Esik az eső. Essél csak, tisztísd meg a várost a kosztól, a szennytől, a mocsoktól, ami belepi a betonrengeteget. Sőt, már szakad. Pillanatnyi helyzetjelentés Budapestről. Az udvarban burjánzó vadszőlő zöldjének viaszos rétege lepergeti az esőcseppeket, a linoleum burkulatú erkélyünkön dobol az égi nedű ahogyan földet ér.
Hétfő van, egy újabb hét kezdete. Nem baj, így legalább telnek a hetek és minél hamarabb érem el a Szeptembert. Várom már az ötödik félévet. Csupa érdekes tárgy és egy szigorlat. Egyik sem érint mélyen olyan értelemeben, hogy izgulnom kellene miatta. De fura, ahogy a szavak most egybefolynak a szemem előtt... Bár, mitől is lehetnék fáradt... Gagyi zene szól a rádióban, ideje letekernem, elcsavarnom, vagy legalábbis elhallgatatnom, elment a kedvem a zenehallgatástól. A vacsorám is elfogyott, nesquik csokis gabonapehely, tejben. Azon tűnődtem, vajon sűrített tejjel milyen lehet, hiszen edzőtáborban aligha lesz tejecske, se kakaó. (A táborban a Családomon túl a kakaó hiányzik a legjobban. Iorek természetesen mellettem lesz...)
Mostanában em tudom levedleni magamról mostanában ezt a szorongató valamit, ami folytogat nagyjából a vizsgaidőszak közepe óta. De nem lehet, hogy ez bármiben is hátráltasson, legalábbis most ezt igyekszem belesulykolni a buksimba. Ezért most panasz-stop, más gondolatok.
Tegnap este egy film ment a Duna Tv-n. Nem tudom a címét, csak fél szemmel és füllel figyeltem a háttérben az eseményéket. Francia udvar, XVIII.-XIX. század forduló. Női-férfi kapcsolatokat boncolgatta a kor szövevényes társadalmi kapcsolatain keresztül. Mi, nők, miért vagyunk kiszolgáltatva? (Költői kérdés, igazán nem kell rá a válasz.)
Amikor este jöttem haza az elméleti edzésről (mivel az esős időjárás miatt szinte lehetetlenné vált az edés a szigeten), s a következő jelenetnek lehettem szemtanúja: egy férfi kiszállt a kocsiból, megkerülte azt, az anyós ülés ajtajához lépett, majd kisegítette a törékeny hölgyeményt a kocsiból. Gyanítom, a nő magától is ki tudott volna szállni, de valami mégis ott volt ebben a formális jelenetben. Azt hiszem, az a nő igazán nőnek érezheti magát. Néha -jó, talán sokszor - én is el tudnám viselni, hogy rám segítsék a kabátot - szerencsére akad olyan egy olyan Barátom, aki erről még nem feledkezett meg -, vagy betolja a széket alám, amikor egy vendéglátóipari egységben leülünk és tisztelettel megvárja, míg én helyet foglalok - egy csapattársam szintén nem feledkezett meg erről a szokásról sem. És a sort hosszan lehetne folytatni. Kivesztek ezek a hagyományok, eltűntek a süllyesztőben akkortájt, amikor a nők munkába álltak, és az egyenjogúság illúziója lengte körül alakjukat. Kell a francnak az egyenjogúság. A nők és a férfiak sosem lesznek egyenjogúak, már csak azért sem, mert egymás ellentétei. De ebből nem következik az, hogy egymás felett vagy alatt állnak. Egyszerűen egymás mellett, kéz a kézben, így lehet csak előre menni. Boldogan lennék családanya, feleség, háztartásbeli, aki a család meleg fészkét őrzi, meleg reggelivel és mindig nagy-nagy szeretettel. De a mai világban ez már nem divat. Új kor született, ehhez kell alkalmazkodnom, nincs ok pánikra, megtalálom a saját utam akkor is, ha momentán minden zavarosnak hat.
A jó és a rossz megfoghatatlan, de a világ nem lesz szürke, senem törtfehér akkor, ha a fehér-fekete színeket összekeverjük. Színtelen. Ez a világ egyre színtelenebb. Olyan színtelen, mint a víz, amikor a tengerből kimered és a markodban tartod egyetlen törékeny másodpercig. Látszólag színes akkor, amikor egybeolvad a többi vízatommal. De amikor ott tartod látod, hogy nincs semmi. Üres lenne? Nem teljesen. Mert ha nagyító alá veszed látod az apró életet benne. A világ is így műkődik, csak nagyban. Az Élet ott csordogál valahol. Csak meg kell keresni. De néha nem látni, mert egy kő megzavarja a víz nyugalmát és akkor az ember nem lát. Csak vaktában tapogat...
Most már nem esik az eső. Tücskök zengik nótájukat. Bejegyzésemez egy haikuval zárom, amit Grizlytől kaptam egy éve: "Tücsök úr tart ma éjjel koncertet nekünk hallgasd meg velem."
Hétfő van, egy újabb hét kezdete. Nem baj, így legalább telnek a hetek és minél hamarabb érem el a Szeptembert. Várom már az ötödik félévet. Csupa érdekes tárgy és egy szigorlat. Egyik sem érint mélyen olyan értelemeben, hogy izgulnom kellene miatta. De fura, ahogy a szavak most egybefolynak a szemem előtt... Bár, mitől is lehetnék fáradt... Gagyi zene szól a rádióban, ideje letekernem, elcsavarnom, vagy legalábbis elhallgatatnom, elment a kedvem a zenehallgatástól. A vacsorám is elfogyott, nesquik csokis gabonapehely, tejben. Azon tűnődtem, vajon sűrített tejjel milyen lehet, hiszen edzőtáborban aligha lesz tejecske, se kakaó. (A táborban a Családomon túl a kakaó hiányzik a legjobban. Iorek természetesen mellettem lesz...)
Mostanában em tudom levedleni magamról mostanában ezt a szorongató valamit, ami folytogat nagyjából a vizsgaidőszak közepe óta. De nem lehet, hogy ez bármiben is hátráltasson, legalábbis most ezt igyekszem belesulykolni a buksimba. Ezért most panasz-stop, más gondolatok.
Tegnap este egy film ment a Duna Tv-n. Nem tudom a címét, csak fél szemmel és füllel figyeltem a háttérben az eseményéket. Francia udvar, XVIII.-XIX. század forduló. Női-férfi kapcsolatokat boncolgatta a kor szövevényes társadalmi kapcsolatain keresztül. Mi, nők, miért vagyunk kiszolgáltatva? (Költői kérdés, igazán nem kell rá a válasz.)
Amikor este jöttem haza az elméleti edzésről (mivel az esős időjárás miatt szinte lehetetlenné vált az edés a szigeten), s a következő jelenetnek lehettem szemtanúja: egy férfi kiszállt a kocsiból, megkerülte azt, az anyós ülés ajtajához lépett, majd kisegítette a törékeny hölgyeményt a kocsiból. Gyanítom, a nő magától is ki tudott volna szállni, de valami mégis ott volt ebben a formális jelenetben. Azt hiszem, az a nő igazán nőnek érezheti magát. Néha -jó, talán sokszor - én is el tudnám viselni, hogy rám segítsék a kabátot - szerencsére akad olyan egy olyan Barátom, aki erről még nem feledkezett meg -, vagy betolja a széket alám, amikor egy vendéglátóipari egységben leülünk és tisztelettel megvárja, míg én helyet foglalok - egy csapattársam szintén nem feledkezett meg erről a szokásról sem. És a sort hosszan lehetne folytatni. Kivesztek ezek a hagyományok, eltűntek a süllyesztőben akkortájt, amikor a nők munkába álltak, és az egyenjogúság illúziója lengte körül alakjukat. Kell a francnak az egyenjogúság. A nők és a férfiak sosem lesznek egyenjogúak, már csak azért sem, mert egymás ellentétei. De ebből nem következik az, hogy egymás felett vagy alatt állnak. Egyszerűen egymás mellett, kéz a kézben, így lehet csak előre menni. Boldogan lennék családanya, feleség, háztartásbeli, aki a család meleg fészkét őrzi, meleg reggelivel és mindig nagy-nagy szeretettel. De a mai világban ez már nem divat. Új kor született, ehhez kell alkalmazkodnom, nincs ok pánikra, megtalálom a saját utam akkor is, ha momentán minden zavarosnak hat.
A jó és a rossz megfoghatatlan, de a világ nem lesz szürke, senem törtfehér akkor, ha a fehér-fekete színeket összekeverjük. Színtelen. Ez a világ egyre színtelenebb. Olyan színtelen, mint a víz, amikor a tengerből kimered és a markodban tartod egyetlen törékeny másodpercig. Látszólag színes akkor, amikor egybeolvad a többi vízatommal. De amikor ott tartod látod, hogy nincs semmi. Üres lenne? Nem teljesen. Mert ha nagyító alá veszed látod az apró életet benne. A világ is így műkődik, csak nagyban. Az Élet ott csordogál valahol. Csak meg kell keresni. De néha nem látni, mert egy kő megzavarja a víz nyugalmát és akkor az ember nem lát. Csak vaktában tapogat...
Most már nem esik az eső. Tücskök zengik nótájukat. Bejegyzésemez egy haikuval zárom, amit Grizlytől kaptam egy éve: "Tücsök úr tart ma éjjel koncertet nekünk hallgasd meg velem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése