Januári tanulság

Az embernek egy-egy konfliktusa során módja nyílik jobban megismernie saját kis benső énjét. Milyen vagyok, hogyan viselkedem, miért teszem/mondom, amit teszek/mondok. És nem utolsósorban tanulni belőle. 

A mai nap tanulsága, hogy ne álljak le veszett ügyért/fanatikusokkal/de úgy általánosságban emberrel vitázni. Egyszerűen nem éri meg. A magasabb létsík feltétele az elfogadás. És ebbe bizony belefoglaltatik mások elfogadása akkor is, ha bosszant az illető viselkedése. És itt jön a képbe egy nagyszerű kitétel: miért bosszant egyáltalán? Hiszen nekem semmi közöm a másik világához. Ezek a konfliktusok pedig szubjektív világok szerencsétlen ütközése. Nyertes nem lehet senki. Hiszen ahelyett, hogy a Szeretet nyelvén beszélnénk, inkább úgy viselkedünk, mint két, területét védő kandúr cicus. (Megvan az a rész, amikor Peter Griffin macskának képzeli magát és egy sötét sikátorban egy másik macskával morogva kerülgetik egymást? :D) 

Szerencsétlen eset, ami történt. Persze az én igazságérzetem úgy kívánta, meg kell védenem. Általában ez a vesztem. Túlságosan védem Azokat, akiket szeretek. A Nagymamám mindig azt mondta egy-egy konfliktusról, hogy néz meg, ki a másik fél és aszerint felelj, cselekedj. Örök igazság. Minek állok le másokkal  vitázni, amikor az ügy nem is tartozik rám? Hah, milyen megkönnyebbülés ennek tükrében az élet! Csak kár, hogy a Közel-keleti konfliktust nem lehet ilyen egyszerű elvekkel megoldani...

Tiszteletben tartom mások létezését. Csak hagyjanak engem (és a Szeretteim) békén. :) Mindenki Sorsa egyéni beteljesülését keresi. (Nu nem a pálmalevelekben megírt sorsokról beszélek;) És az irigységnek is meg van a maga háttérsztorija. Egyszerűen mind szeretnénk elismertek, sikeresek és persze boldogok lenni. Talán Platón abban nem tévedett, hogy gyengék vagyunk és vágyunk mások társaságára ahhoz, hogy megerősítse az önbizalmunk, létezésünket pedig igazolja. És persze a saját leképezéseink a világról befolyásolják cselekedeteinket is.

Piaget azt monda, a gyermekek miniatűr tudósok, akik kísérleteket végeznek a világ dolgairól, hogy jobban megértsék azt, ami körülveszi őket. Sémákat gyártanak, de könnyen elvetik vagy felülírják, ha valami újjal találkoznak. Én azt mondom, a felnőttek is hasonlóképpen cselekszenek. Mint a gyerekek, vizslatjuk a világot, csak mi az emberi kapcsolatokon keresztül tanulunk.

Szóval így most bátran azt írhatom, hálás vagyok Neked, kedves egykori "színjátszó-vezető" társam! Mégpedig azért, mert tükröt tartottál elém! A végső cél pedig tökéletessé válni és továbblépni, ehhez elengedhetetlen a folyamatos önismereti fejlesztés. (Bár egyesek meg vannak arról győződve, hogy én már most is tökéletes vagyok, vagy inkább, hogy annak tartom magam. Csak egyszerűen magasra tettem a lécet magammal szemben. Ennyi a nagy titok.)

És még valami. Ha vennénk a fáradtságot, hogy igazán megismerjük egymást, akkor nem lennének konfliktusok. Ha nem a saját világunkból indulnánk ki, hanem empatikusan belehelyezkednénk mások világába, akkor sem lennének konfliktusok.

Kezdek leszokni a konfliktus-szociológiáról... :P