Valahogy ma nagyon nem találom a helyem. Vannak ilyen napok, de a mai különösképp ilyen. Bosykával beszélgetünk este erről, hetek alatt hónapok telnek el, percek alatt lepereg öt év, és mi most itt állunk, emlékek tengerében fuldokolva. Gimnáziumi énünk azóta talán felnőtt. Amit akkor gondoltunk már a tegnapé. Oh, mennyi közhely szól a tegnap-ma-holnap hármasáról, múlt-jelen-jővő örök triumvirátusáról. Pedig nincs múlt. Nincs jővő. Nincs jelen. Csak ez, amit Életnek neveznek az optimista emberek. Meg a Véletlenek. Meg a Lehetetlen. Meg ilyen egyéb szavak, amiktől zeng a média és a felkapott írók könyvei. Valósítsd meg önmagad, legyél az, aki akarsz lenni, merj álmodni, alkotni, élni. Aztán bukott angyalként egy szigeten kötsz ki.
Tegnap este éjszakába nyúlóan lógtam fenn MSNen, agytekervényeim angolul fonták a szavak láncát, Marokkó messzi partjáig jutott üzenetem, egy Agadíri internetes kávézó egyik monitorjáig. Hafid, berber ember, "véletlen" megtalált skype-on, facebook.com-on majd MSNen. Bár ez lényegtelen. Tegnap kultúráink találkoztak, világaink súrlódtak, csador nélkül. Az Idő Uraiban pont most szándékoztam az arab rész vázlatát megírni, erre pont találkozok egy berber sráccal. Nincsenek véletlenek...
Ma egész nap a pocakommal nyűglődtem, most is tompán fájdogál. (Húgom már az ügyelettel fenyegetett.) Ám ez nem akadályozott meg abban, hogy lemenjek az udvarra Himawari társaságában. Most úgy éreztem, vágásaim igazán egyek voltak, úgy suhantak bele a semmibe, mint még soha. Pedig egy ideje szögre akasztottam kardom. A nem semmi az már valami...
Sokunkban elfogyott talán a szufla. Hosszú félév áll a hátunk mögött. Nehéz idők járnak sokfelé. Látom magam körül, a Barátaimon, nem hagy hidegen. De csak akkor tudok bárkinek is segítségére lenni vagy vígaszt, támaszt nyújtani, ha igazán szüksége van rá, akkor megtalál. Senkire sem fogom magam ráerőltetni. Ugyanakkor továbbra is igyekszem nyitott szemmel járni a világban és figyelni a Lelkek rezdüléseit és a megfelelő időben ott lenni...
Niki megkerült, csak elment az internet SMSt meg nem írt.
Tegnap este éjszakába nyúlóan lógtam fenn MSNen, agytekervényeim angolul fonták a szavak láncát, Marokkó messzi partjáig jutott üzenetem, egy Agadíri internetes kávézó egyik monitorjáig. Hafid, berber ember, "véletlen" megtalált skype-on, facebook.com-on majd MSNen. Bár ez lényegtelen. Tegnap kultúráink találkoztak, világaink súrlódtak, csador nélkül. Az Idő Uraiban pont most szándékoztam az arab rész vázlatát megírni, erre pont találkozok egy berber sráccal. Nincsenek véletlenek...
Ma egész nap a pocakommal nyűglődtem, most is tompán fájdogál. (Húgom már az ügyelettel fenyegetett.) Ám ez nem akadályozott meg abban, hogy lemenjek az udvarra Himawari társaságában. Most úgy éreztem, vágásaim igazán egyek voltak, úgy suhantak bele a semmibe, mint még soha. Pedig egy ideje szögre akasztottam kardom. A nem semmi az már valami...
Sokunkban elfogyott talán a szufla. Hosszú félév áll a hátunk mögött. Nehéz idők járnak sokfelé. Látom magam körül, a Barátaimon, nem hagy hidegen. De csak akkor tudok bárkinek is segítségére lenni vagy vígaszt, támaszt nyújtani, ha igazán szüksége van rá, akkor megtalál. Senkire sem fogom magam ráerőltetni. Ugyanakkor továbbra is igyekszem nyitott szemmel járni a világban és figyelni a Lelkek rezdüléseit és a megfelelő időben ott lenni...
Niki megkerült, csak elment az internet SMSt meg nem írt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése