivítás. Aztán bizonyára a REM szakaszban jöttek a könnycseppek.

Tanulnom kell, noha nem vagyok lemaradva semmivel sem. A héten csupán egy vizsgám lesz, mint utóbb kiderült, kell egy vizsgahelyetesítő beadandót is készíteni a gyermekvédelem témakörében. Még szánok rá egy órát, aztán következik a szociális munka az iskolában. Csupán nyolc tétel. Buki szorgalmának köszönhetően az egész évfolyamnak van anyaga hozzá. Úgyhogy, most zárom is e rövid bejegyzést.

A vonaton írtam

Lassan be fog telni a pillangós noteszom. Sok gondolatomat, ötletemet, a világ rezdüléseit, pillanatnyi érzésvilágomat őrzi. Még nincs egy éve, hogy a birtokomban van. Írok mindenről, ami megérínti Lelkem.

És mi most itt vagyunk. Újra vonaton, Szárszóról hazafelé. Dody itt szendereg mellettem, az álom súlya lehúzta szemhéját. Én két mondat között nézelődöm az ablakon túli világra, töltődöm a látványtól, mely retinámon keresztül a tudatomba hatol. A Balaton világoskékes szürke színben játszik, a Nap fénye megcsillan felszínén. Örök mozgásban van a víz tánca. Felette az Északi Oldalon hegyek tornyosulnak a túlparton. A parton nádas burjánzik, helyenkén jegenyefák nyújtozkódnak az Ég felé. A vonat sietve szalad végig a tájon, már a Balatonszárszó táblát is elhagytuk.

Mi most ott voltunk. Ott, ahol a hallgatóság javarészének már őszbe fordult a haja. Ott, ahol arról szólt a tudományos tanácskozás, hogy mi volt a népi írókkal. És hogy mi lett velük? Már javarészt mind meghaltak. Én nem is tanultam róluk így, mint népi írók. Nem emeli ki a magyar irodalom, méltatlanul nem emlékszik rájuk, más érdemeikről tesz említést a tankönyv. És '56... Hol vannak már azok, akik hittek benne, a változásban, egy szebb jővőben? Nagy részük már szintén a föld alatt alussza békés álmát. Elfelejtettük a névtelen hősöket. Elfelejtettük a múltunkat. A mi generációnk elfelejtett magyarnak lenni. Mondják, a történészek javarésze a legnagyobb történelem hamisítók. Aktuális politikai állás alapján íródnak a történelmi krónikák.

De ahogy ott ültem a József Attila Művelődési Ház színházi termében, ahol a színpadtól balra egy József Attila portré lóg a falon, zöldes-barna drapéria a függöny, a székek nem túl kényelmesek és a fehér falakon fa berakások díszelegnek; ahogy ott ültem és magamba szívtam a szavakat, melyeket a nálamnál koruknál fogva bölcsebb emberek engedtek szabadjára az éterben, úgy éreztem, van bennem erő. Van bennem erő, amit tudtuk nélkül kicsit ők is adtak. Van bennem erő, hogy valami újat adjak. Nevezze ki-ki annak, aminek akarja. Talán küldetés, ami Lelkemet vékony ezüstszállal vezeti az Úton. Nem lehet letérni. Nem is érdemes. Ám ez így van rendjén.

Miután a rendezvény végére ért, még maradt másfél óránk a vonat érkezéséig. Lesétáltunk a partra és leültünk a fák árnyékában. A víz cserfesen hullámzott, mindig akadt mondanivalója, ahogy átbukfencezett a parti köveken. Egy hattyú pár uszott békésen, néhány sirály a tökéletes repüléshez vezető szárnycsapásokat gyakorolta és egy sikló is megjelent a felszínen. Fehér pamacsok felhőnek álcázták magukat ott fenn, a magasban.

És mi ott leszünk. Ott, ahol mi tényleg képesek vagyunk tenni és nem csak beszélni. Ott, ahol a jegenyefák az égig érnek.

„A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége.”

A Halál nem tervezetten toppan be az Életünkbe. Egyszercsak megjelenik, magával ragad valakit, vagy pont Téged. Kiszíbadítja Lelked a fogságból az igazi Szabadságba, ahol a test sem korlát. A Halál komisz egy dolog az Élők számára. Nincs rá szó, ami enyhíthetné a Szerető Hozzátartozók fájdalmát. Nem tehetünk mást, mint ahogy a Képzelt Író is írta: elfogadni és elengedni. És a holtnak emlékét megőrízni. Az Örök Életet itt, a Földön csak úgy érheti el, ha a Szívünkbe megőrízzük kedves emlékét.

Nem erről akartam írni eredetileg, de reggel egy Barátom felhívott. Támaszra volt szüksége. Nem tudom, mit mondhatok, amitől majd jobb lesz a Világ a Szeretett Személy Nélkül.

Levéltöredék a Képzelt Író tollából II.

... és emlékszem a tegnapra. Amikor a Hegyek kéken tornyosultak odaát, a Folyó másik oldalán, és mi ott ültünk lent a parton. Beszélgettünk az Élet nagy kérdéseiről. Mint ahogy azt tenni szoktuk, amikor Világaink egymás mellé sodrodnak, és nem számít az Idő, sem semmi más, csak vagyunk. Egymás szemébe nézve magunkat látjuk. Köztünk nincs több Titok. Talán már soha.

Jöttem ma haza a gyors busszal, kint rohantak a szürke utcák, velük együtt én is sodródtam. Közben azon járattam agytekervényeim, amit mondtál. Elfogadni és elengedni. Elfogadni mindenkit úgy, ahogy van. Milyen egyszerű így leírva, mégis, milyen nehéz. Ez a bolygó, ami most Otthont ad nekünk, színes egyénekkel telített. Különböző Világok sokasága. Nomeg, elfogadni az Életet és a Halált. Az Egységet, amit minden nő és férfi képez.

És elengedni... Mint magyaráztad, nem úgy, mint ahogy a komisz kisgyerek engedi el a héliummal töltött lufi zsinorját. Hanem, mint érzéséket. Eddigi életem során már találkoztam ezzel, de nem úgy tartottam számon, mint a -szavaiddal élve- az elengedés művészetét...

Vanila Sky

Monet: Vanila Sky

Vasárnap este enyhén felhős volt az idő, délután még esett is. A vadszőlő viaszos felszínén véguggurultak - egyikről a másikra sorba lefelé- végül pedig szétloccsant az udvart befedő betonlapokon. A szobában ültünk a TDK témavezető tanárommal, fárasztó, de gyümölcsöt hozó munka volt az, ahogy megszültük a tesztsor végleges formáját. Nagyszabású terveim vannak vele és érzem, hogy most igazán tehetek valamit a közösségért. Mert nem magam miatt bajlódom a TDK-val, most igazán úgy hiszem, megtaláltam a módját annak, hogy meggyógyítsam a beteg társadalmunkat, s ennek egyik eszköze a tesztsor. Lelkes vagyok, de nem naív. Talán belebukok, de jó érzéssel, hogy legalább megpróbáltam.

Miután agyilag letompultam, Hugival a Grinyóba vezetett az utunk, ahol Dody és egy kancsó testes vörösbor várt minket. És Jankó. Rég nem látott cimbora. Onnan EDDA sétáltunk -életemben először mentem végig a Műegyetem rakpartján. Élek-halok az élőzenéért, főleg ha édes anyanyelvemen szól és mindezt tetézi a szöveg - amit ott nagyon nem lehetett érteni, de itthon néhány számot újra meghallgattam. Nem mondom meg, melyik a kedvencem, aki ismer, úgyis kitalálja...

Más téma: mit szólnátok ahhoz, ha az örök életet a kezetekbe nyomnák? Teszem azt, lenne elég pénzetek arra, hogy válasszatok: élet, vagy örök álom, amiben minden úgy történik, ahogy Te akarod. A világ élhető hely, olyan, amilyennek mi látjuk. Teszem azt: van két ember, az egyik roppant mód boldog, a felhők felett jár, számára a környezet, ami körbeveszi, biztonságos, meleg, nem írom azt, hogy rózsaszín, mert a boldogság nem feltétlen jár együtt azzal. A másik egyén viszont mérhetetlenül depressziós, gyűlöl élni -ami Richard Bach óta tudjuk, hogy a tényeket nem ismerő Szeretet - számára a világ viszont egy pokol, ahonnan a kiút a Halál. Ugyanazon a világon vannak, mégsem ugyanúgy látják. Mert ezen van a hangsúly, a szubjektív megközelítésen. (Gondoljunk csak a színvakokra; ismerek egy történetet, amiben a főszereplő keveri a zöldet a kékkel, és mély megrendüléssel vette tudomásul, hogy Yoda zöld és nem kék...). Nolasyn nem egy álomvilág, hanem az én életem...

Zseniálisnak tartom azokat a filmeket, amiknek a végén van a csattanó. Nem csak filmeket, könyvekkel is így vagyok. Oldalakon keresztül vezet egy, vagy több szál és a végén jön a katarzis élménye. Számomra az a jó könyv/film/műalkotás/alkalmanként zene, ami üzenetet hordoz magában. És ha az a művészet megérint már egy embert -esetünkben most engem - már megérte fáradozni vele.

Tehát most arra buzdítok mindenkit, találja meg a maga üzeneteit, kifejezési módját, amiben ki tud teljesedni és hagyjon önmaga is üzenetet. (Ha máshol nem, hát akkor a sípszó után...)

Sástó 2008

Alkalmam volt a szelek szárnyán szabaddá válni.

Sástói kilátó. Rémes sárga színre festett acélszerkezet. (Vagy valami olyasmi, nem értek hozzá). Tetejéről ellátni egészen Gyöngyösig. Körülötte zöld lombok burjánzanak. Lélekemelő látvány. Felmész a 258 lépcsőfokon, majd belehalsz, levegőért kapkodsz, de amikor túlteszed magad a fiziológiás tüneteiden és hagyod, hogy a Lelked töltődjön, olyan érzés, mintha átlépnél egy másik dimenzióba. Oda, ahol üres minden, de mégis élettelteli...

Ma, ott fenn, karnyújtásnyira az égtől, leültem egy kicsit, míg a bajtársaim is felértek. Megállt az idő.

Hazafelé a buszon mélyen magamba néztem, az életem, az előttem álló terheket, a jövőm. A jövőm, ami olyan, mintha nem is létezne. Csak lebeg a nagy pusztában.

Roppant álmos vagyok.

Helyzetjelentés

Szakdolgozati témát kell választanom a vizsgaidőszak végén. Ugyanaz lesz nagyjából, mint a TDK témám, a konzulens személyén sem fogok változtatni, de meglehet, hogy szerzek egy külső konzulenst is a SOTÉról. 2010. január 30.-án megszűnik a tanulói jogviszonyom a sulival. Mit jelent másfél év... Oly' gyorsan elszáll, hogy mire észbekapok, már a tallárban fogok feszíteni, mosolyogni és a diplomát átvenni (nomeg belegondolni, hogy egy újabb kapun léptem át egy következő felé vezető útra).

A vizsgaidőszakom remekül alakul. A kövektező napokon tessék gondolni rám: május 19, 26, 27, 28, 29; június 5, 10, 11 és végül 21, ami a legnehezebb lesz. Nem garantálom, hogy sűrűn fogok bejegyzéseket írni, majd elválik.

Mai tervem: romeltakaritás a ruhakupacból, Vác - jegybeírás, tanulás. Holnap Sástó, főzőverseny. Nu, most megyek, megint egy színvonalas bejegyzést sikerült összehoznom...

Búcsú

Egy kis fényt kérnék. Egy kis fényt ide, nekem. Éjszaka, nem szégyellem, mint ahogy azt sem szégyellem, hogy izgultam buli előtt, nem tudtam aludni éjszaka. Szedtem össze a gondolatokat, hogy hogyan búcsúzzam Tőletek. Aztán megfogalmazódott, és megint szétszaladtak a szavak. Szanaszét szaladtak a szavak, és nem szégyelltem, hogy el ne vesszen egyetlen gondolat sem, leírni. Ennek a néhány mondatnak, néhány szónak az a neve, hogy Búcsú. Ma este valami mással, valami többel szeretnék elbúcsúzni Tőletek. Szeretnék adni valamit, amit elvihettek Magatokkal, ami több mint amit elérhettek, megfoghattok, megszerezhettek a hétköznapok során.

Bártos Karcsi nevű barátomtól hallottam először, hogy talán nem is úgy van, ahogy mi, emberek, elképzeljük: hogy a Jó, a Szép, a Szeretet hatalmas, a Rossz pedig elbújva, félve les fészkéből. Nem, a Jóisten és az Ő szeretete egy pici láng. A Gonosz pedig tengernyi, tengernyi tud lenni. És ez a pici láng ránk, emberekre van bízva, hogy őrizzük, adjuk át egymásnak, hogy soha ki ne hunyjon a szívetekben. Mert amíg Ő van, csak addig vagyunk mi is. Tudom, hogy nehéz jónak lenni, nehéz jónak maradni. Én is, Ti is minden nap megküzdünk vele, érte. Igen, most mégis tökéletesen, tökéletesen boldog vagyok Veletek. Most, hogy már biztosan tudom, hogy Nálatok is ott a láng a szívetekben. Vigyétek, őrizzétek a Gonosztól és adjátok tovább egymásnak az idők végezetéig. Kérlek, fogjátok már meg egymás kezét! Tegyétek meg bátran! Ne féljetek! Mi elszoktunk tőle, emberek. Fogjátok meg bátran egymás kezét! Talán innen indulhat. Talán mi lehetünk, így együtt, a jövendő zálogai. Egy boldogabb, szebb jövendő követői, hírvivői: a Szereteté.

Köszönöm, Istenem, köszönöm ezt a mai estét! Köszönöm Neked! Köszönöm! Köszönjük! Viszlát! Sziasztok!

Pataky Attila

Életjel

Hehe, élek, még élek és virulok, noha holnap három zh-t írok... És most nem nyafogni fogok ezen, hanem merőben más dolgokról írni. Vagy legalábbis megpróbálom. Csak, hogy szegény blogom ne árválkodjon itt, naprakész bejegyzés nélkül.

Köszönöm jól vagyok, eddig begyűjtöttem két ötöst és holnap folytatni fogom a sikerszériám. Csak kellene már az a harminc órás nap, mert a 24 kevés. Nagyon kevés. Sőt, annál is kevesebb, pedig én aztán minden percem igyekszem beosztani és mínőségileg adni belőle másoknak, és nem csak úgy lenni. Amúgy most nem leszek jó író, csak egyszerűen lejegyzek néhány mondatot előre nem meghatározott sorrendben. A pszichológia tölti ki tudatom nagy részét, mint amikor az alvás a negyedik mélységi szintet éri el és az agy felett a dominanciát a deltahullámok veszik át, ebben a szakaszban igen magas ezen hullámok aktivítási szintje. (És akkor még nem szóltam az alvási zavarokról.) Érzek magamban elég erőt. Bár lesz olyan hetem, amikor három vizsga lesz egymás után, de a szigorlatra elég időt hagyok, h rendesen felkészüljek rá. Ma ki fogom hagyni az alvás nagyrészét. A kávé majd ébren tart, bár nekem igazából sosem úgy használ, mint másnak. Talán hiperaktív vagyok... Vagy legalábbis voltam. A hiperaktív gyerekekre jellemző, hogy folyton beszélnek amellett, hogy képtelenek egy helyben megülni. Cserfességemre íme a magyarázat... De én nem hadarok, hanem tahilálok -gyors beszéd szaknyelven. A Húgomtól kaptam ma vitatigrist. Pirosat és sárgát. Nyam. A csoki már elfogyott. Hu, az idő is rohan, ez a fránya illúzió. Mennem kell tanulni...

Gondolatok egy Új Életről

Egy kisbabát a karodba tartani olyan érzés, mint mikor az Élet Csodája kézenfoghatóvá válik. És ott is van a mancsodban, egy törékeny kis élet, akinek az egyetlen tudatkitöltő gondolata az, hogy az Anyukája - aki az ő kiterjesztett testrésze - mindig vele legyen. Babaszemmel a világ rémísztő egy hely, főleg akkor, amikor valami fura másik lény, aki úgy néz ki, mint az Anyukája, de mégsem ő az, mert más az aurájának rezdülése, karjába veszi. Esetünkben én voltam az idegen, akinek a karjaiba tettek egy kis csöppséget. Féltem, mert olyan apró és védtelen, és ha rosszul fogom meg, elrontok benne valamit. De ezen félelmem elillant, amikor a poronty rámemelte tekintetét - bár még nem teljesen lát el az arcomig - s nem kezdett el sírni, hanem jóllakottan ásítozott, szemlélődött. Tiszta kisugárzása áthatott rám is, megnyugtatott. Egy újszülött napjának 90 %-át átalussza. A maradék 10-ben eszik, pelenkázzák és sír. De sírás és sírás között is van különbség. Szakértői Anya fülek megismerik és különbséget tudnak tenni köztük. Ám az én avatatlan füleimnek minden hangos megnyílvánulás oly' egyformának hat. Majd ha egyszer saját gyerköcöm lesz, nem lesz kérdéses a különbség felismerése.

Az este

Változatos nap. Így jellemezhetném végül. Ezért sem szeretek igazán napközben blogot írni - nyugtával dícsérd a napot. Én még mindig jól érzem magam a bőrömben, talán ez így is marad, amíg képes vagyok elfogadni a világ rezdüléseit, és amíg nem felejtek el emlékezni és fejlődni. De vannak élethelyzetek, amikor nem rólam van szó. Sőt, tekintve, hogy a bolygón rajtam kívül még több, mint hat milliárd ember él - és ez az adat csupán egy informális valami, személytelen - nem csak én vagyok a középpont. (Ez egy igen kacifántos mondatra sikerült.) Este egy igen közeli Barátom hívott telefonon. Találkoztunk, szőlőlevet kortyoltunk. Beszélgettünk.

Ez a társadalmi berendezkedés halálra van ítélve. Nem adok sok időt neki, döglődik, az egész elvesztette a tiszta mivoltát. Nem most, már rég, de nem bocsátkozom találgatásokba, hogy mikor. De talán mégsem olyan reménytelen a helyzet. Amíg még vannak Családok, addig nincs mitől félni. Ám azok nagyja is kezdenek felbomlani. (Borzalmasak a válási statisztikák, de azok is csak száraz tények.) Mi veszett el? Vagy bennem van a hiba? Mi történt? Miért van az, hogy a megszokás olyan kényelmes urrá lett? Beköltözik milliárdok életébe és nem tágít, gátat szab, az ösvényeket összekuszálja. Az emberek nem merik a Személyes Történetüket élni.

Na igen, talán ez önzőség a részemről, hogy a saját utam járom. De ugyanakkor a Világ megérínti a Lelkem. És én felelős vagyok a Világért. Nem csak a belső, jól felépített és védelemmel ellátott Világomért. A Külvilágért. Mások Világaiért. Ugyanakkor, hagyni kell mindenkit élni. Ám amikor valaki elesik és szüksége lesz támaszra, akkor kell ott lenni, s nem csak üres szavakkal dobálozni a "boldog békeidőkben". A boldogságot megosztani pedig ugyanolyan fontos, mint támasznak lenni. Továbbmegyek: azért élünk, hogy megosztassuk egymással a boldog perceket.

Valami ilyesmiken elmélkedtünk este, ott lent a Szimpla pincéjében. Nomeg, kitaláltuk, hogy elmegyünk Dobogóköre meditálni. Aki akar, csatlakozhat, előbb a pszicho. szigorlat, utána már könnyű szívvel fogok bármerre szállni.

Tökéletes szombat délután

Amikor tényleg a helyükön vannak a dolgok. Ott, ahol lenniük kell. És az idő sem szorongat. És bár tudom, hogy semmi sem tart örökké, én mégis örülök azoknak a perceknek, melyekben egy rövidke érzés erejéig az örökkévalóságot élem meg.

De vannak olyan helyek a Földön, ahol tényleg megáll az idő. Vácott az Ártéri Erdő is egy ilyen hely. Ma ott töltöttünk el hosszú-hosszú perceket, miután a suliban elintéztem, amit kellett. Az Ártéri Erdőben egy deszkákból készített út fut hosszan be a mocsárba. Ma egy siklót is láttunk, ott úszott el mellettünk. Majdnem megijedtem, de a hős lovagom megvédett, de mondjuk a sikló sem mutatott támadási széndékot, csak nyelvét eregette felém. A békák közben szüntelenül kurutyoltak, egy kacsa pár hétköznapjaiba is betekintést nyertünk. Emberektől mentes csend vett körbe minket, a Nap a víztükör felszínén játszott. Tökéletes volt minden egyes eltelt pillanat.

Zorgona

Péntek délután, hétágra sütött a Nap. De az is lehet, hogy nyolc is megvolt. Vác, Konstantin tér, mely fölé a Dóm tornyosul. Roppant méretű oszlopok védik bejáratát, amely kapuk általában zárva tartanak. De ezen a ragyogó péntek délutánon, amikor arra vártam, hogy a TDK konzultációra a tanárom megérkezzen és még fél órát jósolt a titkárnő annak bekövetkeztéig, nos akkor abban a percben, mikor ott tébláboltam a téren, és szokásos utamra indultam a pék felé, valaki orgonált, valaki hívogató dallamokkal töltötte be az Időt. És az ajtó nyitva állt, mitöbb, sarkig kitárva. Felnéztem egykedvű sétámból, és megpillantottam azt. Lépteim afelé irányítottam és bementem a monumentális méretű templomba. Freskók a falakon, mécsesek gyéren pislákolnak a napsütésben. Egy fiatal srác ül elől az orgonánál, átszellemülten átadva magát a Zenének. Három idősebb néni pedig takarít, éppen felmossa az évszázados köveket. Egy férfi siet be, zaklatott, egyenesen a mécsesekhez fut. Bedob egy érmét a perselybe, felemel egy mécsest, meggyújtja, majd elhelyezi a többi között. Imádságba kezd, arcát figyelem, ahol könnyek csordogálnak végig. Megérint fájdalma, szívből kívánom neki, bármi, amiért most eljött segítséget kérni az Égiektől, úgy legyen, ahogy szeretné. Amíg ő nem jött be, észre sem vettem a fény nélkül várakozó mécsesek sorát. Az orgona hangja közben szüntelenül sípolja a magáét, hol panaszosan, hol fenkölten, hol pedig fúgák sora szólal fel. Nem rossz, de nem is jó. A fiú még gyakorol. Talán vizsgára, talán csak egy meg nem értett művész. Nem töprengek ezen sokáig, a mécsesekhez lépek, kikerülöm az imádkozó férfit, hagyom, hadd legyen magában, a másik oldalon is áll egy vasból kovácsolt tartó. Bedobok egy érmét, felemelek egy mécsest. Fényt adok neki, s amikor már erősebben lángra kap a kanóc, leteszem a többi közé. Nem tudok imádkozni, elmerülök az aprócska lángban, azt figyelem, ahogy társaihoz hasonlatos táncba kezd, ahol örökérvényű viaszba zárt tánclépések mutatják a rendet. Hálás vagyok, igazából nincs miért imádkoznom. Vagy, pont emiatt. Érzem, hogy nem azért gyújtottam meg a mécsest, hogy kérjek. Inkább azért, hogy megköszönjem. Ő érti, nincs miért magyarázkodnom. Álldogálok még egy picit ott, közben oly mélyre merülök a Fényben, hogy fel sem tűnik a némaság, ami leereszkedik körém. Egyedül vagyok, hogy mikor mentek ki a többiek, meg nem tudnám mondani. Elvész az idő, elvész a világ. Csak vagyok, a Fény és én.

A következő percben már a dóm falain kívül találom magam, újra ebben a világban. A téren a közeli általános iskola diákjai futnak, testnevelés óra van, lányok-fiúk egymás ellen, sorverseny. Leülök a lépcsőre, a Nap finoman cirogat tavaszi fényével. Odabent megint felcsendül az orgona hangja. De most oly' távoli, de újra hívogat. Viszont mennem kell. Vár a tanárom. Feltápászkodom a lépcsőről, nehéz megindulni, visszavágyom abba a nyugalomba, amit néhány perccel ezelőtt éltem át. De nem engedek most a hívásnak, kötelességem van. Bemegyek a főiskolába, két óra, felmászom a második emeletre, a pszichológia tanszékre. A tanárom széles mosollyal fogad. Megint átlépek egy másik világba, ahol a fő irány pszichoszociális fejlődésmodell és a születés. A tanáromnak tetszik az új ötletem. Elmerülünk benne...

Aztán eltelik egy óra. Már a vonat felé igyekszem. Betérek a pékségbe, sós perec társaságában távozom. Az állomásig elfogyasztom, igazán finom. A vonat késik, türelemmel várom. Egyedül vagyok, de nem zavar, noha a könyvem is otthon felejtettem. A szokottnál negyed órával később érkezik meg a zónázó. Felszállok rá, ablak mellé ülök le, azon az oldalon, ahol mindig ér a Nap. A messzeségben drága hegyeim kéklenek, előtte a Duna rohan a medrében. Elköszönök tőlük, de csak rövid ideig, holnap megint jövök. Visszaérek a városba, káosz fogad. De belül rend van.

Szaturnusz kegyeltje

Az Idő meg mozog a maga pályáján.

Az életemet Találkozások tarkítják. Néha csak az utcán futok össze rég nem látott ismerősökkel, vagy éppen a vonaton, de sok más helyet is fel tudnék sorolni. Nem csak az Idő, de én is a saját utamon haladok. És ezen ösvényt kereszteződések szinesítik. Aztán megesik, hogy a két nyomvonal egymás mellett fut tovább, aztán szétválik, de talán valamikor megint egybeolvadnak. És az ütközések során megindul bennem valami. Talán kapok egy könyvet, vagy látok egy filmet, esetleg egy műalkotást, ami gondolatok születéséhez vezet, melyek nagyja itt landol. És amik talán más esetben nem lennének. Ha... Kellenek ezek a Találkozások. Várom őket, néha tudatosan, máskor csak egy érzés készít fel rá. És az Idő csak valami, ami korlátozni próbálja a Lélek Időtlen Szabadságát. De tudjuk uralni. Mindenre van Idő... Abból van a legtöbb... Vagy valami ilyesmi.

Dóra és Előd részére :)

"Az égen száll, két madár,

Hol végtelen a láthatár,
A fényben jár, kéz a kézben,
Együtt szállnak egy életen,
Az égen száll, két madár,
Hegyen völgyön, énekük száll,
A fényben jár, földön égen,
Együtt szállnak egy életen…"

Vihar készülődik

Te Jó Ég. Az internet függőségem oltárán áldozva barangolásaim során a cyber hálón ráakadtam az öt új miniszterre, akik ma tették le az esküt. (De minek? Egy bukott kormány eleve bukott miniszterei, van bőr a képükön ehhez az arcukat és a nevüket adni. Ha Japánban élnének, akkor már rég harakirit kellett volna elkövetniük, hogy tisztává mossák beszennyezett nevüket.) Na de az ötös fogat egyetlen női tagja úgy néz ki, mint Umbridge professzor, aki előbb Roxfortban, majd a Mágiaügyi Minisztériumban végezte "áldásos" munkáját (és mindenki utálta érte, persze, a Halálfalók nem, dehát, ők szórták rá az Imperius átkot). Öregem, ez durva. Nem találok rá szavakat, amik jobban fednék megdöbbenésem.

A politikát még mindig utálom, olyan mocskos, hogy új szót kellene ráalkotni, ami "méltóan" kifejezné. (Nyelvújítók, íme itt a feladat, lehet próbálkozni...)

No és a magyar érettségi tételek... Én már rég feladtam, hogy megértsem ezt az új rendszert. (Biztos csak én vagyok hozzá kevés, de mint KuKa tagnak illene tudnom...)

Magyar érettségi 2008.

Szövegértési feladat: Nádasdy Ádám: Miért változik a nyelv című, a Magyar Rádió Szonda című műsorában elhangzó riporttal volt kapcsolatos.

A szövegalkotási feladat témái:

1. Érvelő fogalmazást a következő témában: "Milyen arányban nyerünk vagy veszítünk azáltal, hogy egyre kevesebb tevékenységet végzünk személyesen, egyre több a készen kapott technikai és kulturális elem a tevékenységeinkben".
   
2. Egy adott mű bemutatása, Petelei István: A könyörülő asszony című novellája.
   
3. Berzenyi Dániel: Horác és Vas István Vides ut alta stet című verseknek összehasonlítása.

Azt hiszem az elsőt választottam volna, ha ma kellene érettségiznem. (Szerencsére még a régi jó kis rendszerben érettségiztem, méghozzá verset elemeztem, Vörösmarty: Gondolatok egy könyvtárban. Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer én is könyvtáros leszek...) Egy könyvtárban amúgy is adott az elmélkedés. Könyvek bölcs illata lengi be a teret, ami beívódik az ember tudatába és akaratlanul is gondolatokat ébreszt. Sok minden van, amit nem tudunk erről a világról. Dolgok, amikre nincs jobb szó. Na de ebbe most nem megyek bele. Tegnap este amúgy is alaposan kiveséztük eme témát Morag-val. (Azért az MSN is jó valamire, noha az érzelmek nélküli kommunkiációról beszélhetünk csak esetében.)

Közben csendben el kezdett esni az eső. Hideg van, de mégsem fázom. Valahogy most jól esik az időjárás éríntése.

Nem találok jó végszót most ehhez a bejegyzéshez. Bár így is annyi minden van, amiről nem írok, mert csaponganak a gondolatok, folyamatosan születnek és érlelődnek bennem. Upsz, odaégettem a rizst, most mennem kell... Végszó.

Költői hitvallás - a sokadik

Titkos Szövetség, melynek tegnap tagjai lettünk.

Az elmúlt tíz évben elvétve tettem be lábam római katolikus templomba, misén is csak alig tettem tiszteletem. Nem éreztem értelmét, nem éreztem, hogy az egész szívből, szeretettel szólna, úgy, ahogy azt Jézus is hírdette. Képmutatás, színpadi előadás. Talán elkorcsosult világunk terméke ez is. Sosem szerettem, amikor olyan ember tartott prédikációt, aki maga is bűnös, de magasabb rendűnek képzeli magát "vezetendő nyája" felett. Vannak hibáim, amikkel tisztában vagyok és dolgozom rajt, hogy kijavítsam. Ám ezek a hibák is kellenek, különben nem tanulnék meg semmit, amire szükségem van. Ugyanakkor régen azt sem szerettem, ha ismerős jött velem misére. Valahogy megzavart, nem tudtam odafigyelni és teljes Lélekkel befogadni azt a Valamit, amik a templomokra oly' jellemzőek. Voltak. Mostanra csak igen kevés templomot találok Igazinak. De a Terézvárosi Avilai Szent Teréz Templom Tiszta. Tegnap Húgom bérmálkozásán mindvégig ott éreztem, amit már olyan régen hiányolok a legtöbb templomból. Nem tudom ennél jobban megfogalmazni. Talán ahhoz hasonlatos érzés, amikor medítál az ember és teljesen kitárja magát a világnak, egy röpke pillanatig eggyé lesz a Mindennel és kiüresedik. És ezen élményemen az sem változtatott, hogy a miséből alig hallottam valamit. Mellettem ültek a Barátaim, akiket teljes szívemből szeretek, igaz, hiányos volt a létszám, sajnos nem mindenki tudott eljönni, de a lányok - Béla, Yunina, Bosyka, Morag - jelenléte igazán sokat jelentett nekem. Együtt voltunk és ha nem is érezték ugyanazt, amit én, hanem a saját világuk szerint képezték le, akkor is jó volt osztozni velük ebben. Niki és Morag lett a Húgom - aki a Regina nevet vette fel a bérmálkozás szentségében - bérmamamái. Bár Lizbeth háta mögött csak Niki állhatott a sajátos színpadi kötelező elemek miatt, Morag is teljes értékű bérmamama.

Talán megesik, hogy gyakrabban megyek templomba, misére. Gyónni már évek óta nem voltam. Talán mert tényleg eretnek vagyok és már nem hiszek abban, hogy valóban szükségem lenne olyan dogmákra, melyet vallásom hírdett. Miért akarok akkor misére menni és újra hittanra járni? Hogy megértsem a világot, most úgy érzem, arra kell mennem, felvéve megszakított vallásgyakorlásom fonalát. Ki tudja, talán megint magamra öltöm a ministráns ruhát. Most érzek magamban ehhez is kellő erőt.

Isten van. Ez olyan biztos, mint a Halálom.

Köszönöm Dórának és Elődnek, hogy eljöttek tegnap, a titkos kötelék, ami tegnap a templomban szövődött őket is mégjobban Családunk tagjaivá tette. Köszönöm az Unokatesóimnak, Keresztszüleimnek, hogy jelen voltak. :) Köszönöm a Barátaimnak. És nem utolsósorban, az én drága Családomnak. A bérmálás után Itthon tartottunk egy kis összejövetelt. Ennek is roppant mód nagy jelentősége volt.

A tegnapi írásomra utalva: Családja bárkinek lehet, nem ördöngőség, csak valóban akarni kell és tenni érte. És nem utolsósorban: Szeretni. Ez a nagy Titok...

A Képzelt Író alkotói válságban

Már vagy egy órája játszom ugyanazt. Leírok egy mondatot, majd backspace, és minden kitörlődik. Aztán megint neki kezdek egy újabb bekezdésnek, majd szintén eltűntetem addigi írományom. Mint amikor új naplóba kezdek és az első oldalt néhány sor után kitépem, majd kidobom a szemetesbe, hogy még véletlenül se találjam meg. Utóbbi már-már hagyomány, a hat naplóm eddig mind így járt. A mai attrakció viszont egyedi. S nem azért, mert nem lenne mit mondanom.

Ma Visegrádon jártunk, családi kirándulás keretein belül. Csodálatos volt az idő, elvarázsolt a Fellegvár, és alkalmam nyílt pacigolni is, Legény hátán. Amikor először felültem rá, nagyon fura volt, bár már ültem lóháton, de már nagyon régen. Ma ott és akkor szabadnak éreztem magam. Azt hiszem ezt adja most nekem a Szerelem is.

A Dunakanyar páratlan látványa, a hegyeim, amik ott tornyosulnak - és gyermekkori elméletem szerint dinószaurusz csontok tartják belülről - feltöltik lemerült energia készleteim. Tökéletes percei tűnékeny létemnek. Csak álltunk Húgommal a Fellegvár teraszán, szemünket legeltettük a tájon. Majd amikor a "lyukas lépcsőn" mentünk fel, egymás kezét fogtuk a tériszony ellen így mentünk harcba.

Az útibeszámolótól most viszont mindenkit megkímélek. Visegrád - Esztergom - Párkány majd Haza. Együtt volt a Családom, a négyes fogat, akik egymásért bármikor harcra képesek. Testőrök, akik védik egymást. Ez a Családom. Így. Nem tökéletes, mert van sok-sok apró hülyeségünk, de működik és nem csupán egy adat a vállási statisztikában. Működik, mert teszünk érte. Működik, mert tisztán szeretjük egymást. Ha majd egyszer saját Családom lesz, valahogy így képzelem el. És mivel ezt a mintát hordom magamban, ezt tudom továbbadni, továbbvinni. Meleg fészek, ahonnan biztonságosan lehet kirepülni és bármikor visszatérni. Szabadon. Szeretetben.

A Képzelt Író meg túlteszi magát az alkotói válságon. Néha kell időt hagyni, hogy tudjon újra írni. Addig meg hagyni kell a nagyvilágban járni és gyűjteni.