Nem lehet kiragadni egy pillanatot sem, mivel az elmúlt három nap kerek egész volt.
Csendes eső hullott alá a javarészt alvó városra. Hétfő hajnali 6 óra. Álmosan botorkáltam fel a Déli pályaudvar lépcsőjén. Jegypénztár, de még sehol senki. Túratáskám lefelé húzta a vállaim, amint tehettem, megszabadultam a tehertől néhány szusszanásnyi időre, de mivel a homokszemek gyorsan peregtek át az egyik oválisból a másikba, beálltam a sorba jegyért az IC-re. Éppen elmélyedtem az éjszakai álmom jelentésén tűnődve, amikor befutott Dody, Dóri és Ricsi. Miután sikeresen zárult a jegyvétel, felszálltunk a vonatra. (Kötegre való vonatjegyem van már, ha így haladok, megmentem a MÁVot...) Révfülöp, Barna és a változékony időjárás fogadott minket az állomáson. Ettől a pillanattól kezdve nem tartottam számon az idő múlását, csak az itt és most létezett. A későbbiek folyamán, még hétfő délután Gergő, kedd dél felé pedig Tibor barátunk csatlakozott társaságunkhoz.
A Balaton Lelkemnek igen kedves létezősége ebben a dimenzióban. (Kacifántos mondat...) A víz látványa megnyugtatt, tölt. És lássuk be, az elmúlt félév hajszája igencsak kimerített. Hétfő koraeste úsztunk a vízben, véleményem szerint balzsamos volt, a többiek szerint nemes egyszerűséggel hideg. Amikor beléptem a vízbe, onnan csak egy ugrás volt, hogy teljesen elmerüljek benne, a Balaton pedig jótékonyan körbevonta testem. Úszni kezdtem, bár amit én gondolok úszásnak és teszek ezen címszó alatt, az egy parton álló személynek látványos fuldoklás elleni küzdelemnek tűnhet. Igaz, nem úsztam meg minden sérülés nélkül, hiszen a partmenti kövekbe beleütöttem a lábam és... És nem részletezem. Nem fáj már.
Kedd délután túrázni voltunk. Egy Pálos rendi kolostor romjainál tettük tiszteletünket, majd kisebb kitérővel - ami csupán néhány kilométerben mérhető - megtaláltuk az Istvándy Pincészetet. Tudjátok, az az út, amit megtettünk célunkig, sok helyen igen fárasztónak bizonyult, néhol a susnyásban másztunk át a hegyen, de a táj látványa minden fáradtságért kárpótolt. Szőlősorok álltak katonás fegyelemmel végig a hegyen, rendezett összképet mutatva. Végül, amikor megérkeztünk a borászatba, átléptünk egy kapun. Egy kapunk, ami átvezetett minket egy másik világba. Oda, ahol a sok-sok legyalogolt -néhol feleslegesen megtett - kilometér nyújtotta fáradtság a múlt egy távoli emlékévé szelídült. Ott voltunk mi. Fenn, a hegyen. Ültünk a padon, gyönyörködtünk a Balaton kékjében a hegy zöldjében. "A teremtés tökéletességében". Az elfogyasztott borok finomak voltak. (Szürkebarát, olaszrizling, kéknyelű.) Egyre jobban szeretem a bort. :) Tény, jobban, mint a sört. Node, térjünk vissza Káptalantótiba. Oda, ahol esett az eső, igen nagy szemekben, de nyugaton sütött a Nap, s a szürkeségbe fényt hozott. És egy szivárványt. (Publikus képek photoblogon.) Szavakkal nem lehet hűen lefesteni a látványt, de emlékét mélyen örzőm magamban. S ahogy a vonaton is említettem, sajnálom, hogy a jó dolgok hamar elmúlnak, de megmarad a várakozás; a várakozás az újabb jó dolgokra. (Bár az, hogy jó dolgok igencsak szűkre szabott meghatározás, mert ugye semmi sem vagy csak fekete, vagy csak fehér...)
Ígyhát, most várok. Elmúlt érzések viharában. Kellemesen megfáradva egy újabb úttól, amit belül is megjártam.
Révfülöp. Balaton. Barátok. Víz. Vihar. Szivárvány. Bor. Röplabda.
Csendes eső hullott alá a javarészt alvó városra. Hétfő hajnali 6 óra. Álmosan botorkáltam fel a Déli pályaudvar lépcsőjén. Jegypénztár, de még sehol senki. Túratáskám lefelé húzta a vállaim, amint tehettem, megszabadultam a tehertől néhány szusszanásnyi időre, de mivel a homokszemek gyorsan peregtek át az egyik oválisból a másikba, beálltam a sorba jegyért az IC-re. Éppen elmélyedtem az éjszakai álmom jelentésén tűnődve, amikor befutott Dody, Dóri és Ricsi. Miután sikeresen zárult a jegyvétel, felszálltunk a vonatra. (Kötegre való vonatjegyem van már, ha így haladok, megmentem a MÁVot...) Révfülöp, Barna és a változékony időjárás fogadott minket az állomáson. Ettől a pillanattól kezdve nem tartottam számon az idő múlását, csak az itt és most létezett. A későbbiek folyamán, még hétfő délután Gergő, kedd dél felé pedig Tibor barátunk csatlakozott társaságunkhoz.
A Balaton Lelkemnek igen kedves létezősége ebben a dimenzióban. (Kacifántos mondat...) A víz látványa megnyugtatt, tölt. És lássuk be, az elmúlt félév hajszája igencsak kimerített. Hétfő koraeste úsztunk a vízben, véleményem szerint balzsamos volt, a többiek szerint nemes egyszerűséggel hideg. Amikor beléptem a vízbe, onnan csak egy ugrás volt, hogy teljesen elmerüljek benne, a Balaton pedig jótékonyan körbevonta testem. Úszni kezdtem, bár amit én gondolok úszásnak és teszek ezen címszó alatt, az egy parton álló személynek látványos fuldoklás elleni küzdelemnek tűnhet. Igaz, nem úsztam meg minden sérülés nélkül, hiszen a partmenti kövekbe beleütöttem a lábam és... És nem részletezem. Nem fáj már.
Kedd délután túrázni voltunk. Egy Pálos rendi kolostor romjainál tettük tiszteletünket, majd kisebb kitérővel - ami csupán néhány kilométerben mérhető - megtaláltuk az Istvándy Pincészetet. Tudjátok, az az út, amit megtettünk célunkig, sok helyen igen fárasztónak bizonyult, néhol a susnyásban másztunk át a hegyen, de a táj látványa minden fáradtságért kárpótolt. Szőlősorok álltak katonás fegyelemmel végig a hegyen, rendezett összképet mutatva. Végül, amikor megérkeztünk a borászatba, átléptünk egy kapun. Egy kapunk, ami átvezetett minket egy másik világba. Oda, ahol a sok-sok legyalogolt -néhol feleslegesen megtett - kilometér nyújtotta fáradtság a múlt egy távoli emlékévé szelídült. Ott voltunk mi. Fenn, a hegyen. Ültünk a padon, gyönyörködtünk a Balaton kékjében a hegy zöldjében. "A teremtés tökéletességében". Az elfogyasztott borok finomak voltak. (Szürkebarát, olaszrizling, kéknyelű.) Egyre jobban szeretem a bort. :) Tény, jobban, mint a sört. Node, térjünk vissza Káptalantótiba. Oda, ahol esett az eső, igen nagy szemekben, de nyugaton sütött a Nap, s a szürkeségbe fényt hozott. És egy szivárványt. (Publikus képek photoblogon.) Szavakkal nem lehet hűen lefesteni a látványt, de emlékét mélyen örzőm magamban. S ahogy a vonaton is említettem, sajnálom, hogy a jó dolgok hamar elmúlnak, de megmarad a várakozás; a várakozás az újabb jó dolgokra. (Bár az, hogy jó dolgok igencsak szűkre szabott meghatározás, mert ugye semmi sem vagy csak fekete, vagy csak fehér...)
Ígyhát, most várok. Elmúlt érzések viharában. Kellemesen megfáradva egy újabb úttól, amit belül is megjártam.
1 megjegyzés:
Örülök, hogy már nem fáj a lábad :)
Látom, Neked is túl élménygazdag volt ez a három nap ahhoz, hogy minden ideférjen. Köszönöm Neked is, Csacsa, hogy velünk voltál Meseországban!
Megjegyzés küldése