Csütörtök este, jóval elmúlt tíz óra. Ülök a metrón, emberek zsibonganak körülöttem. Déli pályaudvarnál találkoztam egy jó baráttal, akinek szüksége volt néhány jó szóra és meghallgatásra. Ezért is értem haza később, mint terveztem. Noha a térdeim már remegtek a fáradtságtól és a csontig hatoló hidegtől, nem akadályozott abban, hogy adjak az időmből. Néha van úgy, egy "véletlen" és egyben "váratlan" esemény felülírja eredeti terveinket.
Ott ültem a metrón, utolsó előtti kocsinak az első ajtajánál szálltam fel, még rohantam is, hogy biztos elérjem a szerelvényt, s mikor szuszogva levágódtam az első adandó helyre rádöbbentem, a Déli pályaudvar a végállomás, felesleges volt a sietség, még vagy hat-hét percet álltunk és vártunk. Vártunk, mindig csak vártunk. Mellettem egy nő ült, bár nem vagyok abban biztos, hogy idősebb volt nálam, csupán magasabb és enyhén molett. SMSt írt, majd fogadott, s ahogy egyre lejjebb haladt az üzenet olvasásával, könnyek gyűltek a szemében, majd lassan, elkenve a fekete szemcerúzának vonalát, megindultak arcán lefelé. Fájdalma átsugárzott rám is, ezzel rányomva bélyegét hangulatomra. Közben három spanyol férfi próbált segítséget találni a Keleti Pályaudvarhoz, a mellettem ülő nő pedig beszélte a nyelvüket, bársonyos hangján adott útbaigazítást a vándoroknak.
A Blaha Lujza tértől magányosan indultam haza. Egyedül, este ebben a nagy, színtelen és embertelen városban, ahol oly' sok bú és bánat éri az embert. Tényeg így kell ennek lennie? Mi történt? Hova tűnt el minden, ami volt? Már semmi sem a régi. Már semmi. De nem lehet, hogy ez így van. Történnek olyan "dolgok", amik öszíntén megörvendeztetik az Lelket. Egy hosszabb beszélgetés, vagy egy rövidebb találkozás. Vagy egy örömhír, ami boldogságot hordoz magában.
És mindezek között mégsem találom a helyem. Időnként meglelem, hogy aztán újra elveszítsem. Mint a Képzelt Íróm Valamije. És ez így nagyon nem jó. Keresem önmagam. Közben pedig megfullaszt ez a nyár.
Aztán természetesen hazaértem, mármint, tegnap este. Fáradtan, de az emberek szívének együttes megdobbanása a Turul-szobor védelmében megérintette Lelkem. S valahogy az ott nagyon is rendjén volt. Aztán megint maradt egy hétköznap. Egy csütörtök este. Ma pedig, ma pedig péntek van, ugyebár, irány Pápa, majd onnan Csesznek. Újabb kaland.
Még mindig nagyon várom a Szeptembert.
Ott ültem a metrón, utolsó előtti kocsinak az első ajtajánál szálltam fel, még rohantam is, hogy biztos elérjem a szerelvényt, s mikor szuszogva levágódtam az első adandó helyre rádöbbentem, a Déli pályaudvar a végállomás, felesleges volt a sietség, még vagy hat-hét percet álltunk és vártunk. Vártunk, mindig csak vártunk. Mellettem egy nő ült, bár nem vagyok abban biztos, hogy idősebb volt nálam, csupán magasabb és enyhén molett. SMSt írt, majd fogadott, s ahogy egyre lejjebb haladt az üzenet olvasásával, könnyek gyűltek a szemében, majd lassan, elkenve a fekete szemcerúzának vonalát, megindultak arcán lefelé. Fájdalma átsugárzott rám is, ezzel rányomva bélyegét hangulatomra. Közben három spanyol férfi próbált segítséget találni a Keleti Pályaudvarhoz, a mellettem ülő nő pedig beszélte a nyelvüket, bársonyos hangján adott útbaigazítást a vándoroknak.
A Blaha Lujza tértől magányosan indultam haza. Egyedül, este ebben a nagy, színtelen és embertelen városban, ahol oly' sok bú és bánat éri az embert. Tényeg így kell ennek lennie? Mi történt? Hova tűnt el minden, ami volt? Már semmi sem a régi. Már semmi. De nem lehet, hogy ez így van. Történnek olyan "dolgok", amik öszíntén megörvendeztetik az Lelket. Egy hosszabb beszélgetés, vagy egy rövidebb találkozás. Vagy egy örömhír, ami boldogságot hordoz magában.
És mindezek között mégsem találom a helyem. Időnként meglelem, hogy aztán újra elveszítsem. Mint a Képzelt Íróm Valamije. És ez így nagyon nem jó. Keresem önmagam. Közben pedig megfullaszt ez a nyár.
Aztán természetesen hazaértem, mármint, tegnap este. Fáradtan, de az emberek szívének együttes megdobbanása a Turul-szobor védelmében megérintette Lelkem. S valahogy az ott nagyon is rendjén volt. Aztán megint maradt egy hétköznap. Egy csütörtök este. Ma pedig, ma pedig péntek van, ugyebár, irány Pápa, majd onnan Csesznek. Újabb kaland.
Még mindig nagyon várom a Szeptembert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése