A porcelánbaba

Mára fehér arca megsárgult, egykor vöröslő ajkai fakón szorulnak össze orcáján. Egyedül szemeinek kékje maradt meg fényesen úgy, mint amikor a Mester kezéből kikerült. Magányosan ült fenn a polcon várva arra a valakire, aki újra leveszi őt onnan, leporolja, foglalkozik vele, majd ha ráun visszateszi, vagy egy másik porcelánbabára cseréli le. Mindig ez a történet ismétlődik. Újra meg újra. Sok rajongója volt fiatalságának teljében, kék ruhájának fodrai akkor az ultramarin színében pompázott, de itt és most azonban szürkén ékesítették ruháját. De a porcelánbaba Lelke fényéből mit sem vesztett, noha megfáradt külsőjén senki sem igyekett átlátni s megtalálni benne tisztaságát. Egy napon azonban új játszótárs közeledett a polchoz. A porcelánbaba ott ült a többi között, kik a legújabb párizsi divat szerint voltak felöltöztetve, arcuk pedig a legnemesebb festékekkel volt megrajzolva. S nagyjából ennyi volt, amit róluk el lehetett mondani. Ez a külcsín azonban megtévesztő volt, jól takarta az üres belsőt. A porcelánbaba Lelke a sok játszótárs törődésétől lett igazi. És mivel sokszor kapott törődést és szeretetet, ha egy játszótárs magára hagyta mégis mindig várta, hogy valaki új érkezik és foglalkozik majd vele. Reménykedett. Örökké. Nem is gondolt bele, hogy másként is lehet. Hogy elhanyagolják és a polc lesz ketrece rácsok nélkül. Csak várt, és várt... Az új játszótárs levette babáinak legújabb példányát, de oly' ügyetlenül tette azt, hogy lesodorta vele az idős porcelánbabát...