Ha nem írom le a gondolataim, egyszerűen eltűnnek a tudatalattimban. Nagyon hiányzik a pillangós noteszom, bár betelt, nincs semmi, ami helyettesíthetné. Így a gondolatok jönnek-mennek, elvesznek az éterben. Úgy érzem magam, mint egy világítótorony, ami fényjelzésekkel pulzál az univerzumban a kósza villanásoknak, átjárnak, majd elhagynak. S csak egy emlék marad. Egy emlék, hogy valaha tudtam valamit, valaha megértettem valamit. Aztán mindez elveszett. Elveszett, mint az illúziók. Amikben már képtelen vagyok hinni, vagy reménykedni. Mintha kettős szemüvegen át látnám a világot. Egyrészt megérintenek a valóban fontos és lényeges "dolgok", másrészt látom azt, ahogy az emberek elmennek ezek mellett. Tudom, hogy vannak, mégsem tudok szólni nekik, hé, emberek, forduljatok meg, és lássatok, ne csak nézzetek! De tudjátok, mit gondolok? Mára már minden közhellyé vált. Az önsegítő könyvek, a valósítsd meg önmagad mozgalmak, minden, ami körülöttünk van harsogja, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy önmagad legyél. És akkor ezek hatására önmagad leszel? Megtalálod az utad? Élsz? Vagy csak rugdalod magad előre? Előre? Hova előre? Tudod, merre tartasz? Tudod, hogy Te ki vagy? Itt és most pont.
"mondd, miért sápadt el bennünk így a fény?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése