Már csak egy hét...

Már csak egy hét. Ezennel hívatalosan is megkezdődött a visszaszámlálás, egy hét múlva ilyenkor már Délegyházán leszek, és küzdeni fogok a Nap és a szúnyogok egyvelege ellen. Az első edzőtábor. Félelemmel vegyes érzelmekkel tölt el a gondolat, hogy nem sokára ott lehetek. Ugyanakkor, már várom is. A Klán együtt fog tölteni öt napot, jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Futunk, edzünk, és építjük a Barátságainkat. Összetartozunk, noha nem a tiszta vér szava köt össze minket, hanem a Tisztelet és a Szeretet. Ezért vagyunk. Támogatjuk egymást, olyan, mint egy nagy Család. Csak az nem tudja megérteni, hogy miről beszélek, aki még nem tapasztalta meg a feltétel nélküli elfogadás páratlan érzését. Sőt, továbbmegyek, itt mindenki az lehet, aki, és mindenki önmagához mérten fejlődik. Ebben is segítjük a másikat. Van olyan, aki "abban" jó, van olyan, aki meg "ebben". Ha valaki ezt a Szeretetet megérzi, megtapasztalja, nehezen tud lemondani róla, de miért is kéne? " A kötelék, mely az igazi Családod összefűzi nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet, és a benne lelt öröm. Ritka, hogy egy Család tagjai egyazon fedél alatt nevelkedjenek." Szandival ketten maradtunk lányok a fehérövesek között. A többieket sajnos ilyen-okból kifolyólag nem engedett el a doki. Sebaj, majd ketten, egymás Lelkét ápolva végigharcolunk. :)

Az Időutazó

Ma találkoztam egy Időutazóval. Tudom, hogy az volt, nem lehetett más. A villamoson utaztam, az Oktogonnál járhattam, amikor egy Idegen megszólított. Szemüvegén keresztül átható, zöld tekíntet fürkészte a külvilágot, sötét haja varkocsnak beillő fonatban végződött. Bizonytalanul rám nézett, éreztem, hogy meg fog szólítani. Kicsit habozott, aztán beszélni kezdett.
- Régen itt volt..., lehetett egy West... egy Westend nevű hely. Hol kell leszállnom, hogy megtaláljam? - kérdezte.
- A Nyugatinál - feleltem. - Magam is oda igyekszem.
- Köszönöm. - mondta, és idegesen körbekémlelt, mintha azt nézné, követik-e. Végül, elértem a Nyugatihoz, és az Időutazó is... Mindketten leszálltunk, aztán mentünk tovább, a saját dolgunk után.
Lehet, hogy csak egy diák volt, aki már régen nem járt Pesten, és ezért volt bizonytalan. De az én emlékeimben már csak az Időutazó marad. Ma amúgy is a Képzelet szárnyalásának megfelelő idő volt, vihar tombolt, és csodaszép villámok cikáztak az égen. Kell-e ennél több?

Véletlennek tetsző, tovatűnő pillanat

Tudom, hogy nincsenek véletlenek. Noha, sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy egy váratlan találkozás csakis a véletlen műve lehet. Én sokkal nagyobb dolgokat vélek sejteni minden mozzanat mögött, amik keresztül szövik az életem. Nem véletlenül találkozom emberekkel az utamon. Akik velem szembe jönnek, közülök akad, aki nekem segít dolgom végzésében, akad, akinek meg én segíthetek megtalálni önmagukat. Ez véletlen lenne? Aligha.

Új vízek felé

Ha a felismerés fájdalmas is, akkor is tudom, hogy jól döntöttem. A régi, ismert partokat már elhagytam, a Horiztonton még valami dereng, de már lassan kiérek a nyíltvízre. Egyedül vagyok a vitorláson, de ennek ellenére nem érzem a magány fojtogató érzését torkom körül. Tudom, hogy sok minden vár még rám, mint például szélcsendes, tükörsima víz, vagy viharok emeletnyi hullámok kiséretével. "A Te küldetésed, hogy a fénylő ösvényen haladj, nem törődve a körötted lévő éjszakával."

Élni és élni hagyni

Csak ennyi lenne az egész. Élni, úgy, hogy azzal szebbé tehessem mások életét, és élni hagyni engem, hogy a saját utamat járhassam. Úgy gondolom, ez nem túl nagy kérés. De, talán egyesek számára felfoghatatlan, mitöbb, elfogadhatatlan. Biztos, bennem van a hiba, hogy nem vagyok képes megérteni azon Ismerőseimet, akik bírálnak, mert így, vagy úgy döntöttem. Én tisztelem őket, cserébe elvárom ugyanazt. Nem látom értelmét a gyűlölkődésnek, az utálatnak, a bosszúnak, mind-mind kicsinyes dolog, nem visz előre, ezzel nem építünk Templomokat, hanem ezen érzelmek hozzájárulnak azok lerombolásához. Önzőségnek tartom, ha mindenképp rá akarjuk erőltetni a másikra az akaratunk. Mindenki önmagához mérten teljesíti a küldetését, lép a fejlődés útjára. Van, aki gyorsabban halad, és szárnyai révén hamarabb ér célt, van, aki lassabban. De, előbb-útóbb mindannyian Odaérünk. És akkor megint együtt lehetünk, mind, korlátok nélkül. Mert igen, itt határok közé vagyunk szorítva, bizonyos szabályok szerint kell végigjátszanunk. Csakis rajtunk áll, hogy mennyire tartjuk be őket. De, ezt mindenkinek a saját Lelkiismeretével kell megtárgyalnia. A lényeg az, hogy a Rokonlelkek megtalálják egymást, és ha már találkoznak, akkor a másikat támogatva végzik tovább dolguk, segítve a környezetükben tengődöket is. Én hálás lehetek az Égnek, mert megtaláltam őket azokat, akik "ismerik Józsefet". :)

Vitorlára fel!

Az élet olyan, mint egy nagy Óceán, amin mi kis vitorláshajókban utazunk, amit a szelek kényük-kedvük szerint dobálnak a zöld és a kék minden színárnyalatában pompázó vízen. Van úgy, hogy partot érünk, és akkor egy kisebb-hosszabb időre kiköthetünk. De idővel új fuvallat érkezik, és továbbvisz minket, talán egy másik part felé, vagy, csak újabb vizekre, ahol más vitorlásokkal is találkozhatunk, akiket szintén "csak úgy" odasodornak az áramlatok. Vándorok vagyunk, akik folyton mennek, és keresik az utat a tökéletesség felé.

Az én fuvallatom most érkezett meg. A biztonságos partot elhagyom, egy új, Ismeretlen tenger felé, túl, a Magányos Szigeteken, egészen odáig, ahol az Ég és az Óceán között elmosódik a határ. Továbbhajózom az Élet Tengerén, elengedve mindent, ami eddig e parthoz kötött. Bátor szívvel állok az újabb megpróbáltatások elé. És tudom, hogy az én szerető Családom és az imádnivaló Barátaim a közelben lesznek, ha esetleg zátonyra futnék, és akkor kihalásznának. Abban az esetben új vitorlást építenék, egy erősebbet, és folytatnám az utam. Mert sosem szabad feladni. Persze, egyszerűbb leülni egy szigeten, és várni a felmentősereget, de most szólok, a segítség nem abban a formában fog megérkezni, mint ahogy mi számítunk rá. A legváratlanabb időben, és helyről kapjuk meg. Akkor is, ha közben akadnak, akik minden erőfeszítésükkel azon vannak, hogy megakadályozzanak abban, hogy vitorlát bontsak. Más nem maradt hátra, mint vitorlára fel!

Final Fantasy X

Egy Barátom szerint, olyan vagyok, mint Yuna. Hosszasan ecsetelte, hogy miért is gondolja így. Yuna makacs, akaratos, önfejű, a saját útját járja, akkor is, ha azért áldozatokat kell hoznia, teljesíti a küldetését. Az előbb felsoroltak miatt találta úgy, hogy Yuna a rokonlelkem. Talán, tényleg hasonlít rám Yuna karaktere, talán nem. Mindenestre, a saját utamat járom, ha ezért keményen meg is kell küzdenem. De, kérdem én, kinek nem? :)

A Hajnal itt volt

Már megint azt álmodtam, hogy háború van. Reggel 5-kor felriadtam, az utolsó emlékképem a NET romjai voltak, a 23 emeletes épületből két szint törmelék maradt. Én ott álltam előtte, tisztán előttem van most is a kép. Aztán, menekülő emberek között találtam magam, reményvesztetten haladtak valamerre, ahol nem éri utol a harcok véres mivolta. De, sehol nem volt menedék, a biztonság megszűnt létezni, a Béke, oh, a törékeny Béke, ami talán mindig is csak egy illúzió volt, mindörökre elveszett. A hét elején Gyenesdiáson is sikerült hasonló álmot látni. Amikor reggel kinyítottam a szemem, besütött a Nap a manzárdablakon, és meg is feledkeztem az álom borzalmairól. De ma Hajnalban újjáéledtek. Kibotorkáltam a konyhába valami hideg italért, aztán vissza az álmok birodalmába. És megint visszazuhantam a borzalmak világába. Egész délelőtt ez ment, felriadtam, visszaaludtam...etc. Aztán felkeltem, és hozzáláttam az Idő Uraihoz, régen elhanyagoltam őket, és most újabb ötletek kerültek felszínre. E történet írása közben nekem is be kell járnom egy utat, ugyanúgy fejlődve, mint a történetbeli karaktereknek. De ebbe most tényleg nem megyek bele...
A fent leírtak ellenére szeretek álmodni, és, hiába szörnyű, nyomasztó vagy éppen lélekölő egy-egy álom hangulata, ha nem álmodnék, akkor üresebbnek érezném magam. Kellenek az álmok, és ha rosszak, amik nem biztos, hogy valóra is válnak, de, legalább fel tudok készülni az előttem álló borzalmakra.

Míg el nem jő a Hajnal

Ez az egy hét oly' gyorsan telt el, hogy szinte álomnak tűnik az egész. Kellemesen elfáradtam, noha időm nagyrészét kóborlással töltöttem Nolasynban. Tegnap még a Balaton partján ültem, a lábamat a vízbe lógattam, ahol a víz balzsamos éríntéssel nyaldosta talpam. A Nap perzselő sugaraitól egy szomorúfűzfa óvott meg, mely az ágait a vízbe mártogatta. Figyeltem a vízet, ahogy fodrozódott, amint éppen egy fürdőző felkavarta nyugalmát. Majd tekíntetem az égre tévedt, az én hőn szeretett, határtalan kék egemre! Azon tűnődtem, nem hiába nincsenek szárnyaink, helyettük adott a képzeletetünk. Vannak -megrögzött-földön-ragadottak-, akik nem élnek a lehetőséggel, és nem használják ki, ami aztán az évek folyamán elsorvad, akárcsak, a Lelkük is. Mennyivel szegényebbek lennénk, ha nem tudnánk álmodozni! Világokat építeni, és aztán benépesíteni mindenféle meseszerű, vagy éppen valóságos lényekkel. Persze, az a világ, ami valóban körbevesz minket, is tartogat, mitöbb, tele van Csodákkal. Csak észre kell venni őket. Lehet, egy aprócska kis béka, ami éppen kiugrál az ember mellé a partra. Lehet egy hullócsillag, ami a pillanat egyetlen töredéke alatt látattja magát. Vagy a Naplemente a sziklákról nézve, de lehet, a Napfelkelte is. Vagy egy ismeretlen kisbaba mosolya a vonaton. A Csoda az, amit mi annak tartunk. Mi dönthetjük el, nem más. Ezt soha, senki nem veheti el tőlünk.
A napok elteltek, kiszakítva a dolgos hétköznapokból, kicsit talán, a magányból is. Noha mindig nyüzsőgnek körülöttem-szükségem van társaságra, az Éjjel sötét keze szorítóan próbál torkom köré kúszni, azt suttogván: "egyedül vagy a Nagyvilágban". Ugyan a Hajnal mindig eljő, számomra Reményt hoz a a mindennapok küzdelmeihez, legyen szó egy csatáról, vagy egy önmagunkkal vívott harcról. Szükségem van arra, hogy szeressenek. Cserébe nem tudok mást adni, csak magamat -álarcok nélkül- minden csepp Szeretetemmel.
Az elmúlt időben nem néztem híradót, újságot sem olvastam, csak a könyvemet vittem magammal. a történet az első világháború ideján játszódik. Végigköveti a Család életét, a trónörökös halálától kezdve az újra megtalált Boldogságig. Belegondoltam, mi lenne, ha én lennék a főhősnő helyében, és végig kellene néznem, ahogy a Barátaimat elviszik katonának harcolni a túláradó gyűlőlet ellen. Agyonaggódnám magam a Szeretteimért, Garibalditól kezdve, Nyuszifülön át Foxig, a Bátyámról, és a Klánomról nem is beszélve. Nehezen viselném, de, a fronton harcolóknak nincs szüksége gyenge nyafkákra, erős, bátorszívű támogatás kell nekik. És nem csak háborúban, mindig. Mellettük kell állnunk, nekünk, nőknek, teljes Szívvel és sok Szeretettel.
Az álom világa hívogat, úgy vélem, most engedek csábításának.

Havi Írás

Nálunk minden hónapban írni kell egy adott témáról. Aztán, az elkészült írományokat odaadjuk a Mesterünknek, aki elolvassa, de sosem kommentálja. Úgy tartja, hogy a mi gondolatainkból ő is tanulhat. Az elmúlt hónapok témái a következők voltak: a Tanítvány, a Hit, az Alázat, a Cél, a Mester, a Kard, az Ítélet, a Játék, a Barátság, és végül, de nem utolsósorban, az Elfogadás. Akinek van kedve, az maga is elgondolkodhat az előbb felsoroltakon. És, ha már elgondolkodott, akkor akár meg is oszthatja velem (emilben, vagy személyesen). Kíváncsi vagyok mások véleményére.
Most egy darabig nem fogok blogozni. Szándékomban áll sokat pihenni, nézni a felhők vonulását az égen, csillagokat lesni, gyakorolni a Karddal, írni, olvasni, ázni a Balaton hűs vízében...etc. :)

"Holtomiglan, holtáiglan..."

Két ember úgy döntött, hogy szebbé varázsolják egymás életét, és összekötik életüket, hívatalosan is. Ezen a napon, boldogságukban másokkal is szeretnének osztozni. Evégett történt meg az, hogy minket is meghívtak a ceremóniára, és az azt követő vacsira. A polgári része hamar lezajlott, négy aláírással pecsételték meg Sorsuk, egy-egy igen elrebegésével. No, és ne feledkezzünk meg a gyűrűkről sem, amik amennyire picik, annál nagyobb feladatot teljesítenek, egy Erő jelképei az összetartozás szimbólumaként. Aztán, a vőfély kérésére mindenki átment a templomhoz (5 perc séta az önkormányzati hívataltól). Igen ám, de a templom zárva volt, egy Lélek sem járt arra, rajtunk, a nagyszámú násznépen kívül. A meghívón negyed 3 szerepelt, de a Pap bácsi kicsit elnézte az időt, és a Sekrestyés Néni-piros alapon fehér pöttyös takarító ruhában- csak félkor nyította meg a templom kapuit. Betódultunk, és elfoglaltuk a padokat. A Mise sem tartott sokáig, elhangzott az eskű szövege, miszerint a férfi feleségül veszi a nőt, a nő pedig férjéül fogadja a férfit. Aztán átcsörtettünk a 3. kerületbe (Újpestről ki Óbudára) és a Hotel Rómaiban folytattuk a mulatozást. Volt minden, ami ilyenkor lenni szokott, meseszép menyasszony, boldog vőlegény, nagyszájú vőfély, menyasszonyicsokor eldobása hajadonok közszemlére való tételével-nem én kaptam el, a csokor nagy ívben elkerült, pedig a menyasszony háta mögé tuszkoltak, a virághalmaz egy pasi előtt landolt:) - aztán a harisnyakötő is repült, a nőtlen pasik elé, de egyik sem kapta el. A vacsora a már említett Hotelben zajlott. Mielőtt leültünk volna enni, az egyik rémálmom vált valóra. Brrr, még most is borzongok, ha visszagondolok rá. Felkértek táncolni. Én utoljára a szalagavatómra készültem betanult koerográfiával, és már az sem tegnap volt. Bár jártunk hastánc tanfolyamra Hugival és Yunnal, de egy esküvőre aligha illik... Végtére is, túléltem a táncot, mert most itt vagyok, és ezen sorokat gépelem. Aztán jött a kajálás, amit már nagyon vártam, mert este 7-kor már igencsak éhes voltam. Összegezve, finomak voltak, a felkínált étkek, a fagyi is egész ehető volt, a tortáról nem is beszélve. Most úgy érzem, nem bírnék még egy falatot leerőszakolni a torkomon.
Ahogy ott ültem, és figyeltem a fiatal párt, önkéntelenül is elkezdtem álmodozni arról, hogy vajon mit fogok érezni akkor, amikor én leszek a helyükben. Vajon, hány ember fog eljönni? Vajon, sütni fog-e a Nap? Vajon férjhez megyek-e egyáltalán? Én teljes szívemből szeretném egyszer -nem többször, tudom, túl konzervatív vagyok...- Valakihez hozzákötni az életem. Az Illetőnek ugyan túl kell élnie a Próbát, de nem ám olyat, mint a Mesebeli Királyfinak, aki három próbán verekedi át magát, és végül a tűzokádó sárkányt is legyűri... Ezt a Próbát az élet szüli, és, ha az Illető-legyen szó Akárkiről- kiállja, azt mindenki tudni fogja. Vagy, ha nem is mindenki, én biztos. És aztán lehet egy közös jövőt építeni, mint, ahogy ma az Idős Pap Bácsi is mondta a példabeszédében, az a ház áll biztosan, amelyiket erősen megalapoznak, és nem ingoványra építik. Biztonságra vágyom, nem akarom minden este a menyasszonyi ruhámat próbálgatni, hogy megnyugodjak a Holnapoktól. Napjainkban rengeteg házasság megy tönkre. Legtöbbször azért, mert a felek nem képesek elfogadni egymást, talán, még saját magukat sem. Önmagukat keresik, közben hibát hibára halmoznak. Bár, nekem a legkevésbé van jogom ítélkezni mások élete felett. Én sem szeretem, ha mindenki jobban tud Nálam mindent, főleg azt, hogyan is kell(ene) élnem. Elvégre, "szabadakaratunk" van. Hadd döntsük el mi...
Holnap elutazom, lehet, hogy erre a hétre ez az utolsó bejegyzésem. Gyenesdiáson nem biztos, hogy találok internet-hozzáférést (nem vagyok ám függő... csak szeretek blogot írni) Ha tehetem, délelőtt még bevések valamit, amit még szándékomban áll, de most már agyilag kezdek zokni lenni, elég hosszú, és fárasztó napot tudhatok magam mögött, nem beszélve a vasárnapiról, 3 és fél óra zötykölődés vár ránk...
Yunina, lemaradok arról az Angyalos izéről, majd kommentáld, milyen volt. Mikor lesz az ismétlés? Nem akarja valaki felvenni?

Pálinkás Kenyérke

Mint, ahogy a tegnapi blogomban-amivel egyáltalán nem vagyok megelégedve, és lehet, hogy likvidálni fogom- említést tettem Szabó András Kenshin beszédjéről. Így két nap elteltével volt elég időm, hogy összeszedjem a gondolataim. Először leírom a történetet-nevezhetjük tanmesének is-, aztán mindenki maga szürje le a konzekvenciát. :)

A történet:

Él egy négy gyerekes Család, valahol vidéken. A Papa gyári munkás, a Mama háztartásbeli, ellátja a porontyokat és a férjet. Egy éjjel a legkisebb Babának az első foga kibújófélben van, és ezért torka szakadtából sír, mert fáj. (Hogy a manóba nem fájna. Még szerencse, hogy olyan picik vagyunk, amikor a fogaink felszínre törnek, ezért nem nagyon emlékszünk rá) A Baba nem is sír, hanem ordít, senki nem tud aludni. Másnap mindenki nyúzott, a Papa elmegy dolgozni, de mivel nem pihente ki magát, ezért ingerlékenyebb, a fönőke apró-cseprő dolgokkal felbosszantja, a kollégáival is kiabál. Hazamegy, a lakás rendetlen, nincs vacsora, mert a Mama is egész nap álomkóros volt. A Papa ordibál, a három másik gyermek szintén kimerült. Mindenki ideges. Ez az egyik lehetséges jövőkép. De, tegyük fel, mielőtt a fogkinövés komolyabb kellemetlenséggel járna a Család számára, a szülők úgy döntenek, pálinkába mártogatott kenyeret adnak a Csöpségnek, aki attól el is alszik, a fogacskája kinő, mindenki nyugton tud piheni. Ám évekkel később a Papa rácsodálkozik, hogy milyen "ostoba" gyermeke van, mert örültebbnél örültebb dolgokat tesz meg. (Régen úgy tartották, a pálinkás kenyértől a gyermekek elbutulnak). De akkor, amikor a nyugalom mellett döntöttek, eszükbe sem jutott, hogy a gyermek kárára cselekszenek. Pedig lehetne másképp is. A másik lehetőség az, hogy a szülők megbeszélik, éjjel virrasztani fognak a Baba mellett, mert neki most nagy lelkitámogatásra is szüksége van, hiszen az első fog előbukkanása igen fájdalmas. A Papa másnap nem megy be dolgzoni, hanem kipiheni magát. A Mama és a másik három apróság szintén pihen, a Baba is. Nem adnak neki semmilyen fájdalomcsillapítót, fogják a kezét, biztosítva arról, mellette állnak. A következő fog már nem fáj annyira, és az azt követőek sem, minnél több fog búj elő, annál kisebb fájdalommal jár. Mert a Gyermekben kialakul egy természetes ellenállóképesség a fájdalommal szemben. A Szülők maguk is nehéz szívvel nézik, figyelik, ahogy szenved a Gyermekük, könnyáztatta arccal tekint feléjük, de az Ő érdekében hagyják, hogy megvívja az első csatáinak egyikét.

Nagyjából így szólt a történet. Avagy, ami nem öl meg, az megerősít...

Úgy gondolom, el kell fogadnunk a nehezebb időszakokat is, sőt, néha érdemesebb a megerőltetőbb utat választani a könnyebb helyett, saját fejlődésünk érdekében. Ha mindig elkerüljük a bonyolultabb feladatokat, akkor sok mindenről lemaradunk. Életünk nem lesz más csupán, mint valami vegetálás, amit létezésnek csúfolunk. A választás lehetősége mindannyiunk kezében ott van. Nem mondom, hogy egyszerű, és, azt sem állítom, hogy a döntés könnyű. De, szerintem érdemes megpróbálni.

Mystera

Nem mindig sikerül mindent leírnom, amit szeretnék. Többnyire úgy alakul, hogy elkezdek írni, és a gondolataim fénysebeséggel szállnak, és mivel lépést tartok velük, ezért megesik, hogy nem jut idő mindenre, ami nem csak Nolasynban-kicsiny világomban- hanem a valóságban is megtörténik.
Tegnap egyik csapatbélimmel, Balázzsal találkoztam edzés előtt. Lesétáltunk a Művészetek Palotájához, és próbáltuk megfejteni a szobrokat, amik az Új Nemzeti Színház előtt vannak. Felmásztunk a Zikkuartba is, a felfelé vezető út sokkal hosszabbnak tűnt, mint a lefelé jövet... Sajnos a labirintusba valamilyen ismeretlen okból kifolyólag nem lehetett bemenni. Így körbementünk a víz körül, és megszemléltük a képzeletbeli hajó orr részét. Edzés után még visszamentünk közelebbről megnézni a medencét...:) Este a Hold csodásan ragyogott fenn az égen, óriásnak tűnt a házakhoz képest, és narancssárga színbe burkolózott.
A szerdai klánedzésen András Kenshin szólt hozzánk. Körbeültük, és hallgattuk szavait. A pálinkás kenyér elvét mondta el nekünk. De ennek külön blogot fogok szentelni, amint több időm lesz, hogy mindent átgondolva, leírjam a tapasztalataimat.
Arról -is- elfelejtettem említést tenni, hogy Joyce beköltözött hozzánk erre hétre, mivel Náluk lakásátépítési munkálatok zajlanak. Kreáltunk egy saját elméletet a Kaleidosztárból kiindulva, miszerint, Sora Naegino álma, egy olyan Kaleido színpad, ahol mindenki mosolyog. Ezt továbbfejlesztettük: a mi álmunk, olyan politika, ahol mindenki mosolyog...:) aztán, a következő pillanatban rádöbbentünk, ez az álom nem is olyan elérhetetlen, hiszen szoktak mosolyogni az emberek, ha másért nem is, hát kínjukban...
Ma délután törizni fogunk Katával. Éljenek a görögök! Szerintem, kihurcoljuk magunkat a Szigetre, Mike társaságában, és keresünk egy csendes helyet az elmélkedésre.

Napraforgók

A kedvenc virágom a Napraforgó. A látványa mindig vidítóan hat rám. Sok képemen is feltűnik, mindig visszatérek hozzá. Egyszerű, bájos, visszafogott virág, mely mindig a fény felé fordul, és szereti a napfény éríntését érezni szirmain. Kicsit olyan, mint én. Talán ezért is áll oly' közel szívemhez. Sajnos, ritkán kapok, de ezért nem okolok senkit, mert nem minden virágárus kinál Napraforgót az embereknek...

Tegnap meglátogattam Nika barátnőmet, mióta elkészült a szobája, nem is volt alkalmam hozzájuk menni. Épp, hogy megérkeztem, Nika rögtön mondta, meglepetése van a számomra. Én kérdően néztem rá, miféle meglepetés? Erre csak annyit felelt, menjek be az ebédlőbe. Én eleget tettem a kérésének, és beléptem az ajtón. Egyből megláttam, mire gondolt. Az asztalon, szépen csokorban, 6 darab Napraforgó pihent. Nika Anyukája hozott nekem a vadászatról Napraforgókat :) Gyönyörű virágokat. 3 virágszál velem ment haza, ám elég érdekes látványt nyújtottunk együtt, hiszen bringával voltam, és mivel a táskámból folyton-folyvást ki akart esni, ezért a vázra a kendőmmel felkötöztem őket... De, végül hazajutottunk.

Köszönöm, Nika!

Apró örömök az életben

Sokáig tartott, mire rájöttem, hogyan is kell megcsinálni, de sikerült! Ki nem értené az előző mondatom -bár nem feltételezem, hogy akadna itt olyan- nekik mondom, a linkekről van szó. Végre, sikerült megoldanom, mivel eddig teljesen rossz nyomon haladtam. Pontosan nem tudom elmondani, hogy mit csináltam, de a megfelelő helyre a megfelelő dolgot illesztettem be, és aztán frissítettem a blogot, és csodák csodájára, ott volt a Links felírat. Onnantól kezdve már csak meg kellett változtatnom a címeket, nevet kellett adnom, és már műkődött is. Igaz, hogy a felírat nem olyan cikornyás betűs, mint a többi kiírás, de egyszer azt is meg fogom oldani.
Ma is irgalmatlanul meleg van. Legszívesebben csak a saját medencém mellett, dehogy mellett, benne lennék. De, ezt nem tehetem meg, mert nincs saját medencém, csak egy kiszuperált felfújható "kutyausztató"* van lent az udvaron, másrészt meg, dolgozni kell. Nem, mintha okom lenne a panaszra, mert szeretek itt lenni, jó a társaság, nem zaklatnak agyon, mert a legtöbb kolléga szabadságon van. De, az első emeleti átépítések miatt megdöglött a légkondi. A 20. emeleten ez egy kicsit hátrány... Még szerencse, hogy a Nap nem teljesen süt ide. Talán nem ártana a ventilátort előkotorni.

*kutyausztató: rendeltetése szerint kisebb gyermekek részére készült, de Mike erről más véleménnyel van...

Elfogadás

Ma edzés előtt megkérdeztem Elemért, a Mesteremet, hogy szerinte méltó vagyok-e arra, hogy táborba menjek. Azt mondta, mehetek!!! :) Ez nagy megtiszteltetés a számomra, hiszen én csak márciusban csatlakoztam a Klánhoz, és eléggé le voltam maradva az anyaggal... Főleg a pusztakezes részével. De ott lehetek, megharcolhatok a sárga övért! Napok óta ez az egyik legjobb hír, amit kaptam!
Mielőtt még a tényleges edzés megkezdődött, Elemér azt mondta, hogy akinek sara van a havi beadandókkal -mint nekem is...- az üljön le, és írja meg. És, akik írtak, azoknak nem kellett futniuk. Kicsit örültem, mert a pénteki csúfós "futkorászás" után, nem akartam újabb kudarcélményekkel gazdagítani emlékeim tárházát. (enélkül is van bőven elég). Szóval, végre megírtam az Elfogadást. Elemér pont erról beszélt edzés előtt, mikor körbeültünk a földön. Mi egy csapat vagyunk, és fogadjuk el egymást, úgy, ahogy vagyunk. Szerintem elfogadni saját magunkat a legnehezebb. Le merem fogadni, a legtöbb ember -persze vannak kivételek- rövid gondolkozás után talál magában valami kivetnivalót. Saját magunk elfogadása az ösvény része, ami önmagunkhoz vezet. Az az illető, aki nincs megbékélve önmagával, ilyen-olyan okból kifolyólag, haragban van a világgal is. Így nem tud fejlődni, csak újabb negatívumokkal telítődik meg. Nem egyszerű elfogadni-legyen szó bármiről-, de, meg se próbálni: gyengeség. Persze, most nem török pálcát senki felett sem, mert nem tudhatom, hogy mi játszódik le az egyénben. Csak elmondtam a véleményem.
Most, viszont megyek aludni, mert leragad a szemem, s a végén márcsak szigetelőszalaggal bírom majd felfüggeszteni.

If you feel week, don't give up!

Nem adtam fel az álmaimat, csak elengedtem a régieket. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Az élet nem az. Az ösvényünket akadályok keresztezik. A képzeletemben olyan, mint egy kanyargos út, mely hegyen-völgyön, pusztában keresztül vezet. Hol sűrű, s alig áthatolható erdőben, hol egyenesen a sík terepen fut végig. Van, amikor nekünk kell új csapást vágnunk a susnyásban. Másoknak lehet, hogy könnyebb a kitaposott utat választani, a járatlan helyett. De én úgy gondolom, kihívás olyan útra térni, amire előttünk más nem tette a lábát. A tudásvágy hajt az Ismeretlen felé. Meg kell tudnom, mi van ott, ahol még nem volt senki. Mert rajtam kívül más nem mondhatja meg, mert ha mástól hallom, az nem ugyanaz. Nekem kell megtalálnom... Lehet, hogy ezen az úton magányosan fogok végigmenni. De, azt bizton tudom, a Barátaim a közelben lesznek, s hogyha egy kiálló gyökérben megbotlom, elkapjanak. Mint, ahogy én is ott leszek, ha ők ütköznek gátba, és ígyekszem segíteni "átmászni" rajta.

Csónak és Japán kúltura 2.

A napokban -mintha csak a Világ tudná bánatom- mindig valami szívet derítő dologgal lep meg. Ma elmentünk csónakázni a Városligeti tóra. Húgom is nyugodt volt, mert nem csak mi-Bosyka és Én-, "gyenge" nők ültünk vele egy csónakba, hanem Larsen is megtisztelt minket társaságával. Mikor beszáltunk, és elhelyezkedtünk az imbolygó zöld színű vízijárműben-az 5-ös számú csónakot kaptuk-, evezni kezdtünk. Két embernek elég nehezen ment a csónak írányban tartása, ezért előremásztam, az evezőket átadtam Bosykának, és lehasaltam a csónak elején, onnan navigálva tovább a többieket. Nem kis idő múlva ügyesen belejöttek, és a végén egész jól ment. Mitöbb, annyira megtetszett mindenkinek, hogy megegyeztünk, amint lesz időnk, újra megyünk. :) "Körbehajóztuk" a Kacsák Szigetét, és visszamentünk a molóféléhez.
Ma is nagyon meleg volt -elvégre, nyár van- és egy kisebb termetű kutya beúszott a kacsák közé, megbolygatva, az addigi nyugalmat, a parton állók, és a csónakázók szórakoztatására. A hídon fent, egy lány fuvolázott J. S. Bach darabokat. A kutya, a kiskacsák, és a zene, ami trillázva szólt felettünk, ahányszor elhaladtunk a híd alatt. Talán másnak fel sem tűntek volna. De számomra úgy hatott, mintha csak akkor, és abban a percben lehettek ők ott, amikor mi is.
Aztán, az Andrássy úton végigsétálva elértük a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumot. Megnéztük a japán kiállítást. Egy igazi, szamuráj, harcedzett páncél volt vitrínben, mondanom sem kell, Larsen és Én kishijján szájtátva bámultuk, sóvárogva szemléltük minden egyes apró porcikáját, már amennyire az üvegen keresztül hozzáfértünk. Gondosan megmunkált vért, rajta a családi címer/gamon. Larsen mondta, melyik kláné, de a japán nevek megjegyzése igen nehezen megy számomra... A gamon: három levél, egymással szembe fordítva. persze, a páncélon kívül, sok más csoda is elénktárult, hordozható kisasztal, szakés csésze, pipereholni, csatt, hajtű... De, a szívemet a páncél ejtette rabul. Meglehet, el sem bírnám, nomeg, majd megdöglenék benne a melegtől, de akkor is, viselhetném... nem vagyok ám fanatikus...;)
A Múzeum udvarán átmentünk a Holdkapun-gömbölyű nyílású kínai díszkapu, a képen pontosan az a kapu látható, amin mi is átkeltünk-, és közben mindenki kívánhatott egyet, amit nem volt szabad elmondani, különben nem válhat valóra. Tiszteletünket tettük a Buddha szobornál is. Sajnos, nem volt nálam füstölgő, de az egész kertet anélkül is valami megfoghatatlan lengte be.
A mai napom is eltelt. A Lelkem lassan gyógyulgat, a Családom, a Barátaim Szeretete észrevétlenül szívárog be a sebeken, és még mélyebbre jutnak, mint valaha bármikor...

Látomás

Szikrázó napsütés töltötte be az eget. Dél felé járhatott az Idő. Néhány bárányfelhő kószált az égen. A szellő lágyan fújdogált, a természet balzsamos illata vonta be a tájat.
A hegyek közt megbújó, előre kiugró kis szikla tetején ültem, alattam a Vég Nélküli Völgy terült el. A kövek már átforrosódtak alattam, de még nem égetett. Néztem az előttem elterűlő vidéket. Béke járta át a Lelkem. Hazataláltam. A természet az én otthonom.
Felálltam, s a szikla peremére léptem. Lebámultam a mélységbe. A szívem majd' kiugrott a helyéről, úgy dobogott. Összeszedtem az utolsó csepp bátorságomat is, és torokba gombóc érzéssel kiléptem a "semmibe". Széltündér jóindulatára bíztam magam. Ekkor szárnyaim nőttek, és zuhanás helyett szelek hátán szálltam, el, a messzi kékbe, és átadtam magam a repülés örömének...
"No limits, Ninares" :)

Follow your dreams

Szavakkal nem tudom leírni, hogy mit érzek. Sok minden, amiről úgy gondoltam, örökké fog tartani, az ellenkezőjét bizonyította be. Naív voltam. Nagyon is az. Megálmodtam egy világot, amit a legapróbb részletekig felépítettem, és a "minden-rendben-van" tündérmeséjében ringattam magam. Mert így sokkal kényelmesebb volt. Közben nem vettem észre, folyamatosan megbántottam mindenkit, akit szeretek. Sosem volt jó, amit tettem, a kecske, és a káposzta is megsínylette. Két malomkő között örlődtem. Most úgy érzem, elvesztettem önmagam. Ha nem lennének Barátaim, akik most is mellettem állnak, miközben a sáros gödör mélyéről próbálok feljutni, biztosan nem sikerülne nélkülök újra a fénybe érni. Köszönöm nekik, hogy vannak nekem. :) Ezekben a napokban, mindennél jobban szükségem van rájuk. Nagy felelőség, amit a nyakukba varrok. Ezért ne haragudjatok rám...
Most még nyalogatom a sebeimet, várom, hogy begyógyuljanak. Idővel újra tudni fogok álmodozni - hiszen a lételemem a képzelet szárnyain való száguldozás. Most csak próbálok élni, megtalálni azt az ösvényt, amin tovább tudok menni.
Hogy miért is írtam le mindezt? Írásban mindig sokkal jobban ki tudtam fejezni magam, ezt bizonyítja a négy betelt Naplóm is. Sosem voltam a szavak embere. Mindig is tollba öntöttem minden gondolatom, álmom. Ez a blog is azért született meg. Mert írni jó. Még akkor is, ha éppen életem egyik legnehezebb korszakáról van szó.
A síralmakból mára ennyi bőven elég.

Garibaldi Virága

Mondják, az Idő majd segít, az Idő majd begyógyítja a sebeket. De arra nem gondoltak, mikor e bölcselet megszületett, bármely sebnek ott marad a nyoma, eltűnni soha nem fog, és, mint ahogy egy műtéti heg is kiszakadhat egy rossz mozdulattal, úgy a Lelken ejtett sérülések is újra szétnyílhatnak...
Talán egyszer majd tudok beszélni a Lelkem sérüléseiről, de most még túl friss emlékek zakatolnak bennem. Nem marad más, mint a remény, hogy ennél már csak jobb lehet...

Madame Butterfly

A szerdai csatázás közben elkaptam egy pillanatot. Már éppen halott voltam, az ütőfámra támaszkodva pihentem, körülöttem a még élő társaim minden erejükkel küzdőttek a hátulcsomósok ellen. Felnéztem egy percre, és a fák ágai közt átszűrődő lemenő Nap sugarai megtörtek a felkavartan szálló homokban. Csodás látvány volt, megérte meghalni, hogy ezt élvezhessem. Kettősség áradt a tájból, a fény nyugalmat sugárzott, a csatázok meg nyughatatlan életerőt. Így szavakba öntve kevésbé hatásos, ezt tényleg látni kell! Sajnos a barátaim elég messze voltak tőlem, hogy szóljak nekik, és a túlélési ösztön amúgy is lefoglalta őket. Aztán, mikor az egyik csapat legyőzte a másikat, újra csatarendbe álltunk, és én a nap folyamán nem lehettem többet ezen fényjáték csodálója. Mert az csak akkor és csak ott volt látható. Este lett, mire a csaták befejeződtek, a Hold is feljött az égre, elmaradhatatlan csillagának kíséretével.
Tegnap estefelé -a szomszédaim örömére- leültem a zongorám mellé. Nagyon rég nem volt alkalmam, hogy megszólaltassam, többnyire némán figyeli a szobában zajló eseményeket, talán picit írigykedve, hogy ő pillanatnyilag nem részese az életemnek. A kottáim között kotortam, és eldöntötem, az első kezembe kerülő darabot fogom megtanulni. Megragadtam egy megsárgult, töredezett szélű kottakupacot, melynek borítóján egy gésa ül, kifürkészhetetlen tekíntettel meredve előre. Dőltebb betűkkel ez áll a kép alatt: Puccini/Madame Butterly. Belenéztem a lapok közé, a hangjegyek meghatározott sorrendben követik egymást, az első oldalon három b előjegyzéssel. Nem tűnt olyan nehéznek, ahogy a hangjegyeket olvastam le, majd a megfelelő billentyűket is sorba leütőttem: c d f eisz... az első oldalon végigmentem jobb kézzel, majd a bal kezet is átnéztem, külön-külön remekül ment, ideje volt összetenni a kettőt. Itt már kisebb akadályokba ütköztem, és fél órányi próbálkozás után elfáradtam. Mégis csak egy nehezebb darabbal kerültem szembe. Ez komoly felkészülést igényel. Hosszú időbe fog telni, mire végig fogom tudni, talán egséz nyárom ezzel az eggyel fogok törődni. De megéri. Amikor a különböző részek összeállnak egy egésszé, és kisebb eltévedésekkel a darabot végig tudom játszani, olyan érzés, mint amikor egy több 1000 darabos puzzle összeáll. :)
De a gésa, a borítón nem hagyott nyugodni, a szemei, melyek látszólag a semmibe révednek, szinte beszéltek hozzám, "rajzolj le!" kiabálta. Én nem mertem nemet mondani. Noha a kép elég kivehetetlen, a főbb vonásokkal megbírkoztam. Elvégre, nem Madame Butterfly az első gésa, amit lerajzoltam... Előkotortam egy A2-es méretű tiszta, fehér lapot. Ceruzával megrajzoltam az alapot, és, amint ezzel végeztem, jöhetett a pasztell része a folyamatnak. A kimono a kék szín árnyalataiban pompázik, a háttér barnában tündőköl. Madame Butterfly egész hamar napvilágra jött. Ezért készítettem egy másik gésát is, fehér kimonot visel, kezében egy legyezővel. Sajnos nem tudom őket most megmutatni, mert a fényképezőgépünk elromlott, scanneléshez túl nagyok. Majd legközelebb feltöltöm őket.
A rajzolás az életem egyik legszervesebb része. Nem mindig sikerül úgy, ahogy eltervezem, de a rajtam túl létező világ számára úgy jó, ahogy elkészül. Minden kép "belőlem" van, miközben rajzolom, a Lelkem egy része is "átöröklődik". Örökül hagyva az eljövendő generációknak, de legfőképp, majdani gyermekeimnek.

Torta, csata, csillagok

Csak itt ülök a gép előtt, és egyszerűen nem tudom, hogy hol kezdjem el. Annyi minden történik, mondhatni, peregnek az események körülöttem...
Tegnap volt a buli, amelynek keretein belül megemlékeztünk arról, hogy az Intézet immáron 13 éve áll fenn, dacolva az anyagi megvonásokkal, és egyéb gáncsoskodásokkal szemben. A sütim, a Csokis Álom második lett az édességek között a kostolóbizottság és a közvélemény szerint. Ez is szép egy olyan személytől-itt magamra célzok-, aki a konyhába csak enni jár, és egyéb más tevékenységet szívesen átpaszol másnak. Ez a sikerélmény talán meghozza kedvem a konyhaszolgálathoz. Másfél órás műsor volt, ahol az egyik kollégánk citerán játszott. Hihetetlenül megborzolta az érzéseimet, úgy éreztem, mintha teljesen átjárna a zene. Becsuktam a szemem, és képzeletben a hangok szárnyán repültem tova. Egy békés tengerpart jelent meg előttem, a Hold birtokolta már az eget, és csillagok vílágítottak. Hatalmas tábortűz égett, ami körül alakok táncoltak az éjben, önfeledten átadva magukat a ritmusnak. Aztán a citera hangja abbamaradt, és ez az álomkép is semmivé foszlott, mintha egy vödör hideg vízzel locsoltak volna le. Az ünneplésnek vége lett, és mindenki rávetette magát az ételektől roskadozó asztalra. Én nem fértem oda, így kisomfordáltam a könyvtárból, vissza a helyemre, és befejztem a Vágyak évadját. Érdekes könyv, a 70-es évek végén játszódik, arról a bizonyos nyárról szól...
Hazaértem, öszepakoltam, és elmentünk Kittivel edzésre. Nagyon sokat kardoztunk, a végére azt hittem, belehalok, úgy fájt a csúklom, de, többet kell(ene) gyakorlnom, a tonfával is. Az útobbi időben ellustultam. Az edzés végén jókat csatáztunk, és most nem fáradtam el annyira, mint múlt hét szerdán, a "Halálra adás napján". Hazavonszoltuk megfáradt porcikáinkat, még csacsogtunk, de már csak nyomokban emlékszem, hogy miről. Elnyomott az álom.
Jut is eszembe, ha már az álmokról beszélünk, szerdán hajnalban rémeket láttam. Történt úgyanis, hogy kint ültünk az erkélyünkön, és néztük a csillagos eget. Egyszercsak egy üstökös suhant el a magasban-ekkor láttam a virtuális térképen, ahogy éppen becsapódik a Földbe- hallottam a robajt is, ami ezt követte... Szerencsére felébredtem, és hamar el is felejtettem az egészet, de aztán este megint felsejlett előttem. Nem az első alkalom, hogy a világ pusztulásáról álmodok. Most, itt ülve, minden olyan békés, kellemesen fújdogál a szél, Katie Melua éneke szól a hangszoróból... Ám, ezek az álmok mindig olyan valóságosak, és ez az, ami rémísztő bennük. A múltkorjában is menekülnöm kellett Budapestről, a Blahán voltam épp, amikor szétnyílt a föld, kocsik borultak fel, villámok cikáztak, én meg nem találtam az utam, amit követnem kell... Egy másik álomban, szintén egy aszteroida miatt, a levegő kiszökött a légtérből, és mi mind halálra lettünk ítélve egy Láthatalan Bíró által. Tisztán emlékszem, ahogy Apukám azt mondja: "Hát, ennyi volt. Örülök, hogy ti voltatok a családom..." Ezeket a borzalmakat leszámítva, szeretek álmodni, mindig, annyira élethű minden, és mindent érzek, mintha valóban egy másik világban járnék, elszakadva mindattól, ami itt tart...

Egy átlagos este egy átlagos háziasszonynál...

Déltután naivan gondoltuk Yuninával, hogy majd rajzolni fogunk a Szigeten. Mondanom se kell, nem lett belőle semmi. Mindezért részben én vagyok okolható, részben a szomszéd kutyi. Mike- gazdája szellemesen e névre keresztelte- tehetséggel megtalálta az első pocsolyát, ami az útjába esett... Mikor elindultam itthonról, szép, tiszta, fehér kutya volt. Mire hazaértem, négy lába feketélett, hasa aljáról csimbókosan lógott a szőr, és különböző potyautas falevelek lógtak le bundájáról. Ám egy kölyökkutyától nem várhatom el, hogy kikerülje a sáros kis alkalmi tavacskákat, amikor annyira izgalmas mindent foltos lábnyomokkal beborítani... Főleg a kutyaszitter egykor fehér felsőjét.
Ma este is betámadtak minket a szomszéd néni unokái. :) Először Zsózsó szállingozott át egymagában, szerette volna befejzni a tegnapi rajzát, amit már akkor is nagy műgonddal készítgettett, de nem juttott a végére. Majd Marci is megjelent, és míg a húga a szobában bent mesterien maszatolt a pasztellel, addig ő a konyhában sertepertélt a "szoknyám" körül, miközben a sütit állítottam össze. Holnap 13 éves lesz a Magatartástudományi Intézet, és ennek örömére összeröffen a dolgozói állomány, a bulit mindenki hozott sütivel támogatja. Ezen okból kifolyólag ragadtam a konyhában-mellékesen megjegyzem, hadilábon állok a fakanál-hadműveletekkel, de sütni nagyon szeretek. Az első adag, amihez hozzáláttam, viszonylag hamar összeállt, de kishijján elbukott a dolog a tojás sárgájának és fehérjének szétválasztásánál. De ezt is áthidaltam, és a piskota része a sütinek gyönyörűre sült, mondhatni, tökéletes lett. Aztán jött a csokis fele... nos, az egy kicsit odaégett... az igazság az, hogy teljesen szén állagú lett... Ez majdnem, hogy kedvem szegte, mert a kezdeti szárnyalásom hirtelen egyetlen rossz manőverrel megbukott. De nem adtam fel, jól emlékeztem a múltkori alkalomra, amikor az étcsoki megolvasztása közben a konyharuhát gyújtottam meg a tűzhelyen- véletlenül- és elkerülvén a további rituális konyharuha égetését, akkor inkább bevágtam a étcsokit mikróba, ahol viszont odakozmált... Így joggal mondhatom, a mai sütés nem alakult olyan rosszul. A második adag Csokis Álom -a sütit e névre kereszteltem, mert az eredeti recept csak egyszerűen csokoládés sütinek titulálta- sokkal jobb lett, mint az első. Mire kész lettem, a gyereksereg is körém gyűlt-időközben a legidősebb unoka is áttalált hozzánk, Húgom egyik barátnője is nálunk maradt, Golyó is meglátogatott oly' hosszú idő után minket. Ők voltak a tesztközönség, az első adag Csokis Álom került felosztásra. Közsikert aratott...:) Most elégedetnek, kellőképp fáradtnak érzem magam. Csak, gondoltam megosztom veletek is, milyen jó dolog sütni... Jah, és a helyesírást kéretik figyelmen kívül hagyni.

Jonathan Livingston, a sirály

Tegnap végül semmi időm nem maradt arra, hogy írjak, bár kétszer is nekikezdtem, de sosem juttottam a végére. Este elleptek minket a szomszéd néni unokái, és rajzszakkört tartottunk. Csupa maszat lett minden, főleg a kezem nagy része, mert a hétvégi festészet nem nagyon ment, ezért az újabb kudarcélményt elkerüvén, a jól bevált pasztell mellett döntöttem. Egy boszorkány látott napvilágot, bár elég rövid lett a keze, és a szeme is elég furi, de az utóbbi szándékosan lett olyan, hiszen a kép eredeti címe: Csillagszem. Amióta Celia Rees tollából kikerült Bűbájos Mary-t elolvastam, hajtott belülről egy kép, hogy egy alapból kék, és sárgával pettyezett szemű boszit alkossak. Bár az A2-es méret kicsinek bizonyult ennek megvalósításához...

Tegnap délelőtt fenn lógtam MSNen. (Ez persze nem újdonság) És Dody az alábbi linkkel lepett meg:

http://www.szepi.hu/irodalom/jonathan/jonatan1.html

Először nem olvastam el, inkább kinyomtattam, nem szeretek több oldalt gépen olvasni, bántja az amúgy sem túl szuper szemem. Ahogy az első sorokon túlhaladtam, egyszerűen nem tudtam letenni. Az egyszerű szemlélőnek pusztán egy sirály próbálkozásairól szól, aki szárnyait kihasználván, a repülés fortélyait tanulja, miközben a többi sirály szemmel-ölni-lehetne tekintettel figyeli, vagy oda se mer nézni, ahogy egy-egy műrepülési figura sikerül neki, és mikor megszületik az Áttörés, a Vének maguk elé szólítják, és a Középpontba állítják. A naiv sirály azt gondolja, hogy elismerésben fogják részesíteni, de hamar rá kell döbbenie, egészen másról van szó. A Raj kitaszítja, mert más, mint ők. Jonathant a megismerés vágya hajtja előre. A társai ezt képtelenek ésszel felérni. Míg a száműzött sirály számára a repülés nem csak azért van, hogy táplálékot szerezzen, és csupán túléljen, hanem azért, hogy szárnyaljon, magáért a repülés öröme miatt. Talán ezt a legnehezebb megértenünk. Miből áll a mi életünk? Nem kizárt, olyanok vagyunk, mint a Rajbéliek, akik nem mernek eltérni a megszokottól. De Jonathan mindannyiunkban ott van, akad, aki felszínre engedi, akad, aki elnyomja, mert sokkal kényelmesebbnek találja az életét anélkül, hogy elgondolkodna a miértjén... Az emberek nem látnak tovább az orruk hegyénél. Elpazarolják az életüket, nem élnek a lehetőségeikkel, amiket kapnak, nem fejlődnek, nem is érdekli őket. A mai világban a pénz lett az úr, már szinte mindent az mozgat. De kérdem én, a gazdag egyed mihez kezd halála után megszerzett földi javaival? Mire megy vele? A túlvilágon lefizeti a kapust, hogy egy jobb világba kerülhessen? Aligha. Aki meghal, nem visz magával más egyebet, csak azt, amit a Lelke szerzett meg. És, amíg nem jön rá, hogy nincs nagyobb "mágia" a világon, mint a Szeretet, addig elveszett Lélek... Meglehet, teljesen rossz nyomon haladok, de ez az én meglátásom. Persze, Livingston Sirály története nem ér véget ott, hogy "messzire elrepül, túl a Távoli Szirteken", de akit érdekel, az elolvassa, akit meg nem, azt meg nem fárasztom tovább. Mindenki szűrje le magában konzekvenciát.
Utolsó gondolatom gyanánt a Sirály történetéről a saját magamra vetített jelentése lenne. Mivel egészen érthető okokból nem tudok repülni -sajnos- én a rajzolásban keresem a tökéletességet. Persze, messze vagyok még tőle, de minden egyes vonal közelebb visz. No, ez a szemlélet csak is az én szubjektív meglátásom, de kezdetnek ez sem rossz...

Lelki gyötrelmek fizikai megtestülései?

Egész nap a halálomon voltam, ha lehet így fogalmazni. Családom és Barátaim aggódtak, hogy talán már a kiszáradás fog fenyegetni, de az este folyamán még sikerült egész nyugodalmasan aludnom, és most még a párizsi is lecsúszott a torkomon, remélhetőleg ott is marad, ahol a helye van... Közben azon tűnődtem, vajon mi lehet az oka ramaty állapotomnak, több bűnös is meg lett gyanúsítva, de a tettes azonosítása még most is zajlik. A lényeg az, hogy mostanra már sokkal jobban érzem magam. Nem szeretek beteg lenni, olyan kiszolgáltattottá válik az ember. És azt nagyon nehezen viselem. De ki nem? Mondják, hogy néha kénytelenek vagyunk elfogadni olyan helyzeteket, amik nem kedvünknek való. De, amikor ezek a bölcseletek megszületnek, könnyebb szavakba fomálni, mint aztán szembenézni vele. Azt beszélik, minden betegség mögött a Lélek fájdalmai lapulnak. Az én Lelkem, hellyel-közel boldog, akkor is, ha éppen a legmélyebb csalódások és fájdalmak bugyraiban leledzik. Élek, többnyire egészséges vagyok, nem kell megküzdenem vadállatokkal, nem kell az utcán aludnom, szerető szívek vesznek körül. Lényegében a Maslowi-hierarchia kritériumainak eleget teszek.
Most viszont az ágyam felé orientálódok, mert érzem, hogy megint kezd fájni a pocim. Legközelebb kifejtem amire most nem jut időm.

Csónak és Japán kultúra 1.

Déltuán végül elmentünk sétálni, már nem esett az eső. Eredetlieg a Budai Várba indultunk, de az Oktogonnál láttunk egy sárgára festett tehenet, gyorsan leugrottunk a villamosról -még a régi tipusun utaztunk, de az újak is üzembe álltak már a Körúton- és inkább úgy döntöttünk, hogy megkeressük a többi mozdulatlan jószágot is. Így a Hősök tere felé mentünk, végigsétáltunk az Andrássy úton. Közben megcsodáltuk a házakat, a régi épületek között szoc.reál házak virítanak. (mondanom sem kell, mennyire elrontják az összhatást) Ha választanom kellene két ház között, melyek az út két oldalán állnak egymással szemben, és az egyik csúnya, viszont a másik szép, akkor bizony az előbbit választanám, mert a kilátásom a szebbre nyílna...

Sem a Hősök terén, sem a Felvonulási téren nem találtunk több tehenet. A Kodály Köröndön volt kettő - érdekes színárnyalatokban - melyekre apró betűkkel ki van írva, hogy senki se másszon fel a tehenekre... Ennek ellenére a gyermekek szívesen meglovagolják az alkalmi hintalovakat. Tettünk egy sétát a Vajdahunyad vára körül, egy srác gitáron a Nothing Else Matters-t játszotta, sok-sok ifjú pár rajzott ki esküvői kép készítésének céljából. Tollas Indiánok zenéltek, a Bűbájos Mary elolvasása óta egészen más szemmel nézem őket. A Műkorcsolya pályán VB hangulat tart bűvkörében mindent, vannak, akik a kerítésen kivülről figyelik a kivetítőt.
Mentünk volna csónakázni, de a Húgom azt mondta, inkább ne tegyük, amíg nem szerzünk be egy izmos férfit. (Bosyka és Én nem voltunk elég biztosíték számára) Így erről letettünk. Elindultunk haza felé, még útba ejtettük a Millenáris Homokórát, azaz az Időkereket. Alig lehet látni, ahogy a homokszemek leperegnek. Végül visszasétáltünk az Andrássy úton az Oktogonig, találtunk egy Japán kiállítást hírdető házat, amit szintén legközelebb fogunk megtekínteni -terveim szerint. A Felkelő Nap országának lakberendezését mutatja be a a kíváncsi európaiaknak. Egy hónapja elmentünk megnézni a Magyar Színházba egy igazi, japán kjogent. Nagyon tetszett, noha nem értettem semmit a szövegből, de közelebb éreztem magam az általam nagyon kedvelt világhoz. Legközelebb többet is elmesélek róla, de pillanatnyilag nagyon fáradtnak érzem magam. A mai napi adagot zárolom.
:)
u.i.: Anglia kiesett, Portugália továbbjutott. Érik még meglepetések az embert...

Álmok Tengerén

Esik az eső, a vadszőlő levelein a cseppek egyenletesen peregnek lefele, hogy aztán a földet áztassák el. A mi ablakunkat különösképp körbefutotta a zöld. Szombat délelőtt van, s ez a nap kiváltképp alkalmas arra, hogy az ember szabadjára engedje a képzeletét. Az Idő Urainak szereplői is csak arra várnak, hogy történetüket olvasható formába öntsem. Nem beszélve az Elveszett Lélek befejezéséről sem. De, míg az utóbbiból alig néhány oldal hiányzik, addig a másik történet csak részletekben látott napvilágot. A napok peregnek egymás után, bármely mű szereplője egyre többet árul el magáról. Mind egy-egy utat járnak be, a maguk fejlődésének ösvényén. Persze, akadnak, akik elbuknak, vagy megint mások rögösebb kerülővel érnek célt. Ettől -is- olyan izgalmas írni.
Ha már az írásról van szó, a júniusi beadandó témát teljesen elfelejtettem elkészíteni. Annyi minden történt, és a hónap oly' gyorsan szállt el felettem. A téma az elfogadás. Ma mindenképp megírom...
Később talán még visszatérek.