2008. július 8., kedd

Mansfeld Péter emlékére

Bagoly, bagoly jelentkezz, itt róka... szólalt fel telefonom korahajnali tíz órakor. Zsuzska volt, már a vonatról jelentkezett, nem sokára Pesten lesz Vácról. Riadtan konstatáltam, hogy elaludtam. Kapkodva készülődtem össze, egy percet késtem, Zsuzska már szembejött velem a Pályaudvaron. Innen indultunk a Szabó Ilonka utcába. Metró majd 16os busz a Deák Ferenc tértől. A Lánchídon át száguldott a buszunk, mikor tekintetem a foltos üvegen túli világra tévedt, s szemem retinájára egy sirály szárnyalásának képe vetült, aki magasan fenn szállt, tökéletes manőverezéssel. Talán éppen most gyakarol és ő Johnatan egyik barátja. Donáti utca, innen pár száz méter az emlékmű. Mansfeld Péter fekszik függőlegesen a falon, ahogyan éppen zuhan a gellért hegyi gödörbe, ahol a fegyverek voltak elrejtve. Néhány kiszáradt koszorú, egy-két koszos és megsárgult nemzeti színű szalaggal átkötve. Néhány írás és firka a fehér márványon. Hol itt a tisztelet? Zsuzskával felmászunk a lépcsőn, onnan fentről is megnézzük alaposan a szoborkompozíciót. Majd tovább gyalog innen a Veronika térre, ahol életnagyságú szobra áll Péternek. (Természetesen, az is össze van firkálva.) Közben elhaladtunk az EKG mellet, az én drága alma materem épülete előtt. Hiányzanak a gimnáziumi évek, a bolgod gyerekkor vége, amikor minden még olyan naivan egyszerű volt. Más lettem azóta. De ez egy másik történet, a mai bejegyzésnek Péter a főszereplője. Sokan nem ismerik, hogy ki volt ő. Szégyen és gyalázat. Pedig élt egy fiú, aki az '56-os forradalom idején tizenöt éves volt (1941. március 10. - 1959. március 21.). Bátor volt. És arra született, hogy meghaljon. Arra született, hogy kivégezzék. Arra született, hogy halála példaként álljon előttünk. Arra született, hogy soha ne felejtsük el őt. Pedig lassan ott tartunk, létének rezdülései homályba vesznek. Félreteszik emlékeit, pedig neki tovább kell élnie! Bennünk! Hiszen értünk is meghalt akkor. Félreteszik, úgy, mint a Veronika téri emlékművét, ami magasan áll fenn ott, valahol, amit annyira nehéz és fáradtságos megtalálni. De ott fenn, ahol Péter szobra áll, ellát egész Budapest felett. Szembe a Parlament, oldalt a Vár és a Gellért hegy, messze a SOTE magaslik ki a síkságból. Péter bronz szeme ezt látja. S a szél cirógatja nap, mint a nap, a Csillag sugarai viszont nem éri, hiszen négy lyukas fal és tető védi. És persze sehol egy virág, vagy koszorú, csak pár néma mécses. Egy angol nő jön oda hozzánk. Mesélek neki Péterről, az életéről, a haláláról. A Veronika tértől pedig mai utunk utolsó állomása: az utca, ahol régen lakott. A ház, ahol gyermek volt és ártatlanul hitt a világban és a mesékben. Zsuzskával elsőre megtaláltuk, pedig sem térképünk sem GPS-ünk nem állt rendelkezésünkre. Péter Lelke odavezetett minket. Becsöngettünk, de hiába. A ház és az udvar kihalt. Csendben emlékezik a régmúlt időkre.

Minden tiszteletem és elismerésem azon embertársaimé, akik akkor képesek voltak nemet mondani, fegyvert fogni és parittyával szembeszállni a tankokkal, az elnyomó hatalommal. Én emlékszem rájuk, ez a blog emlékszik rájuk, míg én élek, ápolom emléküket.

Örülök, hogy Zsuzska ma elhívott erre a zarándokútra. Hazafelé sétálva elrejtett kis utcát találtunk. Macskakövek borították az utcát, egyemeletes házak sorakoztak szorosan egymás mellett. Egy kis lépcsősor titkos helyre vezetett, Rózsakert és fehér oszlopos vörös téglás épület. Nem derült ki, hol jártunk. De nem is volt fontos. Ez a nap így volt tökéletes.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Döbrentei Kornél:
Születésnapi halál

In memorianm Mansfeld Péter

Fenékig ürül Isten haragjának hét pohara:
kőeső ered el a meddő egekből,
rendőrló-pata kártékony, bazalt zuhatag
dörögve ömöl le, és a kristályszerkezetűvé
csökönyösödött vér Himalája-halommá
emelkedik, tankágyúkkal immár nyűhetetlen,
onnan lépdel alá a zsenge szabadság-tanonc,
nyakában, szűz gépisztolya helyén hurokkal,
elbitangolt növendék-Krisztus, kit történelmivé
nagykorúsított a pribékek züllesztette halál,
temetőföldből az a születésnapi torta,
s tizennyolc szál gyertya helyett március-csatakos
hóvirágok tajtékoznak föl ostyafehéren, akár
az elutasításba belesápadt kegyelem-kérő papiros,
mint szülés előtt a lepedő, feloldozás után a lélek.

Megfordul, hátul szíjjal elszorított csuklói
lila csokrával indul vissza az akasztófához,
a kozmás sárgaborsó főzelék utolsó-vacsora-íze
még fölkereng és elárad benne, hogy aztán érintetlen,
szerelmet soha nem kóstolt teste
recsegve nászra lépjen a halállal.

Véglegesen elkobzott karórája azóta is jár,
élő kis ezüstféreg a rugója, neszezve emészti föl
az időt, működik üzemanyag nélkül az örökkévalóság.

Névtelen írta...

Mansfeld Péter: 18 év

Sokaság gyűlik össze a téren,
mi fiatalok állunk középen.
Zivatar áztatja bő csizmánkat,
de Isten meghallgatja imánkat.

A nagyhatalmak csak hazudoznak,
de mi nem hagyjuk többé magunkat.
„Szabadság!” - kiáltom mély torkomból,
„Szabadság!” – üvölt a nép, s tombol.

Újból szólásra nyitám ajkamat,
valaki rángatja kabátomat.
Jeges fuvallat járja át lelkem,
hideg vasbilincs kattan kezemen.

Együtt nézzen szemünk a kék égre,
sohase kényszeríthetnek térdre.
„Szabadság!” – szólok hozzájuk végül,
tarkón vágnak s minden, elsötétül.

Lassan visszanyerem eszméletem,
mintegy faág nem mozdul bal kezem.
Fáj mindenem, kiváltképp a lelkem,
de a reményt soha el nem vesztem.

Szűk cellámban rácsos ablak sincsen,
én szívemben őrzöm minden kincsem.
Édesanyám sokszor meglátogat,
ügyvéd intézi tárgyalásomat.

Az ősz tudatlan bíró kegyetlen,
halálra ítélte szabad lelkem.
Bátor szívemmel példát mutatok,
s hurokkal a nyakamon meghalok.

Mansfeld Péter emlékére