Na jah, a többi meg közhely... ;)

a Karma visszavág (?)

 Másfél hét múlva egészen más élet fog feltárulni előttem. 17-én hétfő hajnalban felszállok az égbe és amikor landolunk, más ember leszek. Leteszem az eddigi szerepeimet és bár már ismerős, mégis új szerepkört fogok gyakorolni. Főállású feleség leszek. És nekivágok életem nagy kalandjának.

 Eddig mindig szerencsém volt, amikor munkáról volt szó. Talán most is így lesz. Valahogy mindig megtaláltak azok a lehetőségek, amik az adott élethelyzetemhez kellettek. Így hát félelemmel vegyes kíváncsisággal várakozok és keresek is. Talán végre... nem, erről még nem beszélhetek.

 A buddhistáknak van egy jó módszerük arra, hogy szembenézzenek önmagukkal. Mégpedig úgy, hogy minden nap leírják, mi bosszantotta fel őket. Ez is egy módja a fejlődésnek. Újra és újra szembenézni azokkal, amik kimozdítanak a komfort zónádból. És amikor pár héttel, hónappal később visszanézik, hogy a múltban, egyszer mi okozott ráncokat a homlokukon, néha meglepődnek önmagukon. "jé, én ezen mérgelődtem valaha is?". Ha továbbra is rossz, kellemetlen érzéseket vált ki belőlük a lista egy-egy eleme, akkor megvizsgálják mélyebben is a dolgot, miért van hatással rá továbbra is.

 Tegnap Morag-val megnéztük a Felhő Atlaszt. Még mindig a hatása alatt vagyok, zseniálisan összerakott film. Kíváncsian várom a találkozást a könyvvel is. Múlt, jelen, jövő keveredése. Kevesek értik meg igazán a mondandóját. Én sem állítom azt, hogy 100 %-osan fogtam az üzenetet. Talán nincs is benne semmi. Talán pont ez benne a zseniális. Hogy elkezdjünk gondolkodni. Nem csak elfogyasztani egy kész terméket, amit a polcról levéve elénk tár a média. Sokan vannak, akik azt hiszik, tudnak gondolkodni. De csak karcolják a gondolkodás igaz voltát. Gondolkoni egyszerű és mégis bonyolult. Több kapcsoldási pont kell hozzá, mint égen a csillag.

 A Felhő Atlasz egyik meghatározó része számomra az - spoiler - amikor Somni 451 szavait a világ a technika csodáinak köszönhetően hallja, arról beszél, hogy ami most van, az nem igazságos..., közben az Egy Vélemény rendőrei rájuk törik az ajtót.... a hős lázadók ellenállnak.. köztük Somni szerelme is. Az egész jelenetben van valami megfoghatatlan. Szerelem? Annál több. Hiszen tudják, meg fognak halni. Egy jobb jövő reményében. Amiről nem is tudhassák, egyszer eljön. Mert ami most van, az rémes. De eljön az aztán-aztán. -spoiler vége.

 A zene pedig csodálatos. Most is magamon érzem hatását. A kottáját vadászom, mielőtt elmegyek, még szeretném megtanulni. Ki tudja, mikor jutok legközelebb aztán zongorához...

Miközben néztem a filmet, határozottan a részese akartam lenni. Somni korának. Részese akartam lenni a változásnak. De mi lett aztán a nagy reményekkel...?

 És vajon, itt és most, mi képesek vagyunk változtatni a sorsunkon? Eleve elrendelt az életünk, vagy döntéseinkkel tudjuk irányítani, változtatatni, dimenziók között átsiklani? Vajon az életünk forgatókönyvét belénkégetik születésünkkor, vagy soha el nem tűnő tintát kapunk, amivel azt írunk életünk lapjaira, amit akarunk? Mi van, ha ezek a mondatok is szabályzottak, ha valaki egyszer előre látta, hogy itt fogok ülni és írni? Vagy most döntöttem és ezzel megváltoztattam a jövőm?

 42.

Lecke a bizalomról

 Mindig megszívjuk. Most már ideje lesz megtanulni a leckét, hogy nem szabad, tilos megbízni másban. Nem szabad, sőt, nagyon is tilos segíteni másoknak. Mert vissza semmi nem jön. Ha mi a belünket kiteszük másokrért, aztán mindig jön a nagy pofára esés. Hát köszi. Úgy látszik eztán nekünk is önzőnek kell lennünk, leszarni mindenkit és nem foglalkozni mások nyomorával, mert a miénkkel sem foglalkozik senki sem.

Úgy látszik ez a világ ezt a viselkedést kívánja meg.

Zombi apokalipszis

Beccsszó nem néztem zombi filmet. Eddig csak egy ilyen tárgyú alkotást láttam: "Legenda vagyok" címmel. És már jó régen. Ma éjszaka mégis kénytelen voltam zombikat irtani. Álmomban.

 Az egész ott kezdődött, hogy nehezen tudtam rátukmálni magamra az alvást. Folyton felriadtam, nyugtalan voltam és a szívem is hevesen kalapált - minden ok nélkül. Aztán csak-csak sikerült elaludnom. Vagyis, inkább átcsúsztam egy másik dimenzióba - és innen az álmomról beszélek, mielőtt valaki még megijedne...- egy olyan dimenzióba, ahol semmi sem egyértelmű, mégis mindennek pontos helye és ideje van. Ott volt egy pali, az egységünk vezetője. Gyors eligazítás, majd indultunk a város alatti pincerendszerbe. Köteleken ereszkedtünk le, a pincerendszer alját homok borította, zöldes fényben derengett minden. Aztán megindultak a harcok a homokból kiemelkedő, emberformájú lényekkel. Fő fegyverünk egy PC egér volt, amelyből kék lézernyaláb tört elő, majd a célpontot a semmivel tette egyenlővé. 

 Majd filmszakadás. A következő részletekben már a felszínen vagyunk, az egységem valahol elveszett, civilek között vagyok. A Nap közben lefele halad az égen, sugarai lágyan világítják meg az elhagyott várost. Egy oszlopos épülethez megyünk fel a fehér márványlépcsőn. A valaha volt könyvtár. A tetőre igyekszünk felfele, amikor egy zombihorda a nyomunkba ered. Harcok bontakoznak ki, bejutunk az épületbe, egy-két zombi is utánunk tud jönni, de likvidáljuk őket. Felmegyünk a legfelső szintre, a cél a tető, hiszen oda nem jöhetnek, sem nappal, sem éjszaka. Az épület belsejében a díszes lépcső már csak nyomokban emlékeztet hajdan volt egykori szépségéra. Mindenhol könyvek hevernek, a polcok le-leszakadva várják a jobb időket.

 A legfelső szinten egy zombi támad ránk, az egérfegyveremmel próbálom hatástalanítani, amikor az egyik férfi egy tűzoltósági baltát vesz le a falról és azzal ront a zombinak. "A fejelten zombi a jó zombi"- mosolyog az akció után. Épségben felérünk a tetőre. A Nap már majdnem alábukott az épületek mögött, a Hold is feljött átellenben az égre. Az egyik nő krumplit ment főzni (honnan szerzett krumplit???) A másik meg leugrott a boltba kenyérért (???), aztán láttuk, ahogy az utcán szárnyas kis angyalok mérgezett nyilakkal lövik a zombikat...

 Na itt ébredtem fel. 

Szaladunk előre

"Egyre több múltat lőnek fejbe a jelen perckatonái..." Eve Alexander

 Mostanában rákaptam a Váratlan Utazásra. Esténként, miután az élet elcsendesedik körülöttem, egy-két (néha három-négy) részt is elfogyasztok. Szeretem a hangulatát, az egyszerű életet, az értékeket, amit képvisel. Titkon oda vágyódom, egy olyan kedves kis közösség tagjának lenni, mint Avonlea városában. Nyílván nem a legtökéletesebb, hiszen mint minden közösséget, ezt is emberek alkotják, csupa gyarlósággal, intrikával, időnként irígységgel. 

 Most, ebben a percben nem látom tisztán, hol leszek egy év múlva ilyenkor. Közben meg érzékelem az emberiségből áradó bizonytalanságot, hogy talán a majáknak mégis igazuk lehet. A hírportálokon elrejtve találni egy-egy cikket, amelyek ezzel a témával foglalkoznak. Egyesek szerint a mágneses pólusok cseréje fog végbemenni - amely jótékonyan véd minket a világűr viszontagságaitól és bizonyos időszakonként megtörténik. De ezeddig nem volt ennyire fejlett az emberiség technológiája (vagy igen, csak nem "emlékszünk" reá, mert egyszer (vagy többször) elsöpört minket egy-egy ilyen változás.

 Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a Föld él. Nem úgy, mint mi, de él. És saját "dolgai" vannak, amik seperc alatt elsöpörhetik az emberiséget a felszínéről.

 Mások szerint meteor jön, vagy éppen szupervulkán tör ki, világot megrázó földrengés-szökőár lesz... És más-más színes ötletek a világ végére.

 Szóval érzem ezt a bizonytalanságot, hogy talán most mégis vége lesz. Talán a többség örül is ennek. Mert elege van abból, hogy modernkori rabszolga. Hogy vannak, akiknek nagyon bejött az élet, de mégtöbben élnek úgy, amely nem méltó az emberi léthez. De, mi is számít méltónak?

 Közösségben lenni. Egyre inkább azt látom, hogy a közösségek hiánya az, amely megkeseríti az emberiség életét. Mert lehet szegényen, szabadon és boldogan élni. De egyedül, mint sok más, nem megy.

Bizalom, türelem, nagy erény

 Tegnap hajnalig forgolódtam, nehéz éjszakám volt. Fél háromkor sikerült elszakadnom a virtuális világomtól, akkor következett egy másik. Egy sokkal fantazmagória-dúsabb, amely csakis akkor, abban az egyetlen képzelt esetben jelentkezik, amikor még nem alszom, de ébren sem vagyok már. Fura kettősség uralja elmém. Az elmúlt 27 éven és 10 hónapon gondolkodtam. Minden egyes kellemetlen élményem magamra kényszerítettem, visszaemlékeztem, elemeztem. Mit kellett volna tenni, mik voltak akkor a motivációm, hova fejlődött a dolog. És rájöttem, két dolog 'keseríti' meg az életem: bizalom és türelmetlenség. Mindent lebontva, ide jutottam. Bizalom, ami pozitív, de nálam túlzott. Fűben-fában megbízom, mert szeretném hinni, hogy mások is olyan ártatlan szándékokkal, őszínte érdeklődéssel közelednek felém, ahogy én feléjük. Többször bebizonyosodott, hogy ezt ki lehet használni. Bár már óvatosabb vagyok, mint régebben. És talán még óvatosabb leszek, ahogy az évek súlya rárakodnak a vállaimra.

 Türelmetlenség. Ehm, ez sok mindennek az okozója. Nem tudok várni, mindent azonnal akarok. De már tudom, és igyekszem javítani ezen is. (Hajaj, mennyi bajomat okozta már!) 

 De az elmúlt nyolc hónap türelemre és töretlen bízalomra tanított. 

Nászút a Végtelenben

 Köln-Bonn reptér, délelőtt 9 óra. Méretei mellett a Liszt Ferenc Nemzetközi repterünk eltörpül. Hajnalhasadta óta úton vagyunk és még messze a cél. Álmosan adom oda az útlevelem a check-in pultnál, KD felsegíti a csomagom, természetesen az én bőröndöm a nagyobb :D A reptéri adminisztratív formaságokon gyorsan túlesünk, majd irány a biztonsági ellenőrzés. Nincsenek sokan, itt is hamar végzünk, száguldunk a 3-as kapu felé, amikor utunkat állja egy végtelen hosszúnak tűnő sor. Vagy félszáz ember toporog az üvegfolyosón, egyesével engednek be mindenkit útlevél ellenőrzésre. Negyed óra, de végtelen hosszú időnek tűnik, míg mi is sorra kerülünk, majd leülünk a 3-as kapu mellett. Beszállófolyosó vezet a géphez, A320, már régi ismerősként köszönt. 6 E és F a mi helyünk, az ablak mellett ülök. Felszállunk! Végre az égbe emelkedünk! A repülésben a leginkább azt élvezem, amikor a gép lassan gurul a kifutópályára, finoman irányba áll, majd a motorok felbődülnek és eszméletlen sebességre kapcsolunk! Aztán  a másodperc tört része alatt az égbe emelkedünk. Az életünket más emberekre bízzuk, akik szervizelik a gépet, akik vezetik, akik lentről nézik, hogy ne ütközzünk... Rengeteg ember precíz összmunkáján múlik az életünk.

 A tenger kéken hullámzik alattunk, apró fehér pontok szabdalják. Páratlan látvány! Nem egészen két óra alatt megérkezünk Dublinba. A csomagjaink is szerencsésen megkerülnek, semmi sem törik el, minden ép. A landolás utáni második legszebb pillanat. Baile Átha Cliath felett ragyogóan süt a Nap, pompás ősz fogad minket. Első meglepetés a közlekedés. Pedig tudtuk, hogy máshogy közlekednek, mint mi, de mégis... a busz nem onnan jön, ahonnan várjuk, első ránézésre minden káosz. (A reptérről a belvárosba a buszjegy 2,50 €, a buszon váltva 2,65 €.) Elindulunk a szállásunk felé, bár még nincs térképünk, az orrunk után megyünk. Azonban éppen a nagy döntő focimeccs napján érkezünk, a Drumcondra útról a forgalom el van terelve, noha nekünk arra kellene továbbmennünk. Leszállunk és gyalog folytatjuk az utat. Hihetetlen tömeg fogad minket, a két foci csapat szurkolói együtt isznak, ünnepelnek, hol lehetne ilyen hasonló helyzet Budapesten? Hihetetlen a hangulat! Magával ragad minket is! A kocsmák a különböző csapatok színeivel feldiszítve, a forgalom lebénult, de a csapatokat rendőri felvezetéssel juttatják el a Stadionba. Mi eltévedünk, de szerzünk egy Dublin térképet, s mint kiderül, nem is vagyunk messze a szállásunktól. 

 Fatima House, Gardiner Upper Street-en. Tipikus dublini ház, 3 emelet, de bent még rejt egy padlásteret, ami szintén be van építve. Vörös téglás épület, szűk folyosóval, pici, ámbár barátságos szobákkal. A szállásadónk tipikus ír, lyukat beszél a hasunkba, mire felérünk a harmadik emeletre. Az erkélyről a kilátás a Dublin Spire-re néz, nomeg háztetőkre, bármelyik pillanatban megjelenhet Mary Poppins is, bár nem hiszem, hogy ír földre tévedne. Még aznap este sétálni megyünk, amikor belebotlunk egy nagyon kedves magyar párba. Elmegyünk bajor sörfesztiválra, ahol bajor zene szól (óóóó, jeah, már hiányzott...:D) megiszunk pár sört és beszélgetünk, megmutatják Dublin azon arcát, amit mi egyszerű turistaként nem látnánk. Búcsú után még sétálunk a Liffey folyó partján, majd hazaszédelgünk. Másnap a városban kószálunk, felfedezzük Dublint, a kötelező nevezetességeket is megnézzük. Harmadnap továbbindulunk Galway-be, az Atlanti-Óceán partjára! És meseország itt kezdődik! Dublin annyira nem ragadott magával, koszos, mindenütt szemét, rengeteg bevándorló, őshonos ír alig akad, a nagy krumplivész idején sokan elvándoroltak Amerikába, egy jobb élet reményében. Nem bántunk, hogy átvonatoztunk a országon Galwayig.

 Galway, a sétálóutca hangulata magával ragadó, 10 m-ként utcazenészek varázsolják el az utcán sétálókat. Az óceán sós illata terjeng, lesétálunk a partra is, kagylókat gyűjtünk, egy-két ritkaságot is sikerült fellelnünk. Majd tovább Kinvarába, igazi ír halászfalu, kastéllyal, öböllel, a végtelen kék éggel. Öt napot töltünk itt, ez a falu szolgál bázisul. Innen megyünk meglátogatni a Moheri sziklákat. 

 Csudaszép! Szavakkal leírhatatlan táj tárul szemünk elé! A végtelen kapujában érezzük magunkat! Másnap Doolinba vezet utunk, óceán partján sétálunk a köveken. Apálykor indulunk, de a dagály megérkezik, mire körutunk végére érünk. Sziklát mászunk, az óceán tajtékzó hullámai mellett lavírozunk a köveken, barlangokat fedezünk fel. Csak mi ketten és néhány sirály. 

 Kirándulunk a Burren sziklás táján, sok szép tájon járunk. Megnézzük a Poulnabrone dolment, amely még a Krisztus előtti időkben épült, síremlék. Egykori kelta lakó körben sétálunk, tündérköröket találunk. Varázslatos a szikla és a zöld fű kettőssége. Amikor a növényeken lépkedünk, olyan, mintha puha szivacson járnánk. Zöldben burjánzik minden, itt-ott fehér kövek fénylenek a napsütésben.

 Kilenc napot töltünk Írországban. Élményekben gazdagon jövünk haza. Fura érzés visszatérni a hétköznapokba. 

Találkozás a mérföldkőnél

 Egy dolgot kértem. Egyetlen egy dolgot, mert ma így is elég sok időt szúrtam el a feladatokkal. Amikért ugye semmit nem kapok, nem is várok el, de az sem esik jól, ha hülyének néznek. "no lám, itt egy idióta, akit ki lehet használni, akire rá lehet pakolni a feladatokat, mert elvégzi, úgyis megcsinálja". De amikor én kérek segítséget egy kurva feladathoz, hát persze, hogy csak 2/5-öt részben csinálja meg! Így sosem fogunk előrelépni. Sosem. 

És akkor arról nem beszéltünk, hogy januárban volt egy nézeteltérésem egy illetővel, akinek személyesen megmondtam, hogy bocsi, de nekem az nagyon rosszul esett, amit csinált. Erre persze felháborodott, mert ki vagyok én, kis taknyos, aki a nagy Személynek be mer szólni. Nagy... chö, persze, nagy... Most, hogy rájött, nincs ebben pénz, hirtelen megint nincs rá ideje... Olyan nagyon... átlátszó. Közben azt híreszteli rólam a hátam mögött, hogy amit tőlem kért, nem csináltam meg. Kurvára nem kért semmit tőlem, mert akkor úgy megsértődött, hogy a kommunikációnk a 'Szia!" 'Szia!"-ra futotta.

Úgy érzem, ideje lezárnom.

Lesz még sírás és fogcsikorgatás.

De azt én már a tengerparton ücsörögve koktélt szürcsölve a naplementét bambulva fogom megélni. És kábé le fogom szarni.

Dear Armenian Friends, please don't judge us, it's our leader's fault, it shouldn't have happened. We didn't know they will send back that person to Baku. They kept in secret. We apologize for it, please forgive to the Hungarian people.
We support your case, we understand your feelings.
It's not the shame of Hungary, it's the shame of politics.

Zseniális...

 Jobban belegondolva zseniális húzás volt. Ma lépten nyomon abba a bizonyos cikkbe botlottam, amelyet az egyik nagyobb hírportál jelentetett meg, Gyurta és én címmel. A cikk írója maró gúnnyal és irígységgel méltatta olimpiai bajnokunk érdemeit, miközben magához hasonlítgatta az úszót. Természetesen, mindenki erről beszél, mert felháborító stílusban írt. De valószínűleg nem ez volt a célja. Ő is sütkérezni akart Gyurta Dani dícsfényében. Csúcsot akart dönteni. Látogatottsági, olvasottsági csúcsot. És mi, akik elolvastuk és zsörtölödtünk rajta, asszisztáltunk neki a sikeréhez. Amikor majd este megnézni a statisztikákat, elégedetten fog hátradőlni és nyugtázni, "igen, megcsináltam" a sok birka bedőlt nekem. Besétáltunk a csapdába. 

 Tanúlság? Nincs. Vélemény? Magyari Péternek vastag bőr van a képén. A cél szentesíti az eszközt. Még akkor is, ha a siker erkölcstelen. De az az ember sosem fogja ezt magára venni. Mi meg, úgyis elfelejtük...

Az Olimpia margójára

 A blogírás viszonylag fiatal műfaj itthon. A széles sávú internet elterjedésével boldog boldogtalan számára (köztük én is) elérhetővé vált, és így könnyen rászabadítja a véleményét a világhálóra. A véleményét, ami általában negatív hangvételű, a bipoláris depresszió hullámvölgyeivel tarkítva. Egyébként is, mi, magyarok hajlamosak vagyunk mindent jobban tudni másoknál. Hajlamosak vagyunk lehúzni mások sikerét, mert végtelenül irigyek és ostobák vagyunk. Ezen nincs mit szépíteni. Nem tudjuk levetkőzni önmagunkat. Sosem tudunk összefogni, sosem tudunk egy szívvel élni. Mert mindig lesznek, akik mások sikerét fogják irigyelni és ahogy elnézem,  lassan már többen lesznek. Miközben mi, magyarok csodavárók vagyunk. Ölbe tett kézzel várjuk a sült galambot. De ha valamelyikünk is magasabbra, messzebbre merészkedik és sikert ér el, akkor ahelyett, hogy örülnénk neki, lehúzzuk teljesítményét. Ahelyett, hogy példát vennénk kitartásáról, nyalogatjuk a savanyú szőlőt.

 Néhány hírportálon találkoztam olyan írásokkal Gyurta Dani olimpiai teljesítményéről, amely a blog- és újságírás szégyenfoltjai. "Hogy ha még 10 métert úszni kell, az angol nyer"; "Gyurta Danin kívül mások is elérnek eredményeket..." és hasonló hangvételű írások láttak napvilágot. Bár ne publikálták volna soha ezeket, mert az emberekben újabb hamis képeket építenek fel. Mert nem mindenki lát tovább az orra hegyénél és megbízik a médiában. Nem lehet ezért okolni őket. Máskülönben is megbíznak a "Kedves Vezetőinkben", pártoktól függetlenül. Akiknek kényelmesebb bekajálni a tálcán kínált alternatív valóságot, mint saját valóságot létrehozni és megélni. 

 Pedig most igazán, egy Nemzet, egy Haza zászlaja alatt örülhetünk az olimpikonjainknak! Már azért is dicséretet érdemelnek, hogy kijutottak Londonba, tekintve a hazai sport finanszírozási helyzetet. Sorra szép eredményekkel, erőn felül teljesítenek. Tegnap Joó Abigél volt a nap hőse. Ahogyan sérülten felállt és továbbment. Említést érdemel Bognár Richárdról is, aki dupla trapp döntőjébe jutott és szép, egyenletes teljesítményt hozott végig (6. hely). Csonka Zsófia is pontszerző helyen végzett (6. hely, sportpisztoly). És akkor nem beszéltünk még a szörföseinkről sem..., és a sort még folytathatnánk. Az éremszerzőinkről nem is beszélve, akik megmutatták, van még muníció az országban. Fel tudunk lépni a dobogóra és a világ meghallgathatja a Magyar Himnuszt.

 De nem. Bizonyos körök nem tudnak örülni. Bizonyos körök azt nézik, hogyan tudnak belekötni modern korunk gladiátoraiba. Hogyan tudják sikereiket lekicsinyíteni, saját, szánalmas kis életüket pedig felmagasztalni a hősök árnyékában. 

 A média kártékony az egészségre. Ha valaki túl sokáig szennyezi vele magát és a társadalmat, fekélyes kelést okoznak az ember lelkén.

 Mikor mondhatjuk ki végre "HAJRÁ MAGYARORSZÁG!" anélkül, hogy a média bizonyos szegmensei kígyót-békát kiabáljon rá? Úgy vélem, a hazaárulás fogalmát újra kell definiálni...

Citius Altius Fortius

Diez illata

 Szeretem a hajnalok kékes-szürkés derengését, különleges bájjal vonja be a diezi szobánkat. Aztán felébred a Nap, sugaraival hosszan kényeztet minket, hiszen ott egy órával később fúj takarodót, mint Nálunk, Magyarországon. A hétköznapok magányosan telnek, barátkozás a várossal, a helyiekkel. Séta a patak partján. Közel van Limburg, egy óra Frankfurt és Koblenz, nincs messze Köln, Bonn. A nyugat zöldellő kincse Diez. Magas hegyek között bújunk meg a völgyben. Tündérmesébe illő kastély uralja városunk látképét, de a vasút mentén lépten-nyomon egykor büszke várak romjaiba botlunk. És az illatok... friss, élettelteli illatok özönlik el a város kockaköves utcáit. 

 Hogy szeretem-e? Ambivalens érzéseket vált ki belőlem. Hiszen ott vár türelemmel a Szerelem. Mindeközben máshol zajlik az Élet. Itt is mást épitgetek, ott is mást épitgetek. Tervek? Azok nincsenek. Hiszen sosem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Ezért mint a rigó, a Gondviselésre bízom magam.

 A blogom közben csendben betöltötte hatodik életévét. Ideje lesz ősszel iskolába küldenem...

 Tegnap este lementünk a folyóhoz. Sebesen örvénylik a vize, a két partján búja zöld növényzet takarja. Kellemesen sütött a Nap, igazi nyári idő volt. Bezzeg szombaton, amikor nyári ruhába bújtam... kockává fagytam. De azért a Mokka beckert megettem. ;) Pénteken egyedül vásároltam - itt ez még mindig nagy dolog, legalább leköt. Este pedig vacsorára mustáros-mézes csirkemellet főztem. Még most is összeszalad a nyál a számban, ha visszagondolok rá. Kicsattogtam a konyhába a laptopommal, s közben Mulholland Falls-zal szórakoztattam magam. Az elmúlt napokban sok filmet néztünk meg, az egyik ilyen kiemelkedő alkotás a Csernobili ideglelés... betegre röhögtük magunkat... :D Holnap megint vissza Budapestre, aztán két hét múlva újra felveszem a nyúlcipőt és jövök ide. Aztán megint haza... megint vissza... 

 Ma meg elrontottam a mosógépet. Vagyis, inkább ő rontotta el a kedvem. Mosás közben kinyílt az ajtaja - elöl töltős a drága- és kifolyt a víz. Egészen eddig gállyáztam a mosókonyhában, hogy mielőtt bárki hazatérne a kórházból, meglássa, milyen szerencsétlen vagyok... 

 Ma még séta a városban, holnap meg... már megint egyedül utazhatok. Ó, jeeeeeah.

Házasélet

Mézeshetek. Az a biztos tudat, amikor a gyűrűmre nézek, hogy a párja ott van Nála. A világ kerek egész. Minden nehézség legyőzhetőnek tűnik, minden gond csak átmeneti felhő a napsütötte égen. A házasság olyan, mint a repülés. Felhők felett, a kék égben, magas adrenalin szinttel, minden egyes légörvény után megerősödve. Egy titkos, örömteli társaság tagjai lettünk. Ezt tényleg csak örökre lehet tervezni. Hiszen az elköteleződés már megszületett, innen lehet tovább építkezni. Családot. Nem lehet mindig veszekedni és keresni önmagunkat. Egy kapcsolatot két dolog tudja igazán összetartani: az önbizalom és a személyes tér. Önbizalom, hogy én önmagamban is képes vagyok boldognak lenni, nem kell kívülről keresnem az önigazolásokat. Személyes tér, hobbi, ami a kapcsolatunk javára is válik. A szeretet, a hűség és hasonló dolgok alapelemek, ha nincs meg, nincs miről beszélni.

Két világ küszöbén

Nincs rá szó, milyen érzés volt. Ott volt a Pillanat. Sőt, több is volt, amely végig fogja kísérni az életünket.

Reggel korán kezdődött a napunk. Fél hétkor keltünk, majd egy jó, hűvös zuhany életet lehelt belém. Nagynéném is a kelő Nap sugaraival érkezett, hogy kontyot fésüljön a hajamból. A műalkotás pontosan olyan lett, amilyet szerettem volna. Éva néni kitett magáért és az eddigi legszebb kontyot varázsolta a fejem búbjára. A mennyasszonnyá alakulásom következő állomása a sminkmester volt. Edina - Zsófi kozmetikusa - ragyogó sminket készített, profi mancsok közé kerültem. A készülődéssel hamar eltelt a délelőtt, közben Anyukámék is megérkeztek és egyszer csak a ruhám is betoppant. Sok segítő kéz segített felölteni A Ruhát. Tökéletes volt. Amikor befejeztük az öltözködést, éreztem, jó döntést hoztam, amikor kiválasztottam. Készen álltam a Találkozásra.

KD kint várt a kertben. Bocskai öltönyt viselt, éppen beszélgetett, amikor kimentem. A lépcső tetején megálltam, rám nézett. Az arcán az a mosoly szaladt keresztül, amely évekkel ezelőtt megfogott benne. Indultunk Döbröntére, fényképezésre, hogy létezésünk egy tünékeny másodpercét az örökkévalóság oltárára tehessük.

A menyasszonyi autó kényelmes volt, a sofőrünk pedig végtelenül türelmes. Döbröntére érve Gáti Andrással találkoztunk, KD Nővérének esküvőjén is ő készített képeket. Döbröntén a Bitva patak partján készültek fotók, majd átmentünk az Edvy Malom Fogadóba, ahol szintén lőttünk pár sorozatot, majd a koszorúslányaim is megérkeztek közös képek készítése céljából. András jó hangulatot teremtett a fotózás alatt, kíváncsian várom a képeket!

A fotózás után kezdődött a lánykikérés. Hajdú Péter, a vőfélyünk megérkezése után egyből a kezébe vette az irányítást, nagyon jól vezette a násznépet. A lakodalom során is mindig remekül érezte, mikor kell felpörgetni a társaságot, mikor milyen eseménynek kell történnie. Úgy éreztem, hogy nyugodtan hátradőlhetek, mert itt van és figyel mindenkire.

A lánykikérés után indultunk a Templomba. Csernai Balázs atya meghatóan szép nászmisét celebrált. Örök hűséget fogadtunk egymásnak Isten előtt. Valami különleges volt az Egészben, az Egységben, amit nem kerestünk, mégis megtaláltunk ott és akkor. A nászmise ünnepi hangulata adott valami pluszt, ami az alaptőkéje lett a házasságunknak. (Amikor az esküt tettük, mindig mantráztam magamban a helyes válaszokat, féltem, hogy elrontom és azzal tönkreteszem a harmóniát, ami végigkísérte az egész napunkat.:P)

A templom után az Edvy Malom Fogadóba mentünk. Először KD-vel közösen kellett fát vágnunk, majd az anyósok etettek meg minket cukorral, hogy megédesítsék az életünket. Majd a Malomtól kaptunk két galambot, akiket el kellett engednünk. Egy irányba szálltak, azt beszélik, az jó jel házasságunkra nézve. :) Néhány fénykép elkészítése után következett a vacsora. Az étel nagyon finom volt, bőséges tálakon érkeztek a fogások. Az Edvy Malom tulajdonosa és személyzete egész este alatt a kedvünkben járt és mindent zseniálisan menedzseltek. A zenéről Polgár Gyuri gondoskodott, fergeteges hangulatot teremtett, még Yunina barátnőm kérését is teljesítette, valamilyen koreai szám kapcsán.

Az Edvy Malom tökéletes választás volt a lakodalomra. Mivel az Égiek is támogatták a Nagy Napunkat, pompás idővel áldottak meg minket, így kint lehettünk a tágas udvaron. A négy elem is végigkísérte az estét, fújt a szél, a föld illatát hozta magával, lágyan ringatózott a víz a tavacskában, a Fogadó tulajdonosa, Csaba pedig hangulatos tábortüzet rakott, amit aztán körbe is vonatoztunk. ;)

Az est folyamán úgy éreztem, a megfelelő embereket találtuk meg a különböző szerepekre, akik levették a terheket a vállaimról és láthatatlanul, de mégis érezhetően egyengedték az esküvőnk eseményeit. A vőfélyünk ráérzett, hogy mikor kell megmozgatni az embereket és mikor kell kicsit ülni hagyni őket. Mindig volt valami történés, de aki nem akart részt venni a játékokon, táncokon, azt békén hagytuk. A zene baromi jó volt, a násznép nagyja mindig a táncparketten vitézkedett. A videósunk, Sarlai Péter hősiesen dokumentálta az eseményeket.

Pirkadatkor búcsúztunk el a legkitartóbb vendégeinktől. A Fogadótól nászajándékba kaptuk a Bécsi Barokk szobát. Amikor végre bezuhantunk az ágyba, KD szorosan magához vont, az ölelésében benne volt minden Reménye, Boldogsága, a Jövője.

Összességében Tökéletes volt minden. Hálás vagyok a segítőinknek, akik széppé és felejthetetlenné varázsolták a napunkat.

" Jó érezni azt, hogy szeretlek,

nagyon, és egyre jobban.
Ott bujkálni két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban,
érezni, hogy szemeim
már szemeidben élnek és néznek.
S érezni azt, hogy szép veled,
és csak veled teljes az élet."

(Illyés Gyula)

Készülődés

Délután két óra. Lázas izgalommal készülök a Liszt Ferenc Nemzetközi Reptérre. A busz csigalassúsággal vánszorog a zsúfolt forgalomban. Készítem a Lelkem a Találkozásra, hosszú idő után újra láthatjuk egymást. A reptérre érve várakozással teli légkör fogad. A kettes terminált nem szeretem, hideg színek uralják a belső teret, méreteiben elvész az ember, bár nem nagyobb, mint mondjuk az oszlói Gardemoar reptér. De az egyes terminált szoktam meg, jobban szeretem, mert barátságosabb, melegebb színek dominálnak benne. Kár, hogy bezárták. Nagy kár.

Megérkezünk a reptérre, 2B terminálhoz írják ki KD gépét. Nagy megkönnyebbüléssel figyelem, hogy hamarabb is érkeznek az eredetileg kiírt időnél. A hátszél segítette útjukat, mint utóbb kiderült. Mindig akkor nyugszom meg, amikor a gép egy darabban landol. Kiver a víz, amíg bármelyikünk is az égben van. Bizarr, de egyben szép élmény.

Meglátom KD-t az ajtóban, a szívem nagyot dobban. Kezdődhet a Nagy Kaland!

Még aznap délután elintézendők sora vár ránk. Gyűrűk, látogatások, beszerzésre váró holmik. Időben végzünk mindennel. 

Este Családi vacsora nálunk. Az esküvő előtti utolsó alkalom, amikor együtt lehetünk a Szüleimmel, Tesómékkal, Mamával. Áldást kérünk a gyűrűkre, az életünkre.

A vacsorát követően Prometheus... KD aznap azzal viccelődik, hogy "ma megnézzük az Alient, szombaton pedig feleségül veszem...". 

Másnap délután leutazunk Pápára. Újabb elintézendő feladatok. Pakolás, a táncok gyakorlása, izgulás, hogy minden rendben legyen.

Csütörtökön jegyesoktatás. Csernai Balázs atya szeretettel fogad minket. A parókia feletti szoba átható nyugalmat áraszt. Először be kell mutatnunk egymást Balázs atyának. Sok mindent elmondunk a másikról, azokat a kincseket, amiket az évek során megmutattunk egymásnak. És mit is jelent a Házasság? Egységet, Szövetséget, egy olyan életközösséget, ahol gyermekeink biztonságban nőhetnek fel, hogy majdan maguk is kiegyensúlyozott, életrevaló felnőttek lehessenek. Egy olyan kapcsolat, amely életre szól, a maga minden szép és kevésbé jó pillanataival. A találkozás végén átbeszéljük a nászmise menetét. Vonulás, Olvasmány, Szentlecke. Utóbbi kettő felolvasására két fontos személyt kérünk meg. Mi választhatjuk ki a részeket, az Énekek Éneke Könyvéből és Szent Pál apostol leveleiből választunk számunkra fontos mondanivalóval.

A pénteki nap gyorsan elszáll. Ülésrend és az ültetőkártyák elhelyezése a Malomban. Apróbb problémák adódnak, de mindenre tudunk megoldást találni.

Este már torokban gombóc érzéssel térek nyugovóra, másnap kezdődik a tánc...

Holnap lakodalom van a mi utcánkban.

Prometheus

*** spoiler *** spoiler *** spoiler

Csak akkor olvasd el, ha nem akarod megnézni a filmet, vagy ha vállalod, hogy sok poént lelövök! Innentől kezdve a Te felelősséged, ha valamit megtudsz, amit nem akartál.

A várva várt nap is eljött! Tegnap megnéztük azt a filmet, amire már tél közepe óta készültünk! Az összes trailert már kivülről fújtuk, minden egyes pici mozzanatot. Bár van egy felvillanás az egyikben, ahol egy arctámadó szerű lény ugrik az egyik halálra ítélt sisakjára és áteszi magát azon. De nincs klasszikus arctámadó. Hanem mutáns földi giliszták okoznak galibát, meg a fekete olaj szerű lé. Tisztára olyan, mint az X-aktákban, akár még azt is mondhatnánk, onnan nyerték az ötletet.

A történet úgy indul, hogy az egymástól térben messze lévő földi barlangrajzokon felfedezik ugyanazt a csillagképet. A Weyland Társaság kapva kap az alkalmon, főleg idősebb Weyland, aki a 100 és a halál között leledzik, és a küldetéstől a fiatalodást várja. Így hát tudósaink, antropológusaink a támogatást megszerezve útnak indulnak. Bár ne tették volna, erre többször is emlékeztetik magukat két anyázás között. De persze, elfojtják magukban eme nemes gondolataikat mert az úgy nem illene a kemény marcona jellemhez. Szóval megérkezünk, leszállunk és megtaláljuk a piramist. Ejha, olyan ügyesek, hogy egyből ott szállnak le, ahol kell. Nyílván ha könyv lenne a sztoriról, akkor kicsit húznák még az agyunkat a keresgéléssel. Hat órával a naplemente előtt gyorsan elindulnak megkeresni a Space Jockey-kat. (Ilyen hülye elnevezést!) Bemennek a piramisba. És innen jönnek szép lassan a heppöníngek, sorra vesztik el az életüket a hőseink. Persze Ripley2 életben marad. Két elhalálozás között arra is jut idő, hogy hitről, teremtésről, eredetről elmélkedjünk. Közhelyek.

Klasszikus rész, amikor Ripley2 kiműti magából a bigyót, amit aztán ott hagy a kabinban. Ennek később még lesz jelentősége.


Amikor aztán felébresztik a teremtők egyikét és megtörténik a nagy találkozás, balul sül el. Az ember embernek farkasa, a teremtő szemei előtt is bemutatják, milyen önző és egysíkú az ember. Talán pont ezért akarják elpusztítani? Hogy valami jobbat, kevésbbé aggresszívat hozzanak össze? A teremtő természetesen küldetésre indul, hogy a Föld bolygóról lepucolja az életet. Ezt hőseink - már aki túlélte az eddigi megpróbáltatásokat- nem hagyják. A kapitány és két bátor társa életüket nem kímélve, kamikaze akcióval nekimennek az éppen felszálló idegen űrhajónak. Ami lezuhan. De a teremtő túléli és le akarja vadászni Ripley2-öt. Mert megakadályozza a teremtést. Aminek első lépése: végy egy bolygót, ahol hülyék laknak. Írtsd le le róla azt a nyavaját, amit embernek hívnak, és máris indulhat a génmodósítás! Juhééééé. Szóval a nagyember, SJ üldözi a kicsit, aki bemenekül a tartalék kabinba és ráengedi a bigyót - ami már többszörösére nőtt azóta, hogy magából kiszedte - és azok kezdenek harcolni. Az a bigyó egyébként egy nagyon nagyra nőtt arctámadó... De ez később esik csak le...

Tanulságok:
- ha az egyik legénységi tag, aki eltűnt, megjelenik pókjárásban az űrhajódnál, ne nyisd ki a rámpát! Ne engedd be! Mert megjárod...
- ne menj be a piramisba, sőt, egyáltalán, ha valaki azt mondja, hogy egy idegen bolygóra készül, megkeresni azokat, akik megalkották az emberiséget, mondj nemet, akkor is, ha busás jutalmat ígér. Úgysem éled túl a küldetést. És több, mint két évet kell hibernálva töltened. Nem túl kellemes élmény. Legalábbis mindenki hányt, amikor felébredtek.
- ne bízz a robotokban. akkor sem, ha emberi a küllemük. Ezt már a korábbi Alien filmekből is tudjuk.
- ha egy idegen bolygón találkozól puhatestű, lábatlan, sok fogú valamivel, ne barátkozz vele. Úgyis csak meg akar enni.
- ne nyúlkálj idegen dolgokhoz, mint fura küllemű urna, amiben ki tudja mi van. (mi már tudjuk. nem vicces dolog.)
- az evolúció az alieneket sem kíméli.
- a teremtőink meg akkor is el meg akarnak ölni minket, ha történetesen odamegyünk hozzájuk számonkérni őket, h miért. (értsd: a csaj próbálja finoman sugallni, hogy ne....
- ne ébreszd fel a lehibernált termetődet, mert az ébredés utáni első gondolata - kávé-cigi után - hogy elpusztítsa a Földet.

Durva részek, amikor...
- ...Ripley2 megműti magát.
- ...Charlize néni megsüti lángszoróval a megfertőzött kutatót, aki történetesen Ripley2 szerelme.
- ...az az izé bemászik a biológus barátunk száján.
- ... az egyik szereplőre rázuhan a lelőtt idegen űrhajó... ez nagy mellélövés volt, ultragáz!

Klisék az előző Alien filmekből:
- utolsó túlélőként ketten maradtok a gonosszal. Már azt hinnéd megpihenhetsz, de nem...
- hasonló az űrhajó, mint a Nostromo.
- David kosárlabdázik, mint Ripley az eredeti Alienben, talán a 4. filmben?
- még volt, de már nem emlékszem... korral jár...

A befejező képek során megnyugszunk, mert felszáll az űrhajó Ripley2 és David, a robot vezetésével. Éééééééés a dühös, de már halott Space Jockey mellkasából előmászik egy alien... valószínűleg királynő.

Nah vajon mi lesz a folytatásban? Megkeresni a választ arra, hogy miért akarnak elpusztítani minket és egyáltalán, ki alkotta meg a teremtőket...?

Már várom, hogy Ripley2 azt mondhassa: "már régóta úton vagyok..."
Spolier vége.

Régi-régi bejegyzések

Hat év. Nagyjából ennyi ideje regisztráltam a blogspoton. Jó ötletnek tűnt. Világraszóló terveim voltak, mint hogy íróvá váljak és a történeteim szereplőinek ál-accountjai jelenjenek meg a közösségi oldalakon. (Bár akkor a fb még nem volt ilyen elterjedt itthon, mint most, noha én 2007. novemberében csatlakoztam egy kolumbiai fényképész és világlélek kedvéért.)

Hat év. Az ismert univerzum kitágult előttem, új ismeretek, barátságok születtek. Sok-sok számadás, költői hitvallás, szövegelés, okoskodás, panaszkodás... minden bejegyzés az életem egy-egy állomását dokumentálták. Aztán valami elveszett. Valami kiüresedett bennem és nem írtam, csak ritkán, egy-egy kósza gondolat manifesztálódott a virtuális térben.

Hat év. Kommentekből is jutott bőven. Egész pontosan 398 db. Főleg az aktív évekből. Érdekes volt visszaolvasni. Mintha nem is az én életem lett volna. Hanem valaki másé.

Lehet, hogy mégiscsak kitalált vagyok.

Hófehér és a Vadász

*** spoiler *** spoiler *** spoiler ***
- Oké, de miért nem jöttek össze? - nagy, boci szemekkel mereszget felém, miközben robogunk az Astoria felé.
- Összejöttek, csak nem egyértelműen - felelem, hiszen az a pillantás a végén mindent elárult...
- Jó, de...
- Jaj, használd már a fantáziádat! - csattanok fel, miközben a Mono Fashion kirakatára vetek egy pillantást.
- Gyerekek közt dolgozom, van ott fantázia... :D - feleli csipőből. Na mondom.... Thaaaat's My Sister! :D

 Ha arra vágysz, hogy kiszakadj a valóságból, tökéletesen elvarázsol a Hófehér és a Vadász. Kellemesen vezet a sztori az ismert történetben, bár azért tartogat meglepetéseket. A Királynőt alakító Charlize Theron lenyűgőzően játssza a gonosz, ámde szép mostohát. Kirsten Stewert meg... nagyon bájos, meg minden, de nem szép. A fülei úgy elállnak egymástól, hogy még Mickey Egér is megirígyelné tőle. És a Vadász... csöpögött a nyálunk azért a kockahasért... Elementális erő lakozik benne (Chris Hemsworth-öt Thorként is nagyon... nagyon kedveltük ;)

Persze van herceg is, de málészájú taknyos.

 Ami nagyon tetszett, az a gyönyörű képi megoldások, szép tájak, bár néhol úgy éreztem magam, mintha a Gyűrűk Urát nézném (törpok, gyaloglás, törpök, bánya, törpök, tündérek, törpök... és fehér ruhás feltámadás, klasszikus, ugye, Gandalf?). És most, hogy jobban belegondolok, még több ismerős jelenet köszön vissza a LOTR trilógiából. Lehet, hogy megirigyelték Peter Jackson törpjeit?

---spoiler vége.

Ma délelőtt Innovációs Tech Show-n voltunk. (Mondtam már, h imádom a munkámat???) Láttunk boxoló robotokat, félelmetes, de egyben zseniális! Ahogy a fejükön világit a szemük, olyan ördögi, mintha csak a transformers lett volna, kicsiben. És rajzoltam 3D-ben! Voltak már érdekességek is, de ez a kettő fogott meg látványilag. Ami viszont bizton világpiaci magyar márka az az autó, meg a szenzoros érzékelő. De ezekről majd egyszer. Most már nagyon álmos vagyok.

 Ágyő, Nolasyn, holnap találkozunk! :)

Csillaglány

Mire jó az esküvő? 

Arra, hogy megmutassa, ki az, aki igazán tud örülni mások örömének. Ki az, aki nem képes felülemelkedni saját érzésein és minden csepp keserűségét, irígységét, bosszúját -megfelelő aláhúzandó - az ifjú párra zúdítja. Az esküvő nem más, mint érzelmek gyűjtőhelye, egy olyan mérföldkő, amely a násznép minden egyes tagjának életében nyomott hagy. Akkor is, ha nem jön el.

A rokonok közül elég sokan lemondták, mondvacsinált okokkal. Én meg azt gondolom, ha részesei akarunk lenni bármilyen eseménynek, akkor azért mindent megteszünk. De az sem mindegy, hogyan közöljük távolmaradásunk. Egyébként eddig mindig megéreztem, hogy ki akarja lemondani a meghívást. Abba viszont belefáradtam, hogy könyörögjek bárkinek is, ugyanmárkérlekgyereel. Mi akkor is jól fogjuk érezni magunkat, ha senki sem lesz ott. (De ilyen meg úgysem lesz, mert a koszorúslányaim ruhái nagyon szépek lettek, meg kell mutatniuk a világnak is!)

Szombaton túléltem a leánybúcsút is. Nem, nem, nem teszek fel róla képeket... Öhm, örök emlék... nekünk. A Belső Körnek, akinek fontos volt, hogy ott legyen. Mostanra alakul ki az Háló, akikbe kapaszkodhatok, akikre számíthatok, és amely Hálónak oszlopos tagja vagyok. Védernyő, ami elkap, ha baj van. Tudom, mert már mindannyiukra számíthattam, már kiállták a próbát. Nem tudom, hogy engem hogyan értékelnek, csak bízom benne, hogy hasonlóan éreznek velem kapcsolatban, ahogy én velük.

Ma hajnalban ha az ember időben kel fel, láthatja, ahogy a Vénusz átúszik az égen a Nap előtt. Ilyen esemény legközelebb csak 2117-ben lesz. Nem valószínű, hogy megérem. De ha mégis... akkor rágyújtok egy kubai szivarra... (Ha még lesz Kuba, meg szivar, meg levegő. És nem söpri el az egész Földet egy atomháború.)

A macskám meg depressziós. Junior két hónapja már, hogy nincs köztünk. Végtelenül hiányzik. Ma halas kaját készítettem Apunak és magamnak. (Más nem szereti a halat rajtunk kívül.) Szuszi kint ült a széken és figyelte a konyhai hadműveletet. A hal finom illatára ocsmány fintort vágott. Mondom neki, bezzeg Pir-Pir. Ő már rég kikövetelte volna magának a jussát. De nem ettől depressziós. Inkább a magány nyomja kis cicalelkére bélyegét. Most érzi igazán, hogy egyedül van, de nem érti, miért, nem tudja, hol van Junior. Mindig keresi, várja, lesi a szekrényt, a cicakosarat, a kagylófotelt, az ágy alatt, a szekrény tetején.... mindenhol, ahol Junior szeretett lenni. Alig eszik, úgy kell beleimádkozni minden falatot. Ha így folytatódik, még egy állatorvosi vizitet is be kell suvickolni a jövőheti programok közé.

Egyébként meg, jól vagyok. Az esküvőszervezése nagyon sok mindenre rávilágított. Én nem is gondoltam volna... Leginkább a meghívók átadásakor megfigyelt reakciók. Emberek vagyunk. Nem tudjuk elrejteni az érzelmeinket. A legprofibb kém is előbb-utóbb lebukik.

Mert az egyetlen dolog e Földön szeretni. És ezért nem egy háború robbant ki...

26 nap

 Eldöntöttem, hogy ha majd csak hét nap lesz az esküvőig, éjjel felhívom KD-t és a telefonba suttogom: hééééét nap... 

 Már nem sokára túl leszünk rajta. Természetesen nem ússzuk meg a szervezést botrányok nélkül. Akiről azt gondoltam, problémás lesz, semmi gond nincs vele. Akire nem számítottam, hátba támadott. Az esküvő mindenkiből felszínre hozza az érzelmeket. Mindenki kivetíti reám a saját életének minden csepp keserűségét. Én nem felelek mást életéért. Csak az enyémért. És azt, köszönöm szépen de a lehetőségeimhez mérten a legjobban tudom menedzselni. Nem várom senkitől, hogy megoldja a gondjaim, mint ahogy én sem akarom mások problémáit megoldani.

 Beszéltem néhány ismerősömmel, akik már túl vannak az esküvőjükön. Mindenhol volt valaki, aki hisztizett, aki botrányt robbantott ki. Megnyugodtam, hogy nem csak velem szúrnak ki. Tegnap az unokanővéreim azt súlykolták a fejembe, hogy az a mi napunk lesz, senkit ne hagyjak beleszólni. Ezzel már kicsit elkéstem. További sértődések elkerülése végett több dologba is belementem. Péntek estére már úgy éreztem, az egész már nem rólunk szól, hanem másokról, akik önmegvalósítani akarnak általunk. Le akartam fújni. Még most sem áll távol tőlem ez az érzés.

 Több dolgot kellene a kedves problémázó ismerősöknek figyelembe venniük:
1, nem azon fog múlni a házasságunk, hogy ki jön el, és ki nem. Mi akkor is esküt teszünk egymásnak, ha történetesen senki más nem lesz ott, csak mi és a magasabb Létezőség.
2, egyszer van esküvőnk, az a mi napunk, így senkinek sincs joga beleszólni és kiakadni azon, hogy mit és hogyan szeretnénk. Elhatároztam, hogy mostantól kemény leszek és senki javaslatát sem fogom elfogadni. Csak KD véleményét. Vagy még azt sem :P
3, amikor minket hívnak esküvőre, akkor sosem azt nézem, hogy nekem mi lesz jó, hanem hogy mivel tudok segíteni a menyasszonynak, hiszen életének nagy és fontos napjára készül. A következő mérföldkövek a gyermekek születése lesz.
4, pálinka mindenre megoldás (igaz-e, Dody? :)
5, elsősorban nekünk kell magunkat jól éreznünk a nagy napon, nem mások kedvében járnunk.

Szóval most, hogy tisztáztuk azt, hogy kinek is lesz az esküvője (bár ez mondjuk a meghívóból is kiderül, hiszen a mi nevünk áll rajta, nem másé) hátradőlök és újra élvezni fogom az esküvőszervezést. De az elmúlt egy hetet szívesen kitörölném az életemből. Bár, inkább most legyen botrány, mint az esküvőn. Biztos lesz, aki ott is balhézni fog... felvérteztem magam.

 Most jött el az a pillanat, hogy mély levegőt veszek és igyekszem kulturáltan, higgadtan kezelni a helyzetet. Nem egyszerű, bár azon vagyok, hogy mindentől és mindenkitől -főleg saját magamtól- függetlenül nézzem, vizsgáljam a helyzetet. Most mindenki jól figyeljen, mert fontos, amit írok: nem kötelező eljönni az esküvőnkre. Bizony, nem kötelező. És már nekem sem fontos. Feszültem azon, hogy mindenki ott lehessen, akit szeretek, aki fontos, de abból kiindulva, ahogyan a meghívó átadása körül zajlik, egyre jobban úgy érzem, bizonyos embereknek nyűg az egész. Hát akkor nem kell eljönni. Ilyen egyszerű. Én nem fogok megsértődni. Őszintén szólva, már nem érdekel. Mert akik valóban lelkesek és akarnak jönni, máshogy viselkednek. Tesznek is érte. Még akkor is, ha történetesen a saját életükben nincs minden rendben, el vannak havazva, stb.

 Ha egy barátod férjhez megy/megnősül, nem az az értelemszerű, hogy örülsz annak? Ha nem, akkor az nem barátság, csak egy látszólagos haveri kapcsolat, amelyben a saját egonkat hizlaljuk, elmondhatjuk ugyan, hogy én annak meg annak a barátja vagyok. Ennyi. Roppant felszínes és szomorú dolog.

 Szóval, én már nem fogok kapálózni, hogy odaadjam a meghívót. A levelet kiküldtem, akit érdekel a dolog, tudja, hol talál meg. A többi már nem rajtam múlik. Mint, ahogy a házasságunk sem ezen fog múlni, hogy ki lesz ott, vagy ki nem.

 El kellett volna menni egy kis szigetre...

Junior egy hónapja már, hogy nincs köztünk. Szavakkal leírhatatlan, mennyire hiányzik. A legváratlanabb pillanatokban tör rám, hogy már nincs és ez nagyon fáj. Kétségbeesetten kapaszkodom az emlékekbe. Selymes bunda, okos tekintet, mindig minden érdekelte, ami a Családdal történt. Hiszen ő is teljes jogú tagja volt a mi Családunknak. És most nincs köztünk. A gyermekkor végérvényesen véget ért. Pir-pirrel szállt sírba. 

Esténként várom, hogy odajöjjön hozzám és együtt aludjunk. Tettetett duzzogással az arcomon, miközben mindig végtelenül boldog voltam, hogy ott szuszog mellettem. Finoman dorombolt, ahogy csak a nagyon kedves cicák tudnak, nem tolakodó, hanem puha dorombolással. Amolyan úriember volt. Macskában. Szuszi itt maradt nekünk, de ő más. Ő nagyon is macska tudattal létezik. Nagyon szeretjük őt is, és nem is érti a hirtelen jött rajongást, amivel körbevesszük. Segít a gyászban a maga macska módján. Most is itt kószál köztünk. Amióta a Pajtása nincs köztünk, ő is más lett kicsit.

Az űr, amit drága vörösünk maga után hagyott sosem fog elmúlni és újra élettel megtelni. Lelkem egy darabja vele ment el. 

Találkozunk a Szívárvány hídon, Pirem! 

Erdei nimfa fotózás

 Pár héttel ezelőtt belefutottam egy kedves ismerősöm felhívására facebook-on. Modelleket keresett egy fényképes pályázathoz, aminek a kiírásában a csoki is szerepelt. Megszólítva éreztem magam - nem csak a csoki miatt :P. Jelentkeztem és egy szép, tavaszias, ámbár kissé szellős vasárnapi délután Sződligeten találtam magam. 

 Hogy milyen élmény volt a fotózás? Varázslatos! Először megszeppenve tettem meg a lépéseket a buszmegállóból a házig, Bea társaságában. El nem tudtam képzelni, milyen lesz. Kislánykorom óta utáltam, ha fényképeztek, egyenesen menekültem a vaku villanása elől. Ezért is határoztam úgy, hogy részt veszek a fényképezésen, ideje levetkőzni a kislányos butaságokat alapon. 

 Megérkeztünk, átnéztük a ruhákat, amiket vittem. A kinti fotózásra a kék nyert, az örök kedvenc :), a bentire a fehér, amelynek oldalán rózsák vannak. Kicsit nagyon izgultam. De ahogy átöltöztem és leültem, hogy Gina kisminkeljen, megkezdődött a varázslat és minden félszem elmúlt.

 Gina profi. Pillanatok alatt felmérte, hogy milyen smink és kiegészítők kerüljenek fel. Majd együtt kimentünk a Duna partra. Aznap négyen voltunk "modellek", akik részt vettek a pályázati anyag elkészítésében (előzetesen páran már korábbi időpontokban voltak). Izgatottan vártam, hogy rám kerüljön a sor. A Nap közben egyre lejjebb ereszkedett, míg végül életet adó sugarai puhán érintették a földet és az arcomat. Én következtem. A szívem a torkomban dobogott, nehogy elrontsak valamit, ne vágjak fapofát,  tudjak eleget tenni az instrukcióknak, legyen használható az anyag, ami elkészül, ne vesszen kárba a munka. De Gina lényéből áradó nyugalom minden gátlásomat segített levetkőzni, csak az itt és most pillanata maradt fotós és modell között, miközben a Duna  vize lágyan ringatózott, visszaverve a napfényt, amely ezernyi apró csillagra tört meg rajta.

 A fotózás nagy élmény volt számomra, ez volt az első alkalom, bízom benne, nem az utolsó. Az eredmény pedig magáért beszél ;) Íme: Erdei nimfa fotózás. 

 Csak ajánlani tudom. Nem utolsósorban, önbizalom erősítésnek sem rossz ;) Gina pedig segít, hogy megtaláld a Benned rejlő pluszt, amiről nem is hinnéd, hogy ott van. Köszönöm!

:(
(:

1,20. Maradhat?

Költözik a Hivatal. Szuper titkos új helyre megyünk, elbúcsúzunk az Infoparktól. Májustól új helyen leszünk. Nemzetbiztonsági okokból kifolyólag nem írhatom le, hogy hova cuccolunk át. Mindenesetre, nagyon izgalmas lesz.

Sajnálom az Infoparkot, mert nagyon szeretek ott lebzselni dolgozni. De már az egész épület kezd elromlani, ráfér egy komplett tisztasági festés és felújítás. Időben távozunk. Holnap, holnapután pakolunk. Ma megint leadtunk egy nagyobb projektet, most örülünk, Vincent.

Mostanában amikor hazaérek, a zongorát püfölöm. Ennek köszönhetően egyre több darabbal gazdagodik a tárházam, amelyek közül bármelyiket bárhol, ahol van zongora szerű tárgy elő tudom húzni a kalapomból. Most éppen Adele van a terítéken, a Someone Like You már megy, a Set Fire To The Rain a következő, aztán áttérek Ludovicora. 

Igazából azon tűnődöm, van-e valami új abban, amit írok, abban, amit írni fogok, abban, amit írok. De talán pont ez tart életben. Már értem Mozartot, hogy miért halt meg. Mert elfogyott. Nem a tehetsége. A Zene, ami ki akart belőle tőrni. És amikor felszínre jött, nem volt több szüksége rá. Ilyenek a szavak is. Addig élünk, amíg el tudjuk mondani, amit akarunk. Amit kell. A kimondatlan szavak megkeserítik az életet. A kimondatlan szavak okozák a korai öregedést is. A szavak irányítanak minket. A tetteinket, az érzelmeinket.

Mennyire lenne jobb egy néma világ?

Zenéjét szerezte: (?)

és huss, elszállt...

van ilyen. majd visszajön, ha nem kergetem görcsösen. 

...ratú za monlálatazssiv enellek meken kasc ygav

Úton hazafelé

Koblenzben fél órát várakoztam a reptéri buszra. Egy átlagos csütörtöki nap forgatagába csöppentem. Amikor kiértem a vonatállomásról, éppen harangoztak, dél volt. Leültem az "I" kocsiálláshoz és figyeltem az embereket. Született németek és bevándorlók egyvelege sürgött körülöttem, mindenki sietett a dolgára. Aztán feltűnt egy bácsi is. A haja már teljesen őszbe fordult, a háta meghajlott az évek súlyától. Botra támaszkodva tudott csak haladni, így is nagyon lassan. Aztán belenézett a hozzá közel álló kukába. Aztán a másikba, majd kiszúrta, hogy ahol én üldögélek a padon, mellettem hagyott valaki egy sörös dobozt. Sietve megindult felé, szemét nem vette le a zsákmányról. Majd leült a padra, csak így tudta felemelni a fém dobozt. Kiöntötte a maradék sört belőle és a piros vászon szatyrába rejtette. Majd nehézkesen felállt és a következő szemetes felé indult. Ha visszaviszi a boltba, pénz jár érte, pár centtel tudja kiegészíteni a nyugdíját. Ha egyáltalán van nyugdíja Nem akartam bámulni, így elfordítottam a fejem. Nem akartam, hogy érezze, mennyire sajnálom szegényt, hogy ahelyett, hogy a hosszú, aktívan eltelt évek után nyugalomban pihenne, az utcákat rója, minden büszkeséget és szégyenérzetet félretéve. Nem volt rosszul öltözött, a ruha tiszta volt, és kellemetlen illatokat sem fújt felém tőle a szél. A piros vászon szatyor is élére vasaltan segítette a "munkában". Talán azért gyűjt, mert tényleg szüksége van rá, vagy azért, mert valamilyen gyűjtési kényszere van. Bár nem hiszem, hogy az utóbbi lenne valószínű. 

Ez volt a harmadik utam Németországba. Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja, havi rendszerességgel járok ki, bizonyára kinevettem volna. Sosem szerettem és most sem rajongok érte. Ám az élet így hozta, annyit tudok tenni, hogy a lehető legtöbbet hozom ki a helyzetből. Az utazások általában magányosan telnek. Ijesztően magányosan. Csak abba a bizonytalan érzésbe tudok kapaszkodni, hogy az út végén várnak rám. Egyszer csak megérkezem, ott leszek, átmeneti biztonságban, hogy aztán újra és újra elbúcsúzzam tőle.

Utazás. A szívem majd kiugrik a helyéről, amikor már a település határához érek, amikor látom a kastélyt körvonalazódni a folyó mellett. Szinte már tűkön ülök, visszaszámlálom a perceket, gyorsan felállok és az ajtóhoz sietek. Pedig itt nem szokás leszálláshoz készülődni, míg nem áll be a busz/vonat/bármi tömegközlekedési eszköz az állomáshoz. Mindenki más kényelmesen megvárja, amíg beérünk, az ajtók kinyílnak és csak aztán hagyják el helyeiket.

Tegnap úgy éreztem, ólomsúly nehezedik vállaimra, ahogy Diez-ben a vonatpótló busz állomásához értem. KD nem tudott kikísérni, munkaidőben csak egy-két lopott búcsúcsókra tudott kiugrani. Egyedül haladtam végig a megszokott úton a belvárosban, ahol a házak a történelmet mesélik el, ha az ember figyelmesen meghallgatja őket. Aztán felszálltam a buszra. Természetesen pont most végeznek pályafelújítást, így a vonat csak Nassau-tól ment Koblenzbe, addig maradt a buszozás a dimbes-dombos tájon. Koblenzből megint busszal mentünk, de az már egyenesen a reptérre vezetett. Negyed 11-kor indultam Diez-ből, 3/4 2-re már Hahn-ban voltam. Gyors becheckolás, majd a biztonsági ellenőrzés következett. Aztán két és fél óra várakozás....

Repülés. Még a légikikötőben megismertem egy magyar srácot. Szakács egy amerikai - német bázison. Érdekes dolgokat mesélt, egész úton végigcsevegtünk mindenről. Összességében elmondhatjuk, hogy ha lett volna konklúzió, bizonyára arra jutunk, a történelmet mindig az erősebb írja.

Ferihegyen vártak rám. A Családom. Anyukámék nézték, ahogyan landolunk. Mondta, hogy gyönyörű volt, ahogyan a gép kecsesen megjelent a felhők között és puhán landolt a kifutópályán. Mindezt én úgy éltem meg, hogy szorosan fogtam a karfákat és imádkoztam, hogy ne legyen baj, most ne.

Majd hazaértünk. Üresség. Pirpir már nincs köztünk, nagyon hiányzik. Ő nem macska volt. Annál több. Sokkal több. Szuszi sosem lesz olyan, mint ő. De ez így is van rendjén. Macska. Ízig-vérig. Pirpir személyiség volt, barát, családtag. Aki önzetlenül szeretet. Mi pedig őt, minden csepp szeretetünkkel. Maradtak az emlékek, a sztorik a vöröskéről, aki mindenkit levett a lábáról, amikor megérkezett közénk. El kellett engednünk. Nem volt más választásunk. 

Most pedig újra itt vannak a hétköznapok.

Melyikünk lehet Isten?

 14 évvel ezelőtt egy ragyogó júniusi napon egy maroknyi cicus költözött be hozzánk. Hamar rájöttünk, hogy ő az úr a házban, ezt megérkezése utáni első pillanatban nyomatékosította. Tegnap reggel rosszul lett, már egy ideje fájlalta a pofiját, mi azt hittük, csak egy csúnya tályog, ami megkeseríti életét és reméltük az állatorvosunk tud rajta segíteni.

 Nem tud. A lehető legrosszabb hírt kaptuk. Rákos elváltozás. Padlóra kerültünk. Hiszen ő Családtag, teljes körű szavazati joggal. Nem csak egy egyszerű macska, aki vendégeskedik a háznál. Nem csak konzervnyitónak néz minket. Társnak, barátoknak, köteléknek, ahol teljes az élet. Az orvos azt mondta, ha rosszabbodik az állapota, el kell altatni.

 Ha rosszabbodik. Szíven ütött. Vajon eldönthetjük-e, hogy mikor rosszabbodik az állapota? Vajon tudni fogjuk, hogy most jött el a pillanat, amikor már annyira szenved, hogy nem tud enni sem? Most is kín az étkezés, hiszen a fél pofiját elfoglalja a daganat. Evés közben fúj, morog, de éhes is és enni is akar. Rémálom. Minden egyes etetés ilyen. Az orvos szerint meg fogja szokni. Vagy csak minket akart vigasztalni.

 Szenved. Ő is, mi is. Ő azért, mert időnként nagy fájdalmai vannak. Mi is, mert nem tudunk segíteni rajta. Kaphatna morfiumot, de akkor kórházban kellene tartani. Annyira rosszul meg még nincs.

 De szenved. Este is sokat forgolódott, mire megtalálta az ideális alvópózt, ahol talán nem fájt annyira.

 Szenvedünk mi is. Végig nézzük, ahogy a család kicsi kincse lassan elhagy minket. A mi szenvedésünk nem ér fel az övével. Mégis rossz látni, ahogy küzd minden egyes percért. Van-e jogunk eldönteni, hogy mikor legyen vége? Melyikünk lehet Isten, aki azt mondja, hogy ne tovább?

 Éjjel többször felkeltem és megnéztem, hogy lélegzik-e még. Rám nézett, dorombolt, de a szemeiből sugárzik a fájdalom.

 Szuszi meg semmit sem ért a történésekből. Csak azt látja, hogy Junior más kaját kap, kézből etetjük, miközben morog. Szuszi el van a saját kis univerzumában. 

 Junior még itt van köztünk. Ő nem gondol az elmúlásra, csak az itt és mostra.

 Nagyon fogsz hiányozni, gyerekkori játszópajtásom!

 Amikor úgy érzed, hogy rosszabb már nem lehet, na akkor az élet nevű fantazmagória még rúg beléd egyet. Hát persze, végül is, miért ne tenné...

A Vitéz partot ért

 Amikor először hallottam Rakonczay Viktóriát a tv-ben beszélni, az első dolog ami az eszembe jutott, hogy az a nő szed valami kedélyjavítót, mert hogy olyan "vidáman" és elkötelezetten csacsogott férje eltűnéséről, mint még soha senki. Töretlen hittel és lelkesedéssel. Aztán megkerestem az expedíció hivatalos oldalát is, ahol minden nap friss bejegyzéseket lehetett olvasni Gábor feltételezett tartozkodási helyéről, érzéseiről, arról, hogy vajon hogyan is élheti meg a magányos nagy kalandot. Aztán a következő gondolatom az volt, hogy az egész eltűnés média cirkusz, valójában tudnak kommunikálni, de ha nem jelentik be az eltűnést, a kutya sem figyel fel rájuk.

 Egy dolog azonban biztos: a házaspár eredményeit nem érdemes és nem is szabad vitatni. Rakonczay Gábor a világon először magyarként, magyar által tervezett kenuval, rekordot felállítva 60 nap alatt szelte át az óceánt. Mi, magyarok értük el ezt, akiknek nincs tengerük, csak egy kis, de annál jobban szeretett Balatonjuk. A házaspár korábban már megjárta a nagy vizet, saját maguk által tervezett hajóval átevezett a túlpartra. De persze, milyen a magyar ember? Írigy, féltékeny, ha a másiknak jó, akkor utálja a saját életét, dögöljön meg a szomszéd tehene! Egyből csalást kiállt. Az igazságot csak a házaspár tudja, hagyjuk meg nekik a jogot, hogy igazolhassák a teljesítményt. 

 És kicsoda is Rakonczay Viktória ebben a történetben? Tökéletes feleség. Nincs rá jobb szó. Egy nő, aki nem állt férje álmának az útjába, hanem teljes mellszélességgel támogatta. Egy nő, aki akkor is hitt a sikerben, amikor mindenki más a fejét csóválta és titkon már sajnálta szegény, itthon maradt asszonykát, hogy bizony özvegy vagy, szívem. Egy nő, aki túllépett önmagán, elengedte a párját, ami az egyik legnagyobb dolog egy kapcsolatban. Úgy szeretni, hogy képes legyél messzire engedni. "Jó, hogy vagy és azt akarom, hogy legyél!" Hány álmatlan, magányos éjszakája lehetett? Hihetetlen lelki erőre vall, még akkor is, ha titkon tudtak kommunikálni, de akkor még inkább, ha nem.

 A házasságuk ettől minden bizonnyal erősebb lesz. Mostanában sokat tűnődtem azon, mi kell a jó házassághoz, vagy egyáltalán, bármilyen párkapcsolathoz. Végső soron két fontos elemet találtam - a teljesség igénye nélkül. Az egyik a bizalom. De nem csupán a másikban. Önmagunkban is. A másik a szabad tér. El kell engedni a másikat, hogy legyen saját mozgástere, hobbija, elfoglaltsága. Ettől több lesz a kapcsolat maga is. 

 Szép volt Gábor! Szép volt Viki! :) Hétköznapi hősok a teljesség felé vezető úton. Tanulhatunk tőlünk kitartásban és egymás iránti elköteleződésben.

"Ha egy Szerelem a Világlélek nyelvén íródik, nem áll a Személyes Történet útjába..."

Del Rey

 Hello megfázás, hát persze, hogy megjelentél... Abszolút szerdai hangulatom van, tekintve, hogy holnap is péntek, valamint holnapután is. Vasárnap meg óraátállítás, naná, hogy a rövid hétvégén vesznek el még egy órát az életünkből.
 Hogy miért szeretek az infoparknl dolgozni? Tegnap felfedeztük, hogy kék és piros csíkos nyugágyakat pakoltak ki a zöld területekre, a napos oldalra... nagyon csalogató... Ha okos programozóként dolgoznék az IT Service-nél, alkotói szünetekre biztos kitelepülnék... de maradok közszolga kötött munkaidővel :) Max utána. Holnapra amúgy is össznépi kitelepülést szerveznek a sushis kollégák (alkalmanként sushi partit tartunk...) munka után (péntek ugye rövid nap... éljen a közszféra!). De azért hiányoznak a volt kollégáim... brühüm... túl szentimentális vagyok mostanában. Keresek valamit, ami elveszett... a becsületes megtalálónak örök lekötelezettje leszek...

Ő pedig Lara Del Rey. Hallgassátok, ilyen a hangulatom most... úgy mennék sétálni... egyedül viszont alulmotivált vagyok...

 Ez megnint egy értelmes poszt lett... meglehet megint hanyagolnom kellene Nolasynt.

Újra az adatbányászat bugyraiban

 De még mindig és mindig szeretem! Bár már kifolyik a szemem, de az adatok olyan tények, amelyek hitelességét szinte lehetetlen kétségbevonni. De ahogy ezeket a szavakat leírom, pontosan tudom, nincsen valódi, hiteles adat. Pedig az adat hatalom. Minél közelebb áll a valósághoz, annál nagyobb hatalom. De pontosan tudjuk, hogy a valóságot pedig csak szubjektíven tudjuk érzékelni...

 Lassan csattogok tova egyetemre. Most már nagyon szeretném befejezni, ez az utolsó, sokat emlegetett félév. Letettem a PhD-ról (egyelőre). Elfáradtam. Többször is éreztem, hogy egy popsival sok pacit nem lehet megülni, nekem pedig rengeteg lovat kellene betörnöm. Most azért megint utolértem magam, de... Máskülönben meg azon tűnödtem, mit fogok csinálni szeptembertől, amikor nem lesz egyetem? Furcsa lesz a sok szabadidő... Talán újra elkezdek festeni és írni. Nem tudom. Bár, akkor lesz a közigazgatási alapvizsga is...

 Tegnap ZH-t írtunk este, utána a jó kis filmklub a régi munkahelyi kollégákkal. Hiányoznak, hogy nem látom őket nap, mint nap és nem tudunk világmegváltó eszmecseréket futtatni az életről, emberekről, cselekedetetkeről, kimondatlan szavakról.

 Ma a Corvinus legjobb (nem vagyok ám elfogult) diákszervezetének gyűlésére megyek, idén még nem voltam, mivel öregdiák lettem köreikbe (alumna) a rengeteg elfoglaltságom miatt. Azért igyekszem azokon az eseményeken részt venni, amin csak tudok.

 És, hogy miért jó a munkám? Valamit örökül tudok hagyni általa a következő nemzedéknek... Ha nem is nagy álmokat, valami kisebbet, talán jelentéktelent, de talán valakinek fontosat.

 Jah, a repülést meg még mindig szeretem, de most, mikor jöttem haza túl sok volt a légörvény... képek... vannak... egy másik világról, ahol mindig süt a Nap és közel kerülünk a csillagokhoz, az eredetünkhöz, a múltunkhoz és a nem túl távoli jövőhöz...

egy diezi hétköznap

 Talán nem tűnik nagy dolognak, de nekem az volt. Egyedül bevásárolni. Ragyogóan süt a Nap, délelőtt a nyakamba vettem a várost és egy kellemes kis sétával egybekötött bevásárlókörútra indultam. Felfedeztem a közeli supermarketet, amely a Netto névre hallgat. De van itt Toom, Norma, Aldi, Lidl, Limburgban pedig Kaufland is. Aztán betértem egy papír-írószer boltba is, KD-nak jegyzet füzet kellett, úgyhogy vettem azt is. Szerencsére az eladó beszélt angolul, úgyhogy elboldogultunk. Éééééés volt ott egy cirmos cica! Amikor éppen mentem ki a boltból, akkor találkoztunk össze. Az ajtóban ült, muszáj volt megdögönyöznöm, bár annyira nem rajongott az ötletért...

 A városka továbbra is elbűvöl. Készítettem képeket is, elég furán festhettem, ahogy egyedül mászkálok és itt-ott megállok fényképezni... Rajtam kívül még nyugdíjasok és arab gyerekek az anyukájukkal kószáltak a belvárosban.

 Reggel még olyan köd volt, hogy azt gondoltam, ma elő sem fog bújni a Nap. Szerencsére tévedtem, most is erősen tűz, a fényében sütkérezem. Közben olvasgatom az otthoni híreket, hogyan telik az emléknap. Érdekes... innen messziről nézve pedig már-már nevetséges... Az egésznek semmi értelme sincsen. Az ünnep már rég nem arról szól, amiről kellene... akkor meg, minek megtartani súlyos állami pénzeken? Inkább rendeznének valamilyen segély akciót az igazán, vagy inkább úgy fogalmazva, a rendes/szemérmes szegényeknek... Nemesebb és a forradalom eszméjéhez méltóbb lenne, mint ami most megy Budapesten... Vonulnak jobbra. Vonulnak balra. Az igazi, fontos kérdésekkel nem foglalkoznak. Mostanában olybá' tűnik, a politika a sérelmek rendezésére szolgál.... nincs kedvem kifejteni, miért gondolom így...

 No meg, most már tudom, mit rejt a palackba zárt üzenet... ha lesz időm, akkor megírom még ma a folytatást....

fekete víz

 Alkonyat. Az egyik legszebb napszak, amikor a Nap már eltűnik a horizont alatt, amikor az első Csillag felragyog az égen, még világos van, de az Éjszaka egyre nagyobb és nagyobb területet kebelez be. Pillanatnyi győzelem az övé, minden áldott alkalommal boldogan leigázza a Nappalt, hogy aztán a Hajnal visszazavarja az Árnyékba.

 Rozsdavörös hajába belekap a szél. A lány újra úgy érzi magát, mint az álomban. De most a valóságban kószál. A Valóságban, a város egyetlen olyan pontján, ahol igazán közel lehet a vízhez, mégsem olyan felkapott, mint a Sziget.

 Hello, Kopaszi-gát! Rég jártam erre, a szürke urak cigarettát sodortak az idővirágaimból, nem tudtam jönni. De már megharcoltam velük, egy csatát megnyertem és loptam pár órát magamnak tőlük. De a háborúnak még nincs vége...

 Jól ismert illatok szállnak keresztül-kasul, ahogy belép a kapun. Ugyan nem kovácsoltvas, és nem is egy labirintust rejt, de mégis olyan érzés átlépni rajta, mintha egy másik világba érkezne. A vízi rendőrség épülete előtt halad el, jól ismert út ez, oda vezet, ahol a három fekete cica búvik meg. Lassan meg is érkezik a trafóhoz, ahol a jószágok rendszerint idejüket töltik. Most is ott vannak. Villogó szemekkel tekintenek reá, a legfélősebb most is hamar messzire szalad, de még elég közel marad a társaihoz szükség esetére. A legbátrabb kivárja, hogy egy méterre is megközelíthesse, majd arrébb megy, de finoman, puhán mozogva, jelezve, hogy én nem félek, de jobb a biztos távolság, hiszen ember vagy. Bármi kitelik tőled.

 Egy ideig farkasszemet néznek, majd a lány továbbindul. Lesétál a parthoz, ahol a Duna fekete vize lágyan ringatózik A macskák távolról figyelik lépteit. Következő alkalommal még közelebb engedjük, de még nem simogathat meg... még nem... ki kell érdemelnie...

 Felgyúlnak a lámpák. A lány leül a parton. A csillagok sorra bukkannak elő az éjszakai égen, vidáman üdvözlik a Földet. A lány figyelmét a fekete víztükör köti le. Kacsák keresik éjjeli menedéküket, itt-ott felkavarják a Dunát. A lány felnéz az égre, egy repülőgép fényei köszönnek vissza rá. Vajon hova tart a gép? Vajon mit éreznek az utasai? Félnek? Reménykednek? Imádkoznak? Vajon boldogok, hogy elrepülnek innen? 

 Ahogy távolodnak a vibráló fények, úgy vetül tekintete vissza az öbölre. Minden kihalt, csak néhány kocogó, bringás és andalgó párocska tűnik fel itt-ott. Az öböl vize finoman cirógatja a partot. Az alsóbb lépcsőket magáévá tette a víz. Amikor a lámpa fénye megcsillan valamin... mintha egy palack lenne... Egy hosszabb vessző segítségével kihalássza a vízből a palackot. Teteje gondosan lezárva, érintetlennek tűnik. Visszadobjam? Vetődik fel benne, de mielőtt még a mozdulat teljessé válna, félúton megáll. Nem adja vissza a Dunának, győz a kíváncsiság.

 Mivel a palack tetejét jól rácsavarták és le is ragasztották, most nem tudja kinyitni. Belül egy papírlap látszódik meg még valami, aminek formáját nem tudja kivenni.

 Későre jár. Felkel és továbbsétál. Lassan visszatér a város lüktető szívébe. A palack pedig ott lapul a táskában.

 Mikor már minden elcsendesedik az öbölben, egy nimfa alakja formálódik a fekete vízből. Cinkosan a kacsára kacsint, az üzenet célba talált...

Hallo Németország!

 Próbáltátok már turbulenciában használni a mosdót a repülőn? Nem? Pedig egy élmény... főleg két pánikroham között, hogy öregem, biztos most zuhanunk le... Valahogy le kellene szoktatnom magam erről... mármint arról, hogy folyamatosan azt hallucinálom, le fogunk zuhanni... De persze megint zökkenőmentesen repültünk, nagyon elégedett vagyok a kapitányokkal. Már másodszor repültem Kurucz Ferenc kapitánnyal, a mosdóba menet találkoztam is vele, jó kedélyű pilótának tűnt, aki magabiztosan kézben tart mindent. (KD kérdése rögtön az volt, hogy ha ő kint császkált, ki vezette a gépet? :P) Jó érzés magyar személyzettel repülni. (RIP Malév :(. 

 A landolás utáni második legjobb pillanat az volt, amikor megláttam a túratáskám a csomagok között felém közeledni. Voltak ellenérzéseim, hogy esetleg elkeveredik a csomag, de szerencsésen megérkezett ő is. Azért pár váltás ruhát a biztonság kedvéért a kézi poggyászba is elpakoltam.

 Frankfurt Hahn-ban meg azt szeretem, hogy nem túl nagy repülőtér, könnyen ki lehet találni és megtalálni a buszpályaudvart. Most csak kétszer kellett átszállnom, mert KD Lebach-ból átköltözött Diez-be. Mindezt akkor, amikor én is éppen jöttem... Persze Koblenzben megint rohantam a vonat után, mert a legmesszibb vágányról indult, a buszpályaudvar meg hét perc erőltetett séta (16,6 kg-os túrazsák plusz a kézipoggyász, élmény volt...)

 De amikor KD-t megláttam a peronon Diez-ben... az minden fáradalmat kárpótolt.

 Diez an der Lahn 10 ezres kis település Rehinland-Pfalz tartományban. A város felett az egykori grófi kastély uralkodik, hegyek között a völgyben bújik meg, Lahn folyó két partján. Közel van Limburg an der Lahn, ami már Hessen tartomány. Óvárosi részeiken középkori házak sorakoznak, olyan érzés ott sétálni, mintha bármelyik pillanatban szembe találkoznál a történelemmel.

 Tegnap átsétáltunk Limburgba (hazafele KD volt kolis szobatársa fuvarozott minket, a Jóég küldte őket, hogy nem kellett visszagyalogolnunk/vonatoznunk... :) fagyiztunk, kóvályogtunk a régi utcácskákon, úgy éreztük magunkat, mintha mesébe csöppentünk volna.

 Vasárnap már megyek vissza Budapestre. Addig meg... marad a szép ködös, néha napsütéssel tarkított német tavasz...

fényrajzolás

 Holnap végre újra ott leszek! Csak ne kellene folyton repülni...

Félelmek labirintusában

5...

A Nap lázasan tűz az égen. Egy felhő sem mer belerondítani kék birodalmába. Az Idő lassan csorog előre az égi pályán. A labirintus sövénykerítésének apró szemű levelei élénken nyújtózkodnak a napfény felé. Tavasz van hirdetik a rigók az ágak között. Tücskök, bogarak másznak elő téli rejtekhelyeikről.

...4...

A lány tétován áll a kovácsoltvas kapu előtt. Apró szemű kavicsos út vezet innen tovább. Messze, elől szökőkút fehérlik a a zöld sövény közepén. Labirintus. A Félelmek Labirintusa, hirdeti a felirat a kapu felett. Belépjek, vagy fordítsak hátat? Egy fuvallat kap bele rozsdavörös hajába, egy fuvallat, amely a szökőkút felől érkezik, hívogató, csalogató fuvallat.

...3...

A kapu nyikorog, ahogy óvatosan kinyitja azt. Az első lépéseket bátortalanul teszi meg, pár métert halad előre,  amikor a sövény összezár mögötte. Egyetlen út csak előre vezet. A szökőkút továbbra is ott várja. Megindul felé. Suttogást hall, valaki a nevén szólítja.

...2...

Elér a szökőkúthoz, körülötte kis kerti tó terül el, vizén megcsillan a napfény. Hosszasan nézi a vizet, amikor az hirtelen, a fizika törvényeinek ellentmondva függőlegesen felfelé indul meg. A vízcseppek egy alakot formálnak meg, egy nő, egy nimfa, a szökőkút őrzője jelenik meg előtte. Arca kedvesen elmosolyodik, amikor a lányra néz. A nimfa karjával balra int, jelezvén az útja arra vezet tovább. A lány biccent és elindul az irányba.

...1...

A sövénykerítés újra és újra összezár mögötte. Nincs visszaút. Hosszú ideig halad, amikor egy ajtóra bukkan.Az ajtó körül fafaragványok terülnek el. Jobbra angyalok, balra ördögök. A kezét a kilincsre helyezi. lenyomja azt... ahogy kinyitja... áporodott levegő csapja meg az orrát... az ajtó teljesen kinyílik...

...0...

Csörög a vekker. A lány felébred, az álom semmivé foszlik Macskája ásítva ránéz. Mintha ő mindent tudna...

Hello, Péntek!

 Van valami kellemes bája a csütörtök estéknek. előrevetíti a péntek "hétvége van!" ízét. Az Infopark dolgozói közelebb érzik magukhoz a tavaszt, madarak - és dohányosok - csivitelnek, kellemes idő honol az épületek között. Bár a tegnapi köd olyan hatást keltett itt, a Dunához közel, mintha valami földöntúli helyen járnánk. Míg a Petőfi hídnál vártam a kedvenc buszomra, figyeltem az ELTE felé igyekvő diákokat, az épület nem látszódott, olybá' hatott, mintha hosszú, tömött sorokban a túlvilágra igyekeznének. Száz méterre tőlem el is tűnt az elől haladók sziluettje. Elvesztek a semmiben.

 Mától Pápán leszek vasárnapig. Utolsó simítások és kész vagyunk a szervezéssel. Mostantól hátradőlhetek és írhatom a szakdolgozatomat.

 Csak KD hiánya az, ami felemészti jókedvemet. Bárcsak... :(

 Mindannyian szolgák vagyunk. Van, aki önszántából, van, aki öntudatán kívül, van, aki nem tudja, hogy az, mások pedig alázatosan elfogadják sorsuk. Mert mind szolgálunk. Ki így, ki úgy. Nem vagyunk urak, nem vagyunk egyenlőek, mert van, aki nagyobb odaadással képes mások szolgálatára lenni, más pedig csak azt lesi, hogyan szolgálnak neki. Senki sem kivétel a szolgálat alól. Hiába próbálunk kibújni alóla. Ugyanakkor, nem mindenki a másik embert szolgálja. Tárgyakat éppen úgy lehet szolgálni, mint embert. Bár utóbbi nem vezet a kiteljesedéshez.

 Szolgálunk. Élünk. Szolgálnak. Hol itt a szabadság? Hát a szolgálatban... Mert ha mást nem, önmagadat szolgálod....

Szolgálat

 Idén még nem voltam misén. Nem vitt rá a Lélek. Vagy, pontosabban, vitt volna, csak én ellenkeztem. Most is. De a lábaim átvették az uralmat és elvittek misére. Sziklatemplom. Este nyolc óra. Sajátos hangulata van a Helynek. Sajátos hangulata van a misének. Pálos szerzetesek igyekeznek utat mutatni a bárányoknak. Szolgálnak. Minket. Kérdés nélkül. Kritika nélkül. Kedvesen. Pedig maguknak is számtalan nehézségük lehet. Mint a papoknak úgy általánosságban. Megszentelt, nehéz hívatás.
 Én nem tudok hinni. Már nem tudok. Lemondtam róla, mert így már nem érhet csalódás. Így már tudom, hogy csak magamra számíthatok. Isten van, nem hit kérdése. De az, hogy segít-e... na az már más kérdés. Talán azért nem, mert elfordult a világtól. Talán azért nem, mert én fordultam el Tőle. Talán azért nem, mert ez a világ úgy romlott, ahogy van, dacára a Fénynek, ami időnként átjárja. A világ talán már várja a mindent elsöprő Végső Ütközetet.
 Tegnap, ahogy a prédikációt hallgattam, a sziklafalat bámultam magam előtt. Időnként elkalandoztam, de általában sikerült magam visszarángatni a valóságba. A valóságba. Összeszorul a gyomrom, hacsak rá gondolok. "Túl sok, túl sok" kiabálom belülről, de mindent, mindent lehet fokozni.
 Aztán a prédiákció során megfogott egy gondolat: "Ha akarod, meggyógyíthatsz." Ha akarod? Mégis ez mit akar jelenteni? Nem úgy van, hogy az elveszett bárányokat megkeresed?
 Ha akarod, Te tehetsz valamit értem. De én nem erőszakoskodhatok, hogy a kezedbe vegyél fel és vigyázz rám.
 Pedig, csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én Lelkem.

Talita kum. Csak ennyi kell. S a Lelkem újra élni fog.

124 nap...

...múlva esküvő. Nincs zenekar, nincs ruha, nincs torta. PÁÁÁÁÁNIK. A héten muszáj lesz mindent elintézni, most a munkahelyemen úgyis arra várunk, hogy véleményezzék a csodás alkotásunk, ami nagyjából a hét második felére lesz meg, addig lesz időm az esküvő szervezésére. Szombaton meg ruhavadászat az Anyukámmal.

 Akinek már herótja van esküvővel kapcsolatban, ne olvassa tovább. ;)

 Lassan kész a szálláslista. Az ajándékötletekhez fel akartam írni pár gondolatot, de végül rájöttem, hogy valójában semmire sincs szükségünk. Mire összeházasodunk, már szinte minden meglesz hála KD szorgalmának. Úgyhogy marad egy versike, amiben az egyetlen ajándékötlet a "boríték". Viaskodom még magammal azon, hogy bekerüljön-e a meghívó borítékba. Úgyis mindenki meg fogja kérdezni, mit szeretnénk. Én leginkább azt, hogy mindenki jól érezze magát az esküvőn. KD szerint viszont nem gond, ha betesszük a meghívó mellé. Ma megírtam a szövegét is, alapnak Anyukámék meghívóját használtam fel, most már csak meg kell találnom a megfelelő formátumot.

 Írnom kell még sok embernek szervezéssel kapcsolatban, bár néhány feladatot kiszerveztem lelkes önkénteseknek. De nem szeretnék másokat terhelni. Elkészült a fogatókönyv is. ÉÉÉÉÉÉSSSS az éjfél utáni táncunk alapja is megvan! Annyira, de annyira jó lesz, hogy már alig várom. (öhm, éljen a youtube... onnan tanulunk táncolni...)

 De, hogy mit jelent mindez, a szervezés, az esküvő, és a házasság? Egy új, boldog életet, aminek az egét ugyan fogják felhők is takarni, de az egésznek a lényege az, hogy együtt. És ezt nem szabad sosem elfelejteni. az egész világot jelenti az, hogy találtunk valakit, aki kiegészít, aki elfogadja a hibáinkat, aki megért, aki feltétel nélkül szeret. Aki a másikért félre tudja tenni önmagát. És ezt az örömöt szeretnénk megosztani másokkal és megmutatni, hogy a sok-sok nehézség között lehet boldognak lenni. Igaz, kis munka árán. Hiszen minden kapcsolat igényel ápolást, gondozást és nem utolsósorban: sok-sok szeretet. 

Habos-meggyes álom

 Ha szombat, akkor gasztróblog. Ma csak egy sütire futotta az időmből, mert a házimunka is a nyakamba szakadt. A héten sok munka volt, aminek következtében sok-sok túlóra gyűlt össze, amit aztán pénteken beváltottam és korábban hazamehettem. Pont jól is jött, mert baromira fáradt voltam és kipihenhettem fáradlmaimat. Csütörtök este a munkaanyag korrektúrázása közben vicceket írtam fel a lap aljára, hogy kicsit feldobjam megfáradt kollégámat is... de ezen előtte - idióta módon - fél órán át szakadtam... Aztán ő is... Kínjában... Hogy milyen lökött kolleginával áldotta meg őt a balsors. (Vagy nem... :P)

 No de, a süti: Habos-meggyes álom. Már azóta ácsingóztam rá, mióta még a korábbi munkahelyemen az egyik kollégám behozta és valami hihetetlen finom volt.

 Így ma eljött az ideje annak, hogy elkészítsem.

 A süti két részből áll és a tojás szétválasztásával kezdődik az elkészítése. 5 db tojás sárgáját gépi habverővel 8 evőkanál cukorral elkeverjük, míg habos nem lesz. Aztán 15 dkg szobahőmérsékletű margarin, egy egész citrom reszelt héja, fél csomag sütőpor, egy pohár tejföl. Ezeket szintén jól elkeverjük, majd lisztet szórunk bele, míg galuska sűrüségű nem lesz. Kivajazott-lisztezett tepsibe öntjük és beletesszük a meggybefőttet, amit előzetesen leszűrtünk. Előmelegített sütőbe tesszük, nagyjából 175 fokon 20-25 percig sütjük.

Ezután következik a tojás fehérje, mind az öté, ami megmaradt a szétválasztás után. Nyolc kanál cukorral és egy fél citrom levével gőz felett keményre felverünk. Ha kész, akkor a süti tetejére tesszük, és akkor vesszük ki, ha már aranybarna a teteje (de azért nem kell pecsenyére sütni...)

Tálalás: teljesen mindegy, mert mindenhogy finom :)

 No, de vajon ki fogja megnyerni azt a "megtiszteltetést", hogy országunkat Bakuban, az Eurovíziós dalfesztíválon képviselje? :P Érzitek azért ugye, hogy az Eurovíziós Dalfesztivált idén Azerbajdzsánban tartják. Azerbajdzsán... mint Európa része...

A 20 millió éve elzárt tó

 A Föld bolygón azért akad olyan hely, ahova az ember még nem piszkitott oda, de szorgalmasan dolgozik azon, hogy mindenhol ott hagyja a kézjegyét. Jelen esetünkben egy olyan tóról beszélünk, amely több, mint 20 millió éve a jég fogságában raboskodik.

 A szarkazmust félretéve komolyra fordítva a szót, vajon milyen élővilág alakult ki ott? Elég hosszú idő volt arra, hogy komplett, egyszerű élőlényekből álló társadalom alakuljon ki. Ha az evolucionistáknak igazuk van, akkor ott valaminek lennie kell, amit Életnek is nevezhetünk, nyílván nem az általunk megszokott értelemben. 

 És miért ne lehetne igazuk? Ha logikailag nézzük, akkor teljesen értelmesnek tűnik az evolúció, hogy mi miből következett, fejlődött tovább. De engem jobban érdekel az az eset, ha semmit sem találnak. Ennek nyílván kicsi az esélye, hiszen a tengerek mélyén is virágzik az élet azokkal az ijesztő küllemű halakkal és társaikkal. De ha nem találnak semmit a feltételezésekkel ellentétben, akkor el kezdünk majd hinni Istenben? Vagy azt mondjuk, hogy fatális tragédia történt ami kisöpörte az életet onnan? Mindenesetre, az eredményekre még elég sokat kell várnunk. Az elemzés nem lesz egyszerű, már csak azért sem, mert a felszínre hozott minták megfagytak, mire felértek vele. Vosztok állomáson, ahol a bázis és a vizsgálat található, - 89, 2 °C-t mértek 1983. június 21-én (ott akkor van tél, ugye). Ez az eddig mért hidegrekord. Hogy nem fagy meg az arcuk?

 Egyébként nyáron sincs jobb idő, a maximum "meleg" -15 °C. (Ismerős lehet a mai magyar időjárásból, ami, megjegyzem, teljesen természetes, tél révén. Végre picit normálisabb telünk van. Legalább a kártékony férgek elfagynak a földben és jobb lesz a termés.)

 A mostani sikeres fúrást már több sikertelen akció előzte meg.

 És igen, jól gondoltátok, hogy eredendően orosz bázisról beszélünk. Bírják ők a hideget :)

 A képen látható a mechanizmus, ami alapján "lenéznek" a tóba.

Forrás: Index

Egyébként, az Antartktisz és így a Vosztok bázis nemzetközi hívószáma: +672. ;)