Mansfeld Péter emlékére

Bagoly, bagoly jelentkezz, itt róka... szólalt fel telefonom korahajnali tíz órakor. Zsuzska volt, már a vonatról jelentkezett, nem sokára Pesten lesz Vácról. Riadtan konstatáltam, hogy elaludtam. Kapkodva készülődtem össze, egy percet késtem, Zsuzska már szembejött velem a Pályaudvaron. Innen indultunk a Szabó Ilonka utcába. Metró majd 16os busz a Deák Ferenc tértől. A Lánchídon át száguldott a buszunk, mikor tekintetem a foltos üvegen túli világra tévedt, s szemem retinájára egy sirály szárnyalásának képe vetült, aki magasan fenn szállt, tökéletes manőverezéssel. Talán éppen most gyakarol és ő Johnatan egyik barátja. Donáti utca, innen pár száz méter az emlékmű. Mansfeld Péter fekszik függőlegesen a falon, ahogyan éppen zuhan a gellért hegyi gödörbe, ahol a fegyverek voltak elrejtve. Néhány kiszáradt koszorú, egy-két koszos és megsárgult nemzeti színű szalaggal átkötve. Néhány írás és firka a fehér márványon. Hol itt a tisztelet? Zsuzskával felmászunk a lépcsőn, onnan fentről is megnézzük alaposan a szoborkompozíciót. Majd tovább gyalog innen a Veronika térre, ahol életnagyságú szobra áll Péternek. (Természetesen, az is össze van firkálva.) Közben elhaladtunk az EKG mellet, az én drága alma materem épülete előtt. Hiányzanak a gimnáziumi évek, a bolgod gyerekkor vége, amikor minden még olyan naivan egyszerű volt. Más lettem azóta. De ez egy másik történet, a mai bejegyzésnek Péter a főszereplője. Sokan nem ismerik, hogy ki volt ő. Szégyen és gyalázat. Pedig élt egy fiú, aki az '56-os forradalom idején tizenöt éves volt (1941. március 10. - 1959. március 21.). Bátor volt. És arra született, hogy meghaljon. Arra született, hogy kivégezzék. Arra született, hogy halála példaként álljon előttünk. Arra született, hogy soha ne felejtsük el őt. Pedig lassan ott tartunk, létének rezdülései homályba vesznek. Félreteszik emlékeit, pedig neki tovább kell élnie! Bennünk! Hiszen értünk is meghalt akkor. Félreteszik, úgy, mint a Veronika téri emlékművét, ami magasan áll fenn ott, valahol, amit annyira nehéz és fáradtságos megtalálni. De ott fenn, ahol Péter szobra áll, ellát egész Budapest felett. Szembe a Parlament, oldalt a Vár és a Gellért hegy, messze a SOTE magaslik ki a síkságból. Péter bronz szeme ezt látja. S a szél cirógatja nap, mint a nap, a Csillag sugarai viszont nem éri, hiszen négy lyukas fal és tető védi. És persze sehol egy virág, vagy koszorú, csak pár néma mécses. Egy angol nő jön oda hozzánk. Mesélek neki Péterről, az életéről, a haláláról. A Veronika tértől pedig mai utunk utolsó állomása: az utca, ahol régen lakott. A ház, ahol gyermek volt és ártatlanul hitt a világban és a mesékben. Zsuzskával elsőre megtaláltuk, pedig sem térképünk sem GPS-ünk nem állt rendelkezésünkre. Péter Lelke odavezetett minket. Becsöngettünk, de hiába. A ház és az udvar kihalt. Csendben emlékezik a régmúlt időkre.

Minden tiszteletem és elismerésem azon embertársaimé, akik akkor képesek voltak nemet mondani, fegyvert fogni és parittyával szembeszállni a tankokkal, az elnyomó hatalommal. Én emlékszem rájuk, ez a blog emlékszik rájuk, míg én élek, ápolom emléküket.

Örülök, hogy Zsuzska ma elhívott erre a zarándokútra. Hazafelé sétálva elrejtett kis utcát találtunk. Macskakövek borították az utcát, egyemeletes házak sorakoztak szorosan egymás mellett. Egy kis lépcsősor titkos helyre vezetett, Rózsakert és fehér oszlopos vörös téglás épület. Nem derült ki, hol jártunk. De nem is volt fontos. Ez a nap így volt tökéletes.