Szerda, a hét közepe. Általában akkor kezdek így egy bejegyzést, ha nem tudom, hogyan kezdjek bele a mondókámba. (És ez mostanában igen gyakran megesik velem, de ez nem jelenti azt, hogy nincs miről mesélnem.) Van, nagyon is sok minden, de haladjunk szépen sorjában.
Az immént elhúztam a függönyt, szomorúan tapasztaltam, hogy megint felhők takarják. Nyaff. Pedig reméltem, néhány kósza csillag fénye eljut a retinámig. Bár ma éjjel úgysem terveztem a korai pizsamaosztást, még be kell fejeznem a pályázatot. Azaz, már meg van az alap, már csak rendezgetem és öszíntén leírom, mi az én nagy álmom. De azt most nem fogom elmondani, majd szeptemberben, ha értékelik és elmondják, mennyire látnak erre valós esélyt. Emellett jelentkeztem a Viktor Frankl Műhelybe is, ami szintén az iskolámban van, de az a főszakomon. Ugyan miből gondolhatná bárki is, hogy remekül le leszek foglalva a következő szemeszterben is. Főleg, ha még a tánc órák is megvalósulnak a botlábaimmal. De tudjátok, engem éltet, éltet az a sok elfoglaltság, ami körülöttem van. Hasznosnak érzem magam, tehetek valamit, és építő tagja lehetek több közösségnek is. Bár tény, egyedül nem fogom megmenteni a világot, csupán tüneti kezelést nyújtok a bajaira... Jó érzés, hogy megtaláltam az utam (kellett ehhez néhány év, de egyiket sem nevezném kárbaveszett időnek). Bár néha kétségbeesek (lásd: előző előtti bejegyzés) és akkor nagyon el tudok szomorodni. De rengeteg Rokonlélek áll mellettem és akadnak közülök, akik oly' közel rezegnek az én Lelkemhez, hogy hiányuk igen nagy űrt hagyna maga után. Veszteséget... De most az örömnek van az ideje, a tetteknek, amik buzgón hajtanak előre. Nyár van, a pihenés ideje, de nem a lazsálásé. Folytatom a TDK munkám, gyűröm az angolom - ma este a Népligetnél a metróban leszólított egy angol, aztán amíg nem jött a szerelvény, addig szídta nekem a BKV-t meg azt, hogy egy Euróba kerül egy jegy és ahhoz képest milyen szutykos minden... Szal, van mit tenni. Több felől ég az a sokak által is sokat emlegetett gyertya, esetünkben az enyém, de teljesen soha el nem éghet, mindig lesz valami, ami feltámassza hamvaiból.
A Váci Dómban olvastam egy imát a múltkor, amikor Hugival és Dórával betértünk a monumentális templomba: "nem tudom, hogy mit imádkozzak, de fényem itt hagyom". Vagy valami ilyesmi, de nem emlékszem pontosan. Legközelebb leírom. (Ez most a gyertyáról jutott eszembe, már akkor is nagyon megérintette a Lelkem.)
Sok minden van, ami még említésre lenne méltó, de most már igazán tovább kell szőnöm a gondolataim saját jövőmről, ami a drámapegógiát is érínti. Sőt... Most kezdek csak igazán az elememben lenni. S mivel nagyon akarom, ezért sikerülni is fog. Ha nem is teljesen úgy, ahogy én elképzelem. De az itt és most nehézségei kellenek ahhoz, hogy új ötletek lássanak napvilágot. Tehét a gép örökké forog, az alkotó pedig folyton új terv(ek)en agyal. Ez éltet... Örültség? Nem, ez személyes történet...
Nu, végül nem arról írtam, amiről igazán akartam, de ez már így marad, így lett ennek a szerdai napnak a bejegyzése. Az ég közben kissé kitisztult, csillag kipipálva. Oh, igen, ma láttam egy kéményseprűt a Klinikáknál, rögvest meg is fogtam a nadrágom gombját... Biztos nem néztek ezért komplett hülyének... Sebaj, nem messze onnan van a Pszichiátriai Klinika...
Az immént elhúztam a függönyt, szomorúan tapasztaltam, hogy megint felhők takarják. Nyaff. Pedig reméltem, néhány kósza csillag fénye eljut a retinámig. Bár ma éjjel úgysem terveztem a korai pizsamaosztást, még be kell fejeznem a pályázatot. Azaz, már meg van az alap, már csak rendezgetem és öszíntén leírom, mi az én nagy álmom. De azt most nem fogom elmondani, majd szeptemberben, ha értékelik és elmondják, mennyire látnak erre valós esélyt. Emellett jelentkeztem a Viktor Frankl Műhelybe is, ami szintén az iskolámban van, de az a főszakomon. Ugyan miből gondolhatná bárki is, hogy remekül le leszek foglalva a következő szemeszterben is. Főleg, ha még a tánc órák is megvalósulnak a botlábaimmal. De tudjátok, engem éltet, éltet az a sok elfoglaltság, ami körülöttem van. Hasznosnak érzem magam, tehetek valamit, és építő tagja lehetek több közösségnek is. Bár tény, egyedül nem fogom megmenteni a világot, csupán tüneti kezelést nyújtok a bajaira... Jó érzés, hogy megtaláltam az utam (kellett ehhez néhány év, de egyiket sem nevezném kárbaveszett időnek). Bár néha kétségbeesek (lásd: előző előtti bejegyzés) és akkor nagyon el tudok szomorodni. De rengeteg Rokonlélek áll mellettem és akadnak közülök, akik oly' közel rezegnek az én Lelkemhez, hogy hiányuk igen nagy űrt hagyna maga után. Veszteséget... De most az örömnek van az ideje, a tetteknek, amik buzgón hajtanak előre. Nyár van, a pihenés ideje, de nem a lazsálásé. Folytatom a TDK munkám, gyűröm az angolom - ma este a Népligetnél a metróban leszólított egy angol, aztán amíg nem jött a szerelvény, addig szídta nekem a BKV-t meg azt, hogy egy Euróba kerül egy jegy és ahhoz képest milyen szutykos minden... Szal, van mit tenni. Több felől ég az a sokak által is sokat emlegetett gyertya, esetünkben az enyém, de teljesen soha el nem éghet, mindig lesz valami, ami feltámassza hamvaiból.
A Váci Dómban olvastam egy imát a múltkor, amikor Hugival és Dórával betértünk a monumentális templomba: "nem tudom, hogy mit imádkozzak, de fényem itt hagyom". Vagy valami ilyesmi, de nem emlékszem pontosan. Legközelebb leírom. (Ez most a gyertyáról jutott eszembe, már akkor is nagyon megérintette a Lelkem.)
Sok minden van, ami még említésre lenne méltó, de most már igazán tovább kell szőnöm a gondolataim saját jövőmről, ami a drámapegógiát is érínti. Sőt... Most kezdek csak igazán az elememben lenni. S mivel nagyon akarom, ezért sikerülni is fog. Ha nem is teljesen úgy, ahogy én elképzelem. De az itt és most nehézségei kellenek ahhoz, hogy új ötletek lássanak napvilágot. Tehét a gép örökké forog, az alkotó pedig folyton új terv(ek)en agyal. Ez éltet... Örültség? Nem, ez személyes történet...
Nu, végül nem arról írtam, amiről igazán akartam, de ez már így marad, így lett ennek a szerdai napnak a bejegyzése. Az ég közben kissé kitisztult, csillag kipipálva. Oh, igen, ma láttam egy kéményseprűt a Klinikáknál, rögvest meg is fogtam a nadrágom gombját... Biztos nem néztek ezért komplett hülyének... Sebaj, nem messze onnan van a Pszichiátriai Klinika...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése