Szerda óta igencsak lemaradtam azzal, hogy életemet virtuálisan is megosszam másokkal, Veletek, Olvasókkal (ha még vagytok...). Újra és újra elgondolkodtatt, miért is írok blogot, melyre a válasz roppant mód egyszerű: írni jó, belülről motiváltnak érzem magam az írás művészetére. Blogger lennék? Nem, ezt így azért nem mondanám, különben meg, Tomcat óta mindenki azt gondolja, minden blogíró uszít, vagy panaszkodik, vagy csak úgy van, mert unatkozik. Exhibicionizmus? Talán... Végülis, mi hasznotok származik abból, hogy a soraim olvassátok? Nu, de most túlontúl filozófiai hangulatomban vagyok, miképpen péntek este is, amikor a vonat egyenesen Győr felé száguldott, és nagyjából 150 méterre a sínektől úgy tetszett vége a világnak, mivel a fák mögött nem volt semmi, (vagy csak a tárgyállandóság tudatommal akadt némi probléma...) az ég és a föld összeért. Most éppen álmos is vagyok és ez erősen rányomja írásomra bélyegét.
Szerda este jó sokat csatáztunk, élveztem, tetszett, sikerélmény, túlélés és győzelem kipipálva. Nunchaku - továbbra is kedvenc fegyver a kard mellett. (Mert természetesen a Katana az, aminek "egysége" újra és újra lenyűgöz.) Csütörtökön délelőtt Vácott jártunk Zsuzskánál, utána könyvtáraztam, Dóra is becsatlakozott hozzám, így a négy óra gyorsan elrepült. Este pedig a szokásos élet zajlott, Petivel kardoztunk kicsit, majd sütöttem egy adag muffint - amiről már mindenki tudja az Egyesületben, hogy a kedvenc sütim... hosszú történet... - Kata és Gatti olyan tíz fele futott be. Szeretem ezt a pezsgést, ami körbeölel alkalmanként. Pénteken Hugaimmal - Dóra nálunk aludt - Vácra kivonatoztunk, ezúttal sikerrel jártunk iskolalátogati papír ügyben. Aztán megmutattam az AVKF fontosabb részeit, a két nagy előadótermet és a Kápolnát. Majd a Dóm következett, a Duna part és a Váci Csokizó - a legjobb hely, amit valaha is megnyithattak kerek e világon. Délután rég nem látott Barátom tette nálunk tiszteletét Zsu személyében. Este pedig irány Pápa. Szombaton kirándultunk a Cuha-patak völgyében. És most enter, mert ez már egy új gondolat.
Reggel hatkor keltünk, a vonat pöffögve vezetett végig a hegyek között, mintha csak erdei vasút lett volna. Győr- Szabadhegy állomáson kellett átszállni, a két vonat közti negyven perc hosszas sétával telt el a közeli Praktikerig, kerti medence ügyben. Hét ágra sütött a Nap, ereje mit sem vesztett a délelőtt folyamán. A jegyemen rajta van az állomás neve, ahol leszálltunk, de most így meg nem tudnám mondani. Onnan séta, nagyjából nyolc kilométert tettünk meg. Egyízben felmásztunk a hegytetőre, mert sehol sem volt térerő. A hegyfal szinte meredek volt, feljutni mégis egyszerűbbnek bizonyult, mint le, de mindenki megúszta ép bőrrel. Az út sokszor keresztezte a patak medrét, gázolókon át baktattunk végig. Aztán találtunk egy alagútat, ami a hegy másik oldalára vezetett át, s aminek nagyjából a feléig jutottunk, mivel a túloldalról, a sötét sűrű erdőből neszek és röfögéssel egybekötött motoszkálásra lettünk figyelmesek. Továbbá valami mozgő, nagy árnyék lebegett át a bejárat előtt. Életemben nem spuríztam ki olyan gyorsan, mint akkor, ott. Aztán vissza akartam menni megnézni, de már nem volt rá idő. (Pedig biztos akadt volna valami nagy bot, amit veszély esetén alkalmazhattam volna, de már sosem tudom meg, mi is volt ott pontosan. Az is lehet, hogy kóbor kutya volt és így jobban jártunk, bár tavaly augusztusban kaptam tetanuszt, de az nem ad védelmet veszettség ellen...)
A kirándulás nagyon tetszett, a térdem is bírta, csak este fájdogált, de már kezdem megszokni, elfogadni, együttélni vele.
Hadd ejtsek néhány szót végül pedig a bejegyzés címéről. Tudjátok jól, nagyonis szeretek olvasni, nem csak írni. Csütörtökön a könyvtárban találkoztam egy könyvvel: Tisza Kata: Doktor Kleopátra. Egy pszichológusnő írta, párkapcsolati témakörben egy olyan nőről, aki képtelen leválni a pasijától, aki erősen mutatja a borderline szindroma tüneteit. Közben egy sor segítő próbálja kivakarni a főszereplő Emmát a gödörből, amiben egyre mélyebbre süllyed. De persze végül kivergődik onnan. De nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy a történet szól lapról lapra. Egyébiránt, kicsit ijesztő volt nem egyszer szembefutni a saját gondolataimmal, csak éppen valaki másnak a tollából a nehézségek leküzdését és a múlt-jelen-jövő hármas tagozolódását illetően... Akit érdekel, olvassa, én csak ajánlani tudom, már csak pszichológiai szemmel nézve is.
Szerda este jó sokat csatáztunk, élveztem, tetszett, sikerélmény, túlélés és győzelem kipipálva. Nunchaku - továbbra is kedvenc fegyver a kard mellett. (Mert természetesen a Katana az, aminek "egysége" újra és újra lenyűgöz.) Csütörtökön délelőtt Vácott jártunk Zsuzskánál, utána könyvtáraztam, Dóra is becsatlakozott hozzám, így a négy óra gyorsan elrepült. Este pedig a szokásos élet zajlott, Petivel kardoztunk kicsit, majd sütöttem egy adag muffint - amiről már mindenki tudja az Egyesületben, hogy a kedvenc sütim... hosszú történet... - Kata és Gatti olyan tíz fele futott be. Szeretem ezt a pezsgést, ami körbeölel alkalmanként. Pénteken Hugaimmal - Dóra nálunk aludt - Vácra kivonatoztunk, ezúttal sikerrel jártunk iskolalátogati papír ügyben. Aztán megmutattam az AVKF fontosabb részeit, a két nagy előadótermet és a Kápolnát. Majd a Dóm következett, a Duna part és a Váci Csokizó - a legjobb hely, amit valaha is megnyithattak kerek e világon. Délután rég nem látott Barátom tette nálunk tiszteletét Zsu személyében. Este pedig irány Pápa. Szombaton kirándultunk a Cuha-patak völgyében. És most enter, mert ez már egy új gondolat.
Reggel hatkor keltünk, a vonat pöffögve vezetett végig a hegyek között, mintha csak erdei vasút lett volna. Győr- Szabadhegy állomáson kellett átszállni, a két vonat közti negyven perc hosszas sétával telt el a közeli Praktikerig, kerti medence ügyben. Hét ágra sütött a Nap, ereje mit sem vesztett a délelőtt folyamán. A jegyemen rajta van az állomás neve, ahol leszálltunk, de most így meg nem tudnám mondani. Onnan séta, nagyjából nyolc kilométert tettünk meg. Egyízben felmásztunk a hegytetőre, mert sehol sem volt térerő. A hegyfal szinte meredek volt, feljutni mégis egyszerűbbnek bizonyult, mint le, de mindenki megúszta ép bőrrel. Az út sokszor keresztezte a patak medrét, gázolókon át baktattunk végig. Aztán találtunk egy alagútat, ami a hegy másik oldalára vezetett át, s aminek nagyjából a feléig jutottunk, mivel a túloldalról, a sötét sűrű erdőből neszek és röfögéssel egybekötött motoszkálásra lettünk figyelmesek. Továbbá valami mozgő, nagy árnyék lebegett át a bejárat előtt. Életemben nem spuríztam ki olyan gyorsan, mint akkor, ott. Aztán vissza akartam menni megnézni, de már nem volt rá idő. (Pedig biztos akadt volna valami nagy bot, amit veszély esetén alkalmazhattam volna, de már sosem tudom meg, mi is volt ott pontosan. Az is lehet, hogy kóbor kutya volt és így jobban jártunk, bár tavaly augusztusban kaptam tetanuszt, de az nem ad védelmet veszettség ellen...)
A kirándulás nagyon tetszett, a térdem is bírta, csak este fájdogált, de már kezdem megszokni, elfogadni, együttélni vele.
Hadd ejtsek néhány szót végül pedig a bejegyzés címéről. Tudjátok jól, nagyonis szeretek olvasni, nem csak írni. Csütörtökön a könyvtárban találkoztam egy könyvvel: Tisza Kata: Doktor Kleopátra. Egy pszichológusnő írta, párkapcsolati témakörben egy olyan nőről, aki képtelen leválni a pasijától, aki erősen mutatja a borderline szindroma tüneteit. Közben egy sor segítő próbálja kivakarni a főszereplő Emmát a gödörből, amiben egyre mélyebbre süllyed. De persze végül kivergődik onnan. De nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy a történet szól lapról lapra. Egyébiránt, kicsit ijesztő volt nem egyszer szembefutni a saját gondolataimmal, csak éppen valaki másnak a tollából a nehézségek leküzdését és a múlt-jelen-jövő hármas tagozolódását illetően... Akit érdekel, olvassa, én csak ajánlani tudom, már csak pszichológiai szemmel nézve is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése