Hát igen. Eljött ez a nap is, amikor totál feleslegesnek érzem létem minden egyes rezdülését. Csodás. Gödörben a nyaram közepe. Innen már csak felfelé vezethet az út, különben beleveszek ebbe a zavaros létezésbe. Vagy talán csak közönnyel fogom tudomásulvenni azt, hogy még midnig élek. De könyörgöm, mi a feladatom? Nem találom... Régen megvolt, de most elveszett. Ki kell rugdalnom magam ebből a siralmas állapotból. Megyek aludni, az álmokban még nem csalódtam. Hol csúszott ki a lábam alól a talaj? Hol vesztem bele az örvénybe? Mikor adtam meg magam a depressziónak? Mikor tud a Lelkem újra szabadon szárnyalni és rajzolni? Megöl a gondolat, hogy holnap egyedül kell lennem a könyvtárban. Egyedül. Saját magányom társaságában.