Még lógok egy írással a tegnapról. Alakul, a cím már tegnap óta piszkozat. De momentán nem érzek lelkesedést, h megírjam. Vacsorakiegészítő gyanánt magamba tuszkoltam két milka csokitojást, amit takarítás közben találtam meg a titkos csokirekeszemben.

Csodálatosan sütött a Nap ma. Hamarabb befejeztem a zh-t, mint gondoltam (Descartes, Kant, újkori tanult filozófusok, empírizmus). Lutrira mentem és bejött. Pedig a szerencsehozó elefántom véletlenül itthon maradt. (Távsegítség, jobb mint Uri Geller tv-n keresztül történő interaktív kanálhajlítgatása...) A vonaton hazafelé csak bámultam ki a koszos ablakon. Élveztem a tavaszi idő éríntését, már amennyi áthatolt a szinte szürkés színekben játszó vonatüvegen.

Aztán este edzés, már egyre tovább maradnak a Nap sugarak melegíteni a földet. Lassan a Szigeten fognak az edzések folytatódni.

Most meg itt vagyok és pötyögök, mint úgy általában. Mostanában azon tűnődöm, mennyire van értelme még blogot írnom, hiszen amit akartam, azt már nagyjából leírtam, a személyesebb jellegű bejegyzéseimet meg a Naplómba írom. Félreértés ne essék, szeretek, sőt, nagyon is szeretek blogot írni, de ismételni sem szeretném magam. Több, mint 400 bejegyzés után talán már előforduhat. Keresek valami újat, amiről írhatok. Ha megtalálom, úgyis publikálom. Addig meg, maradnak a hétköznapi kalandok.

Remember, I'll never leave you...

Mindennek van világnapja (gyermek és ifjúságvédelem gyakorlaton jutottam eme felfedezésre...) De a blogoknak nincs. Így a mai napot - egyelőre csak itt, Nolasyn Krónikáiban - Blog Világnapnak nyilvánítom, 2008. Március 28-án. Megérdemlik, hiszen a legtöbb blog személyes jellegű, együtt él és lélegzik írójával, talán a blogoló Lelkének egy kis darabkája is belekerül a betűk közé. Méltán érdemelnek világnapot.

Holnap a Mamám 80. születésnapja alkalmából tartunk nagy családi összeröffenést. A hét elejét a Húgom méltó megünneplésével kezdtük - a meglepetés írást még mindig nem most el az eső az udvar betonburkolatáról, tegnap Linka aláírásával és Taki "csodálatos" madárrajzával egészült ki. Húsvéthétfő idén csak azért esett a Húgom szülinapjára, h meglepetést szervezhessünk neki. A Nagyszüleim közül már csak a Mamám van köztünk, a Többieknek tovább kellett menniük. A Mamám képviseli a múltat, Családom történetét, Szüleim egymásratalálását. A Mamám nélkül nem összejövetel a Családi Ünnep.

Tegnap Hugival, Bosyval és Linkával megnéztük a 27 dresses (azaz, a gagyi fordításban: 27 idegen igen) című kasszasiker filmet. Igazi csajos film a Szerelemről, a Koszorúslányokról és az esküvőkről. Aztán hazasétáltunk, a csütörtöki éjszakai életben. Linka minden második kirakatnál megállt és aki Lipótmezőről frissen szabadult, úgy csodálkozott rá a világra. (Szeretünk, Linka!)

Hajnali edzések, nos, igen, március van, újra ki lehet menni a szabadba. A koránkelésben van valami bizarr. A város álmos orcáját mutatja, szürkés derengésben úszik minden. A futás még mindig nem a kedvencem... A térdem meg javuló tendenciát mutat. Megbeszéltem vele, erős lesz és kész. Nincs más választása. Menni kell. Előre, fel.

Délután Szuszit összeismerettem a konyhaablakon keresztül Mike-val. A szomszéd kutyu egyre jobban zuhan mély depresszióba. Feri Németországban van. Bár a kutyákra jellemző, h hűséggel csordultig telt szívvel várják a gazdájukat, de amikor mellettük van, mégis természetesnek érzik, h ott van, minden percben. Talán, mi kétlábúak is így vagyunk ezzel. Vannak emberek, Lelkitársak, akik közel vannak hozzánk. De amikor az Élet másfelé taszítja őket, akkor tűnik fel csak igazán, mennyire fontosak nekünk, vagy mit is jelent nélkülözhetetlen Barátságuk. Néha nagyon távol tudom érezni magam a Barátaimtól, a Csapatomtól... Tartozni Valahova, Valakihez. Olyan természetes, mégsem olyan egyszerű, mint 27-ben a 3. De a Kapcsolataiért mindenki maga felelős. Ahogy az állandó jellegű tettestársam mondaná: mindig gondolkozzunk el azon, mi miért is történhetet. Általában semmi sem történik ok nélkül. A Barátaimért pedig felelős vagyok, ahogy a Kisherceg a Rókáért, és a Róka a Kishercegért. “…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.”

Ennek a második bejegyzésnek pedig azért ez lett a címe, m most éppen a Trója zenéje, a remember bömbölt a fülemben, amikor nekiláttam e soroknak. Távoli tájakra repítenek el a hangok, egy ígéret száll, soha nem hagylak el...

“Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér mint ti valamennyien, mert ő az akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a 2-3-at, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

És egy utolsó idézet, amit magamnak érzek (nem hiába vagyok Kitsune is...)

“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet….”

Junior közben felugrott mellém, elhelyezkedett az asztalon, a fülei, mint a radar járnak (éppen énekelek save me from the nothing I’ve become...). Szeretem Antoine de Saint-Exupéry-től származó gondolatokat. Nu, de most zárom soraim... (ma már többet nem írok...)

Hanyag blogíró visszasettenkedik a virtuális világba

Elsőbekezdéselőttimegjegyzés: éhes vagyok...

Este van, a csillagok magasan ragyognak az égen, kellemes tavaszi idő köszöntött ránk. Ahogy jöttem Haza a Tabánból, a fák azt suttogták bele az éjszakába, h újra a zöld az évad divatszíne a lombkoronák tetején. Mikor reggel Vácra ért a vonat, s leszálltam az állomás töredezett járdájára, a hideg bekúszott a kabátom gombjain keresztül, vastag felhők úsztak lassan át az égen. A suliban direkt miattam volt a második emeleten mind a két óra, mivel az izomlázam miatt elég nehézkesen mozgok - mint egy berozsdált droid (nem ér röhögni a jelenlegi lépcsőzési technikámon...). A mai napom volt a legaktívabb ebben az szemeszterben, sőt, talán már túlpörögtem (pedig nem is ittam kávét...), noha az elmúlt napokban alvásra nem igen jutott sok időm. (Úgy tervezem, ma fogom bepótolni eme hiányosságom.)

A napok egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz, így az nem lenne igaz, ha azt írnám: lassú egyhangúsággal ébrednek hajnalról hajnalra. Fordulóponthoz érkezett az életem. Úgy érzem, felettem tornyusol a Nagy Hegy. A Nagy Hegy, amit egyrészt a suli növel a TDK-val, a szigorlattal, a másodszakkal és a rövidesen határidős házidolgozatokkal. Másrészt az edzések. Mérlegeltem, merre szeretnék tovább menni. A suliban most minden a helyén van, a kezemben tartom az irányítást. Az edzések meg mennek a maguk útján, néha elfáradok, de ismerem azokat a határokat, amiknek szélén most táncolok (halált megvető bátorsággal...). Igyekszem az Időmet odaadni a számomra fontos Lelkeknek. Hiszen egy illúzió nem lehet kifogása annak, h miért nem érek rá erre vagy arra. Vagyis, ezen szóáradat lényege nem más, mint az a Rendszer, ami megbújik mögötte. Az ehavi írástémánk a szabályok voltak. Mondhatjátok, ezzel korlátok közé szorítom magam. Nem így érzem. Nekem biztonságot ad, h ismerem a saját Rendszerem. Mindennek van helye, ha látszólag káosz, akkor is. (A káosz is lehet valamiféle rendszer...).

Vándorúton vagyok. Mint mindannyian, haladunk a saját ösvényünkön, talán a Teljesség felé, talán másmerre. (Ki miben hisz, majd eldönti.) És én a Nagy Hegyem lábánál állok, onnan nézem a tetejét, amit olyan szépen világít meg a Nap lágy sugarai. Minden oldalán éles sziklatörmelékek állnak ki. Nincs kibúvó, nincs mentegetőzés, fel kell jutni a tetejére. Ott a cél... Több út is felvezet. Mind egyformán nehéz. És nem csak a hegytető számít. Hanem a megtett út, ami odavezet.

Nu, mindnekinek van egy Hegye. Van, aki kikerüli, van aki megmássza, van, aki közönnyel bámulja, és elképzeli, mit is tehetne vele. A Te Hegyed milyen?

u.i.: még mindig éhes vagyok...

Régi gondolatok

Római katolikusnak kereszteltek meg 1985 január 12-én, hat nappal világra jöttem után. Abban az évben az első baba voltam, akit a Rókus Plébánia Szikla Kápolnájában megkereszteltek. Ahogy cseperedtem fel és teltek az évek, Anyukám hangsúlyt fektetett nem csak testi fejlődésemre, hanem a Lelkem épülésére is. Mióta az eszemet tudom, jártam hittanra és ministráltam a miséken. Ma már nem járok sem hittanra, sem misére. Gyerekkori emlékeimben kutatva arra emlékszem, az akkori szertartásokon még volt valami. Mára már csak színpadias előadás, üres tartalommal. A templomokból eltűnt az a valami. Tisztán emlékszem arra is, amikor nagyjából hat éves lehettem, hittan óra volt, az egyik ministráns vezetőnk tartotta, és a végén mondta, h akinek van kérdése, nyugodtan tegye fel. Nekem volt. Neki is szegeztem a kérdést: "Miért élünk? Isten miért teremtett minket?" Néhány perces néma csend, majd szóra nyitotta száját a kérdezett. "Mert Isten örömét leli Benned." Ezzel elintézettnek tekíntette a kérdést. De valahogy úgy éreztem, nem igazán tudott mit mondani nekem. Egy hat éves kislány, akinek a haja két copfba volt fogva, a létének értelméről faggatja. Talán meg sem érti, elég neki annyi, amennyi. Az ő fogalomtárában Isten úgyiscsak egy agg bácsi, aki egy puha vattacukor felhőn ül és onnan nézi a parányi mozgó pontokat - legyen az ember, vagy állat - a teremtményeit. Tévedett, ha így gondolta. Sosem képzeltem el úgy, ahogy a hittanos társaim többsége. Amikor Istenre gondoltam, vagy az esti imát mondtam, mindig is Fénynek láttam.

Most úgy gondolom -nem mondom azt, h felnőtt fejjel, m az nem egészen lenne igaz...- talán valóban örömét leli bennünk, de az igazi cél talán az, h teljessé váljunk, éljünk az itt és mostban, tapasztaljunk, tanuljunk, hibáinkat kijavítsuk... De erről mindenkinek magának kell elmélkednie. Mindenkinek magának kell megtalálnia az utját, amit járnia kell. Mindenki másként találja meg Istent az életében, vagy nem is foglalkozik vele.

Tegnap volt Nagyszombat. Régen, amikor cserkész voltam, minden Nagyszombat délelőtt öríztem a sírt a Rókus templom Szikla Kápolnájában. Büszkén álltam a fedett nyughely mellett, két ministráns gyertyát tartott, mi a barna egyenruhánkban és kalapunkon árvalányhajjal feszítettünk mellettük. Szavak nélkül. Nyugalom költözött oda, olyan hihetetlen nyugalom, amit csak nagyon ritkán éreztem azóta. Anyukámék mindig akkor jöttek leróni tiszteletüket a sírnál, amikor én voltam soros őr. Este a ministráns ruhám öltöttem magamra -fehér ing, fekete szoknya- és úgy szolgáltam tovább. Gyerek voltam akkor, de talán jobban megértettem, miért kellett Jézusnak meghalnia, mint némely felnőtt, akik kötelességből és nem Lelkük miatt jártak/járnak.

Tegnap már csak a körmenetre mentünk el -évek óta nem voltam a nagyszombati misén. Valahogy úgy érzem, már elveszett az igazi mondandója. Már a harangok sem mentek el Rómába. Már semmi sem az, mint régen volt.

Feltámadási körmenet után itthon vacsoráztunk. Nagymamám, a szomszéd idős házaspár, Eszti és mi. És ez az, ami még olyan, mint a gyerekkoromban. De ezt mi őrízzük, ez a mi hagyományunk.

Abigél

Az egyik könyv, amit most olvasok. Ma éjjel faltam a sorokat Vitay Georgina Matulás életéről. Fel sem tűnt, h mire letettem a könyvet, a Hajnal első sugarai szürkés derengésbe vonták az udvart. Szuszi már régen hortyogott az ágy végében a lábaimon tehénkedve, nehogy lefújjon a képzelt szél az ágyamról (bezzeg reggel már a párnám kellett a kis dögnek, s ezt átható leheletű arcomba nyávogással közölte.) Most végre kikandikált a Napom azok mögül a vaskos felhők mögül, amikből csak úgy ömlik a víz, mintha a világ minden bűnét le akarná mosni. (Egy egész özönvíz is kevés lenne hozzá...)

Az alváshiány miatt kissé nem találom a helyem ma.

23:23

"...hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, h a gondolkodása megváltoztatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, h rátalál a Szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál..."

P. Coelho: A fény harcosának kézikönyve (részlet)

Sokszor látni az utcákon olyan embereket, akiknek a szemük fénye kihúnyt ragyogni, helyébe üresség költözött, messzeséget fürkésző tekíntet, ami semmi jót nem ígér, s már nem is remél. A percek és a megszokás vonszolja őket tovább, dobban a szívük, levegőt vesznek, de nem élnek, csak úgy tesznek, mintha. Megcsömörlöttek, képtelenek már hinni vagy bízni. A Lelküket messzíre elkergették, nem mernek már többet hallani, látni, érezni. Csak vannak, léteznek, de semmi kedvük nincs már újra meg újra színpadra lépni és játszani. És vannak azok, akik nem félnek élni. Ugyan az ő életüket is nehézségek teszik próbára, de nem futamodnak meg. Időnként talán nekik is megcsappan az életkedvük, mégis mennek tovább. Látszólag egyedül vannak, töretlennek tűnő lelkesedésükkel, de útjuk során találkoznak lelkitársakkal, akik a Reményt nem hagyják foszlani. Vándorúton vagyunk. Nincs megállás. Nincs gomb, amit ha megnyomsz megáll a láthatatlan busz és kitesz a pusztába pihenni...

"...és mi most itt vagyunk"

Barát. Örömben, bánatban. Gondolkodó. Útkereső. Névnapos.
Sok szeretettel: az ügyeletes duzzogó.

Betegen fekszel az ágyon. Feleslegesnek érzed magad, csak szuszogsz, küzdesz, h levegőt kapj. Az ablakon túl látod, ahogy süt a Nap, már elmúlt öt óra, mégis vígan melengeti sugaraival a vadszőlő indáit, egyre tovább, napról-napra. Jön a tavasz, a rigók is erről regélnek kint, miközben délutáni bucsúnótájukat fütyülik el az erkély peremén ülve. Közben a macska idegesen csóválja a farkát, bárcsak az üveg semmivé foszlana és akkor rávethetné magát a szabad prédára. Hiába a konzerv és a száraztáp, a friss és még élettel teli zsákmány közeli lehetősége nőveli az étvágyat.

Közben próbálsz nem arra gondolni, h beteg vagy. Az orrod piroslik, bármelyik általad oly' nagyon utált bohóc becsületére válna. A macskád megunja a képzeletbeli vadászatot, majd felugrik az ágyadra. Dorombolni kezd, álomba ringat megnyugtató hangja.

Lélekben ekkor már messze jársz. Az Erzsébet híd lábánál találod magad, ott, ahol a hetes busz megáll a fürdő hátuljában. Sétára indulsz, át a hid alatt, egészen a Sissy szoborig. A szél a Duna illatát hozza magával, szürkés vize zavarosan hullámzik. Elindulsz a rakpartra, de ekkor ebből az álomból felébredsz. Látogatód érkezett, míg aludtál. Azt gondolod, csak néhány percre hunytad le a szemed, majd kiderül, több óra telt el azóta, és az éjszaka bekuszott a házak közé. Egész nap olyan vagy, mint a mormota. Csak alszol és álmodsz, világok között kószálsz.

Kamilla tea gőzölög a bögrédben. Mézzel édesített íze csorog végig a torkodon. Álmos vagy, Iorek mellé bújsz, a maci puha bundájába kapaszkodsz, remélve hamar kihevered e rémesen nyaffos állapotot.

Egy levél

Garibaldi százados a kemény tábori ágyon ült, előtte egy levél feküdt a földön hanyagul szétnyilva, kusza macskakaparás rajta, sebtében megírt gyászos üzenet. A százados fejét két kezébe temette, gondolatai mélyére merült. Lélekben messze járt a múltban. Egy kertet látott lelki szemei előtt, ahol fehér rózsák nyiltak, mégis közülök a legszebb virágszál mellette ült a padon, halkan rebegte el, hogy igen, várni fogja, míg a szabadság zászlaja minden fennhatóság nélkül saját akarata szerint fog újra lengedezni a szélben. Azóta az ígéret óta hosszú hónapok teltek el. Néhány lopott óra erejéig a lány karjaiban feledte a harcok vértől pirosra festett és haláltól bűzös mivoltát. Ezen találkozások Reménnyel töltötték fel, van értelme harcolni, a lány hitt ebben. Hitt a Szabadságban, Egyenlőségben, Testvériségben. De a lány elment...

Konstantine Garibaldi embereit felelősséggel vezette, igyekezte győzelemre vinni a csaták menetét. Aztán valami megváltozott. Elfogytak az emberek, akik képesek lettek volna megváltoztatni a történelmet. Akiknek a szavaik hatására ezrek vonultak hadba, mára elmenekültek, magukra hagyva az olyan tiszteket, mint Garibaldi, ki értett a stratégiához, de nem a politikához. És mostanra ő is, mint a többi sorstársa, a nagy emberek hataloméhségének áldozata lett. Noha vakon megbízott vezetőiben.

A sátorba belépett egy katona. Tisztelgett, majd egy újabb levelet nyújtott át, melyen hivatalos katonai pecsét domborodott; majd kisietett a sátorból. Garibaldi feltépte a borítékot. Egy sorból állt az üzenet: Kapitluláltunk...

A Remény elveszett. A Szabadságot Dorottya törékeny testével együtt temették sírba.

*

160 évvel később csupán egy emlék Dorottya, Garibaldi százados, és azon névtelen hősök, akik boldogan áldozták Életüket a Hazáért. Az Egyetlen Hazáért a Világon, ahova tartozunk. Magyar vagyok. Magyarnak születtem, így is fogok meghalni. Büszkeséggel tölt el ennek tudata. Mégis szomorú vagyok. Mérhetetlenül az. Kviblik kerültek hatalomra, olyan muglik, akik láthatatlan dementorokat küldtek Hazánkra, szipolyozzák vérét, mérgezik Lelkét. A Remény haldoklik. A Hit fénye tompul, de suttogja, talán egyszer jobb lehet. Ám ezért nekünk kell tennünk. Nem csak üresen fecsegnünk vagy kukákat felborogatnunk molotov koktélokat dobálva minden mozgó célpontra. Nem ez az az út, ami Magyarország felemelkedéséhez vezet. Rengeteg kitartás kell hozzá, hiszen sokan és sokszor próbálják majd eltaposni azokat, akikben ég a tetvágy és az akarat. De menni kell. Mi nem állhatunk meg. Bennünk van a Remény. Nekünk kell életben tartanunk. Egy zászló van. Az alá tartozunk mind.

Távol minden bajtól

Amikor ma baktattam felfelé a kaptatón, folyamatosan egy régi tanítás járt az eszemben -két légszomj között... Talán Sun Tzu, talán Hagakure, nem tudom, pontosan. "Ne a hegytetőt nézd, h mikor érsz fel, hanem az Utat magad előtt, amin feljutsz rá." Kicsit olyan, mint amikor az Életben haladunk az Ösvényen, ami talán nem csillagokkal tarkított puha tejút, hanem egy igen göcsörtös és kemény sziklatalajon halad végig, néhol a pusztában, máskor pedig elvétve jegenyefákkal tarkított mezőn. Általában úgy van, h az emberek azt nézik, mikor jutnak el egy előttük kitűzött célhoz, amit oly' régóta dédelgetnek, keblükön melengetnek. Közben megfeledkeznek arról, milyen is élni. Nem néznek körbe, nem állnak meg egy lélegzetvételnyi szünetre megcsodálni a tájat, amin keresztül haladnak. Pedig néha érdemes megtorpanni, figyelni a szél játékát, vagy a felhők varázslatos égi balettjét.

A mai kirándulás feltöltötte lemerült energia készleteim. Noha elfáradtam, ám jó volt a társaság, az idő is a kedvemre tett - nem hiába, tegnap megrendeltem - és a terep sem volt olyan vészes, mint elsőre megijedtem tőle. Lényemet átítta a kirándulás különleges illata, a napfény a hajban, az erdő nimfáinak üdvözlete.

Földöntúli nyugalom költözött az életembe. Talán csak holnapig marad, talán sokáig. De most itt van. És én örülök neki. Nolasynban ismét küszöbön a tavasz.

nyaff

Amikor koraeste hazaértem, rádöbbentem, egész nap szinte semmit sem ettem, és az a semmi is csak 11 fele volt. Letuszkoltam a torkomon egy kis vacsorát, de igazából nem érzem túl jól magam. Ráz a hideg is, a fejem szétmegy, és kicsit káosznak érzem a napjaim. Oly' sok minden van folyamatos változásban, talán erre reagál a szervezetem, hogy így jelezze, néha tényleg tartsak pihenőt, aludjak többet éjszaka és legyek többet az itt és mostban. Szorongató érzés üli meg a Lelkem, a mellkasom levegőért harcol. Fojtogat, nem hagy nyugodni. Különös, rémesen különös. Tegnap az edzés után rettenetesen kivülállónak éreztem magam. Talán sosem volt igazán helyem annál az asztalnál. Mint máshol sem igen. Talán ezzel jár az, ha az ember a saját orra után megy egy olyan ösvényen, amin más még nem haladt előtte. Igazából nem is kell, h menjenek előttem, és arra sem vágyom, h követőim legyenek. | Ma ünneplik meg a Mesterem szülinapját, ami hivatalosan vasárnap lesz. Nem tudtam menni. Ez bánt. Más is, de igazából nincs értelme erről nyafogni. Másról sem. Káosz. Morag egyszer azt írta, h Khussia örvénylik körülötte. Ő így nevezte el. Talán most már nem csak értem, hanem érzem is, miről írt akkor. Akartam takarítani és muffint sütni, de azt hiszem, inkább lezuhanyozok és bebújok az ágyamba, Iorek Byrnison és Szuszi mellé az egyik könyvemmel. Főzök egy teát, evésről mára már letettem. Éjszaka pedig várnak a lázas álmok. Rideg világ ez. Néha enyhít rajta egy ölelés.

Írói megjegyzés az előző bejegyzéshez

Ne értse félre senki. Nincs semmi bajom, a Lelkem is jól érzi magát. Pusztán csak hagytam, hogy a Szavak megszülessenek és történjen velük Valami. Amikor leültem a monitor elé, még én sem tudtam, hogyan fog végződni. Ne akarjatok benne semmit sem látni, a sorok között se olvassatok. Mások pszichoanalízálása úgyis az én szokásom...

Mors & Vita

Az éjszaka csillagokkal teleszórt leple jótékonyan ráhullt a városra. Az utcai lámpások sárgán reszkető fénytánca árnyékokat vetett a járdára, fakón utánozva az égi gázgömbök ragyogását. Köd ereszkedett alá, a temetőt még borzongatóbbá festette meg, ahogyan a sírkövek között kavargott fehéren. Egy köppeny susogott, ahogy viselője egyenesen haladt, a kovácsoltvas kapu felé, s közben köd szétnyílt előtte, utat mutatva. Mintha a köd tudta volna, hová megy.

A Kapuhoz. Ahol az Élet lép be. A vibráló Élet illatát hozta magával egy kósza széláram, amit a Halál bűze oly' sok éven át elnyomott. Ez az éjszaka más, mint a többi. A Hold magasan járt fent, alakjának csak egészen aprócska sarlóját engedte látni, de a sötétebbik oldala sejtelmesen megmutatkozott. A köppeny gazdája felnézett rá. Ostoba emberek megpróbáltak eljutni rá. Ez gúnyos kacagásra késztette, hangja belehasított az éjszakába. Mindig is lesúlytó véleménnyel bírt e bolygót uraló fajról. Ő nem tartozott közéjük. Emberi külseje pusztán csak álca volt, mely ehhez az létthez kellett. Léthez... Folytatta útját a sírok között a kapuhoz. Az emberiség másik, számára meg nem értett dolga a temetkezés volt. Minek a díszes sír és hangaztos felírat? Aki meghal, nem itt él tovább, számára oly' mindegy, mi marad utána. Az Örök Élet, itt, a Terrán nem a föld alatt folytatódik, hanem az emberi emlékezetben, Lelkekben. Hiszen mindannyian lenyomatokat hagyunk másokon... A köppenyes alak elért a kapuhoz. Levette csuklyáját, fehér arca láthatóvá vált, lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorogva nyílt meg. Kilépett a járdára, ahol a kandelláberek sápadtan világlottak. A távolban megjelent egy lány. Méregzöld ruháján lágyan játszott a fény, melynek hatására ruhájának eredeti színe különböző árnyalatokban pompázott. Vörös haja betakarta a hátát, fején hasonló színű szolid kalap volt. Arca sápadt volt, szemei mégis élettel telítettek. Ahogy odaért hozzá, a köppenyes alak meghajolt előtte, majd kézen csókolta. Régóta vártam már, hogy újra pillantást vethessek Rád - mondta, hangja ércesen csengett az éterben. A lány kecsesen biccentett felé. Mozdulatai maga voltak a tökéletesség. A köppenyes alak karon fogta őt, és a kapu felé vezette. A köd szétrebbent előttük, mint egy megzavart sirály raj a folyó partján. A férfi a temető egy távoli szegletébe vezette a lányt, ahol egy kiugró szírten egy asztal várta őket. Innen csodálatos kilátás nyílt a városra, pulzáló fénye homályosan jutott fel hozzájuk. A férfi megvárta, míg a lány leült, majd maga is helyet foglalt. Láthatatlan lények kezdtek sürögni körülöttük, az asztalon álló gyertyák sorra gyulladtak meg, körülöttük fáklyák pislákoltak.

Ritka pillanat ez, amikor világaink surolják egymást. - mondta a férfi. A lány elmosolyodott, majd felemelte bortól vöröslő poharát. Mors, igyunk e pillanat itt és most varázsára! - mondta, hangja még az élettelen kavicsokban is felélesztette a Remény tűnékeny illúzióját. A férfi maga is úgy tett. Közben a vacsora különböző fogásai cserélődtek az asztalon. A szél lágyan befújt a damaszt terítő alá, megrebegtetve a rajta álló ezüst gyertyatartokat. Hideg volt. Rideg éríntéssel ölelte körbe az asztalt az éjszaka, a fáklyák melegét magába szívva. De az Élet és a Halál nem foglalkozott ezzel. Magukra öltötték legszebb álarcukat ezen alkalomból, mikor az övék az emlékezés órája. Egykor megkötött nászukból született meg a világ, ami alattuk terült el. Aki megtanul meghalni, képes lesz élni... Ketten együtt teljesek...

A vacsora végéhez közeledett, a Hold is alacsonyabbra ereszkedett, s messze, keleten már derengett a Hajnal. Az Élet és a Halál együtt eltöltendő ideje lassan lejárt, újabb hosszú időre elválasztva őket, saját utjukon haladva tovább. Egyedül, de nem magányosan.

Ébredezni kezdett a körölöttük lévő Világ. Az emberek érzelmei kavarogtak mindenfelé e különös órában. Valahol véget ért egy lét, valahol egy új látott napvilágot. Valahol egy új Szerelem született, valahol egy pedig az enyészeté lett.

S messze valahol, egy szomorú ének szólt...

A Hajnal felébredt. A férfi visszakisérte a lányt a kapuhoz. Amint Vita kilépett rajta, elnyelte őt a kavargó fény. Mors csak nézte a semmit, majd visszatért saját feladatához. Várva a következő gondolatot, amikor újra láthatja Őt. Számára nincs Idő. Sem más korlát.

Tovább kell menni

Mindig tovább kell menni. Nincs mese. Ezért születtünk meg. Amikor padlóra küld az Élet, az a mocskos kurva, akkor is fel kell állni, hogy az arcába nevethess, egyik lábad a másik után tegyed és menj az Úton, ami a Teljesség felé vezet. S ha egyedül nem megy, akkor jön a Barát, aki a hónod alá nyúl, megiszik Veled egy üveg - vagy akár több - barna sört, megölel, és igyekszik elűzni minden démont, aki szorongatni akarja Lelked. Ha nem bírsz járni, a hátára vesz, tünjön bármilyen aprónak is. Nem szabad feladni. Sosem. Talán könnyűnek találod így olvasni, és azt gondolhatod, ki ezen sorok mögött lapul, csak üresen fecseg a nagyvilágban. Amikor én voltam abban a bizonyos a mély gödörben, s minduntalan visszacsúsztam, amint próbáltam erőltelnül felmászni, jöttek a Barátaim, nem hagytak védtelenül a földön feküdni. A Kertész lelkiismeretesen öntőzte a virágot forró csokival. És a virág nem halt meg... Tovább kell menni. Aki egy percre is az ellenkezőjét meri gondolni, azt válogatott kínzások alá vetem, h meggyőzzem az ellenkezőjéről. (pl.: halálracsikizem, énekelni kezdek, harci dobó muffinnal dobálom meg...) Élni kell. És Szeretni. Akkor is, ha ez teljes képtelenségnek tűnik.

Gondolj rám...

Morag lakása olyan, mint egy elvarázsolt ház. Mickey, a cica pedig úgy néz ki, mint egy body builder, mivel a melső mancsainál kicsit szélesebb, mint hátul. Kis egyéniség. Nem sokkal azután, h megérkeztünk Hidegkútra, a szomszéd macska fáramászási attrakcióját csodálhattuk meg a teraszról. Egész ügyes cica volt, nemcsak felmászni tudott, lefelé is megtalálta az utat. Kibámészkodtuk magunkat, majd beültünk a nappaliba. Tarot kártyát vetettünk, amiből megtudtam a "távoli homályos jövőm" :) Bár, már nem nagyon emlékszek rá... Délután csevegtünk, különleges ízű teát kortyoltunk, a füstölgő lágyan ontotta magából az illatokat, betöltve a szobát. Mickey közben hol itt, hol ott nyúlt ki aludni.

Este még beugrottunk Joyce-hoz a kórházba. Már nagyon menne haza, amin nincsi s mit csodálkozni, tekíntve a szobatársát, aki finoman szólva messziről szaglik. Nomeg, a kórházi illatok magukban sem olyan rózsásak.

Reggel voltam szavazni. Húgom most volt először, kapott erről egy emléklapot is. Igazából a politikától már nem várok semmit. Bár, én nem vagyok benne oly' mélyen, hogy átfogó képem legyen az egészről, de a felszín, ami a szemem előtt zajlik büdös, s nem lennék meglepve, ha az egész belülről rohadna. Nincs kivétel, ha tehetném, nem szavaznék senkire sem. Hogy mégis mi lenne a megoldása ennek az áldatlan állapotnak? Én nem vagyok szakembere eme témának, de nálam bölcsebb emberek is megbuktak már e téren. Innen azt látom, nem azok az egyének kerülnek vezető pozicíóba, akiknek ahhoz meglenne az igazi szaktudásuk, s nem csak a papírjuk. Valami nagyon nincs rendben ebben az országban. Sír a Lelkem Hazám szenvedéseinek láttán. S én nem tudok semmit sem tenni, h jobbá tegyem a Sorsát. Az Igazság itt régen a föld alatt nyugszik. S nem képes újjászületni. Égi segítségre lenne itt szükség. De az Égiek talán már nem is hallják meg szavunk, mert elnyomja más, üres fecsegés.

Sweeny Todd

"Ez egy iszonyú nap! - Túl negatív vagy..."

Tim Burton nevével fémjelzett Halott menyasszony című film első dalából idézett strófa. És, hogy mi a közös az életét vesztett mégis az élő Viktoriánál életrevalóbb Emilyben és e bejegyzés címében feltűnő karakterben? Mind az imént említett úriember alkotásainak teremtményei. (Bár Sweeney Todd, a borbély, pályafutását a Broadway-en kezdte. A filmben finoman érezni is lehet, hogy hol lenne a szünet, ha a világot jelentő deszkákon adnák elő. Egyébként megjegyzem, amikor vége lett a filmnek és megjelent az első felirat, valaki tapsolni kezdett, de rögvest abba is hagyta, miután eme tevékenységében egyedül maradt.) Ez a film beteg. Rengeteg vér folyik... (Vámpíroknak csoroghat a nyáluk utána.) A vége pedig... olyan, amilyen. Félreértés ne essék, nekem tetszett, de, ahogy a Húgom mondotta, mikor baktattunk végig a westend tetőkertjén: "Ezután meg kell néznünk a Halott menyasszonyt, hogy helyreálljon a lelki békénk..." :)

Ez a nap olyan volt, amilyen. Lágyan sodort magával. Reggel Vácott tettem tiszteletem, de igazából elég hamar megléptem az előadásról, miután az egyszer majd sokat érő aláírásom otthagytam egy fehér rácsozott papírlapon. Fundyval és a Barátjával jöttem haza, az állomás felé menet megálltunk enni. Rengeteg időnk volt, hiszen szombatonként a vonatok rendszertelenül járnak - amivel a pályaudvari kijelzőtábláról értesültünk. Hideg szél süvített végig az utcákon, nem beszélve a nyított peronokról, ahol ilyenkor kint állni és várni, hogy feltűnjön a kanyarban a vonat, felér egy antiszaunázással. Így másfél év óta először, megismertem az állomási kocsma belsőépítészetét is és azt a különös hangulatát, ami az ilyen vendéglátóipari egységekből árad.

Pestre visszaérve betértem a "kedvenc plázámba", megvenni a jegyeket a filmre. Aztán hazacaplattam, miközben körülöttem a szombati forgatag járta a maga bűvös táncát. Itthon finom illatok fogadtak, bár még nem nagyon voltam éhes. Így firkantottam egy bejegyzést ezen napló oldalait szaporítva. De az most törlésre kerül. Helyette lesz ez. Valahogy nem érzem idevalónak. A döntés megszületett, nem maradhat tovább itt fenn. Mennie kell.

De, hogy ne vesszenek el az emlékek, amiket őríz, néhány gondolatot átmenekítek ide is. De leginkább csak hétköznapi kalandok képében, mint a tegnap esti osztálytalálkozót. Különös érzés szembenézni az idő ilyenfajta múlásával. Öt hosszú év. Küzdelmekkel, bánattal, örömmel vegyes élmények hadával teletűzdelt évek. Öt teljes év. Teljes, mert mindegyik tanított valamit, amit eltettem a tarsolyomba.

Ha már úgyis a tegnapi napról pötyögök, akkor azt sem felejtem el hozzátenni, megszabadultam a vörös tincseimtől és most nagyjából megint barna vagyok. Ezzel újra lezárult egy korszak. Pont.

Mielőtt eltenném magam holnapra, még feltétlenül el kell mesélnem a Blaha Lujza tér aluljárójában váratlanul és talán egyszeri alkalommal felfedezett pantominosok előadását. Épp Joyce-hoz igyekeztünk látogatóba, s arra vetett utunk. Amikor Hugival leértünk, abban a pervcben kezdtek el a színész palánták egy jelenetet, aminek az volt a címe: a Szív. Fehérre mázolt arcú, szőke hajú lány, nagy, kerek kék szemekkel. Fekete ruhában, kezén fehér kesztyű. Jelenetbéli társa szintén hasonló öltözetben. A fiúnak is fehérre volt mázolva az arca, szemei feketével kiemelve, ami az arcjátékot mindkettőjüknél szépen kiemelte. A mozdulatok lágyak voltak, szépen kimunkáltak, szavak nélkül is érteni lehetett az előttünk megjelenő némán beszédes történetet. Azt, ahogyan a Szerelem kettejük szívét összefonta. Nem tartott sokáig az előadást, ám szép kis tömeg gyűlt köréjük és bátorságukat, amiért így, ilyen helyen kiálltak megmutatni magukat és egy régi kor elfeledett művészetét becsülendő, amiért nem kis tapsot kaptak a sebtében összeverbulálódott közönségtől. Azt hiszem, ezért megérte kiállniuk.

Most viszont, zárom e sorokat. Magával ragad az éjszaka bája, s kézenfogva vezet egy másik világba.

Néhány sor

Szerda óta nem írtam egy sort sem. Talán, mert nem igazán volt rá időm, nomeg van úgy, hogy a gondolatok tolonganak és előbb bennem kell őket rendszerezni, különben káosz lesz. (Bár úgy érzem, láttuk már erre is példát Nolasyn Krónikáinak virtuális történelmében.)

Ragyogó szombat délután van. Reggel megjártam Vácott, mivel másodszakos hagyományismeret órám volt. Igaz, késtem egy órát és dél körül már le is léptem. Ennyire unalmas előadást legutóbb a börtőnpártfogói konferencián éltem túl (de azt is csak úgy, hogy nyitott szemmel végigaludtam.) Itt most megbújtam a hátsó sorban és olvastam.) Fundy és Lali társaságában jöttem haza. Egyre rövidebbnek érzem a haza vezető vonat utakat. (A mai álmomban a Nyugatiban jártam, amikor egy ablakok nélküli piros vonat alá esett egy biciglista, mert túl közel volt a vagonokhoz. Fröccsent a vér, az ürge darabjaira szakadt... Sebaj, ma este úgyis moziba megyünk a Húgommal, Sweeny Todd-ot nézni :) Még jó, h nem kérték el a személyimet, mikor megvettem rá a jegyeket...)

Öt év. Ennyi idő telt el az érettségi óta. Tegnap érettségi elő-osztálytalálkozót tartottunk. (Nyáron lesz a hívatalosabb formája, tanárokkal, vacsorával, meg minden) Tizenketten voltunk. Nem sokan, és akivel szerettem volna beszélni, nem jött el. Róla ennyit. Csak tudatni akartam vele, hogy nem záródtak be a kapuk mögötte, ő választotta azt, hogy hátat fordít nekem. De nem baj. Ha majd szüksége lesz rám, úgyis megtalál. Néha az egykori Barátokat évek választanak el egymástól, mire újra tudnak találkozni. De én úgy érzem, ha az a Barátság valóban igazi, akkor nem számítanak az évek múlása. A Barátság nem attól lesz Barátság, hogy folyton egymás nyakán lógunk, hanem örömben vagy bánatban ott tudjunk lenni a másik mellett, megosztva Életünk legszebb vagy éppen bánatosabb pillanatait egymással. Barátnak lenni nem egy hangzatos cím, hanem az egyik legfontosabb Kapcsolat. Barátok nélkül sívár az Élet. A Barátok egyetlen pillantásból értik egymást. Nem kellenek hozzá szavak.

Nu, nem ömlengek tovább, ma nagyon szentamentalista hangulatban vagyok. Joyce két napja kórházban van, vakbél gyanúval. (Végülis nem műtötték meg, pedig volt szó róla, de eleinte kétes információk érkeztek hogylétéről.) Megyünk és felvidítjuk egy kicsit.

Az elmúlt időszak depresszívebb hangulatú írásai után nem csoda, ha néhányan úgy gondoltátok, valami baj van. Volt, nem igazán baj, csak egy szomorú állapot, de talán lassan már elmúlik. A TDK kérdései megülték az én Lelkem is. No de most már tényleg mennem kell.

Két nunchaku vizsga a központi edzésen. Egészen addig nem izgultam, amíg nem került szóba, h vizsga és mindenki egyesével megy be a terembe, míg a többiek kint várnak. Én vagyok a hetedik a rangsorban Elemér csapatában, így hetedikként járultam a "Vizsgabizottság" elé. Nyolcasok. Minden irányban. Egyszer elrontottam, m a torkomban dobogott a szívem, a gyomrom meg görcsben volt. Pedig előtte egyáltalán nem izgultam. Úgyus tudják, a Mesterem és a Kenshin, hogyan nunchakuzok, látták tegnap is, meg vizsga előtt is tanítotgattam még a többieket. Most már jobban érzem magam, h túl vagyok rajta. Tudjátok, lent az udvaron van tér nunchakuzni, szabaddá válni vele. De ezt igazán akkor értheted meg, ha ráérzel és ha a kezedbe fogod. Sokat kell előtte gyakorolni. A vizsgán mindenki átment. Aztán beültünk még beszélgetni a női önvédelmi táborról, ami nyáron lesz, mi is besegítünk a szervezésbe. (Csak csajoknak, nem lesz edzőtábor jellege, én is lemegyek, ha tehetem, egész hétre, könnyed nyári kalandnak ígérkezik.) Tomi mellé keveredtem az asztal mellett. Felemlegettük az első találkozásunk alkalmát. Még régebben, amikor fehéröves voltam, bedobtak a mélyvízbe. Alig múlt el egy hónap a csapatba érkezésem napjától, amikor már Hatvanban találtam magam az övvédő vizsgán. Csupa ismeretlen ember, csupa számomra akkor még idegen szokásokkal. Aztán még aznap este hatan beültünk a Blaha sörözőbe... Abból a társaságból négyen már nem járnak le edzésekre. Elvesztek, ahogy teltek az évek, másfelé sodorta őket az élet. Mennyi minden változott azóta. És ma sok minden fáj. Kezembe kerültek régi levelek, képek, jegyek, emlékek, sok-sok év termékei, amik az asztalomban halmozódtak feledésbe burkolva. Hiányzik valami, ami régen a birtokomban volt, de most nem találom. Azt tudom, h nem veszett el, talán csak valakinél kölcsön van, vagy csak valahol egy elfeledett dobozban hever. Talán már holnap megtalálom, és akkor megint újra minden a "régi" lesz.

A Parlament előtt a Duna vize lágyan fodrozódik. Sétálva közeledsz a metró felé. Hideg van, a holnapi lehűlés rideg éríntése kúszik be a nyakadhoz. Lemész a lépcsőn, lépteidet visszaveri az aluljáró üressége. Alig lézeng bárki is arra rajtad kívül. Leérsz a mozgólépcsőn, a szerelvény éppen most megy el az orrod előtt. Elfogadod, hogy így alakult, a peron végére sétálsz, s csendben vársz. Figyeled a síneket, aminek mindkét vége belevész a sötétségbe. Morog a föld, kósza széláram hozza magával az alagút különös hangjait. Aztán megjelenik a metró, kék villanás szalad el melletted. Felszállsz. Leülsz, fáradtan a kardod markolatára támasztod fejed. Befelé fordulsz, a napod eseményei álomfoszlányokként tolonganak lelki szemeid előtt. Kezdve a reggeli szemináriumtól a szociocsoporton át egészen a felsővezetékszakadásig. Egy edzés homályosan dereng előtted, két nunchaku forog a kezedben. Dobog Benned az érzés: tartozol valahova. Nem is egy közösségnek vagy tagja. Majd magad előtt látsz egy pici kocsmát - ami igazából Művelődési Ház -, aminek galériájára zsúfolódott emberek vidám arcai jelennek meg a metrószerelvény rózsaszín burkolata előtt. Aztán egy beszélgetés. Egy hosszú idő óta halasztgatott beszélgetés a Mestereddel. A Mestereddel, aki nem csak a dojo-n belül az. A Példakép, aki tényleg megérdemli a nagy M kezdő betűt. A Mestered, aki Beléd lát. Hiába az álarc, és a "nincs semmi baj, minden rendben", ennek ellenére látja, h jajong a Lelked. Honnan? Hiszen nem vagytok napi kapcsolatban. Tudja, mit mondjon. Szavai betalának a megfelelő helyre. ...Gyerekcsapat. Szeptember. Piros csík...

Majdnem fennmaradsz a metrón, messze jársz a valóságtól. Blaha Lujza tér. Újabb aluljáró. Különc alakok járnak járnak-kelnek. De ennek ellenére sem veszed sietősebbre a lépteid. Ráérősen sétálsz haza. Érzed, vigyáznak odafent Rád. Akkor is vigyáztak, amikor kiléptél a Művelődési Házból, le az utcára, elbambulva azt figyelve, jön-e a villamos. S hirtelen egy taxi fékezz le, közel a térdedhez a lökhárítójával. "Normális vagy?" hangzik a sofőr mély hangja a letekert ablakból. Te azt rebeged, igen és csak a villamost nézted... A szíved majd kiugrik a helyéről, a héten másodszor úszod meg a közelebbi találkozást egy pöfögő négy kerekűvel.

Lassan hazaérsz. Lemosod magadról a nap szennyét. Leülsz a laptop elé, és blogot írsz. Egyesszám második személyben.

Végtelenül kimerültnek érzem magam. (Talán ez már sosem fog változni és majd ezzel kell élni.) Most persze gondolhatjátok, jön a nyaffos rész, de a többit megtartom magamnak. Nincs több könnycsepp, nincs több nyafogás. Csak vannak a napok, amik sodornak magukkal ha tetszik, ha nem; markolják a kezed, szinte már a húsodba marnak, piros véred fakad csontos ujjhegyük éríntésének helyén. Kíméletlenek, kacagnak az éjszakában, lesnek Rád, tudod, hogy ott vannak. Hiába bújsz a paplan alá, a szörnyek lemásznak a falról a sötétben, melléd kuporognak és félelmeiden dagadnak méretük többszörösévé. Az sem segít, ha a Panserbjørnod mancsai között keresel oltalmat. És jön a Holnap. Ami majd jobb lesz. Ezt hazudják Neked az Évek. Várod a Holnapot, Reménnyel csordult szívvel merülsz el az Álmaidban. Ott jobb. Ott nem bánt senki. Nem kell magyarázkodnod az ostoba szavak miatt, amik elhagyják léted, bele ezen illúzióktól terhes dimenzió csatornáinak mélyére.

Esik az eső. Újra égi nedű áztatja az utcákat. A mocskos utcákat, ahol a Lelkek elvesznek a beton szürkeségébe. Úgy jársz-kelsz, mint aki nem idevaló. Saját világod megvéd attól, hogy Te is egy legyél az Elveszett Lelkek között. Noha minduntalan színüket vesztett fakó alakok kapaszkodnak Beléd. Talán a Fényed vonza őket, mint dementorokat a melankólia. Elszívják az erőd. Lépsz egyet, kettőt, talán többet. Mindig próbálnak visszahúzni. Nem akarják, hogy tovább menj. Végenincs küzdelem.

A reggeli álmoktól nehézkes ébredés után kilépsz a Világodból. A Világodból, amit a valóságban Otthonodnak hívsz. Útnak indulsz, találkozol az utcádban egy jóbaráttal, Lelkének közelsége felvídit. Együtt indultok a vasútállomásra, de nem szállsz fel a korai zónázóra. Helyette forró csokit isztok egy gyorsétterem felső szintjén, ahonnan sívár kilátás nyílik a körúti forgatagra, s közben elmélkedtek a Világlélek rezdüléseiről. A forró csoki végigégeíti az ízelőlbimbóid. Tesztek egy sétát a vasút melletti parkolóban, ahol gyomorforgató illatokat sodor magával a szél. A jóbarát rágyújt egy szál cigire, Te addig csacsogva szórakoztatod Őt. Visszamentek a kávézó részbe, újra leültök, de máshova, mint először, mert a helyeteket már elfoglalták. Befut mégegy jóbarát. Most már hárman vagytok. Köben tik-tak, tik-tak, peregnek a percek, lassan indul a következő vonat. Gyors búcsú a két jóbaráttól, majd futnod kell a peronra. Az utolsó kocsi is bezárta már az ajtaját. Megnyomod az ajtónyító gombot, elsőre nem reagál. De a kalauz szíve megesik Rajtad, megengedi, hogy felszállj. A mozdony szomorúan gördül ki az állomásról, esőcseppek áztatják áramszedőit. Te nézed az elsuhanó s már ismerős tájat; a vonatablak koszos, de viszonylag átlátsz rajta. Észre sem veszed, de Lélekben már messze kószálsz. Mire felriadsz, már elérted a várost, ahol kötelességed van. Leszállsz a vonatról, sétálva indulsz a még cseperésző esőben. Nem veszed elő az ernyődet, a víz becsorog a blézereden, de nem zavar. Finom, tiszta éríntés. Elérkezel az épületbe, ahol egykoron papok készültek hívatásuk betöltésére. Most többségében csitrik nevelődnek át érett nővé (szerencsés esetben). Belépsz a legnagyobb teremben, ahol néhányan már várják az előadás kezdetét. Találkozol mégegy jóbaráttal, akivel már régen nem beszélgettél. A következő pillanatban már a városka utcáit rójjátok ketten, gitárhúrt keresve, s végül, találva. A Duna partján folytatódik az út, a folyó vizét felkavarja a komp, ami komótosan szeli át a vizet a két part között. Sirályok és szarkák vegyes egyvelege rebben szét előttetek, egy szikár németjuhász kölyök szaladgál vidáman köztetek labdáját kergetve. Csak bele ne essen a Dunába... Majd visszakanyarodtok innen az épületbe, ahonnan néhány órája indultatok el. Egy előadás a közoktatási törvényről, majd egy excel zh követi a sort. Aztán irány újra az állomás. Hazautazol. Az állomáson a reggeli jóbarát fogad. Együtt mentek haza. Itthon rég nem látott cimbora vár széles mosollyal. Hamar eltelik a délután, már tovább is kell menni. Tovább, hogy magadra kösd az obid, amit évekkel ezelőtt szereztél meg, s tartod nagy becsben. Az este elrohan, Te is szaladsz vele. Hol Te kergetsz másokat, hol Téged üldöznek. Majd ennek is vége, beülsz a bajtársaiddal egy italra. Lesz belőle kettő. Másoknak három, vagy több. Társalogsz velük, meghallgatod őket. A Mestered megkérdi, minden rendben van-e, és Te azt hazudod, igen...

És az eső csak esik. Szüntelenül.

Könnycsepp

Emma elhagyta a várost, hátrahagyva szolgálónőit, akik folytatják megkezdett féktelen táncát, akik örülten körbeölelnek mindent és mindnenkit, akik utjukba került. Emma Lelke fájdalmát tovább vitte magával. Elújta a Szél...

Nem rég értem haza, Brecht: Koldusopera című művnek színpadi sokadik feldolgázásnak megtekíntéséről. Megfogott a darab, megfogott az, amit az amatőr színészek közvetíteni próbáltak. Helyenként szétesetnek éreztem az előadást, de a világot jelentő deszkákon állók mindent beletettek, amit tudtak játékukba. Mi, a zsöllyéről tiszteletünket irányukba tapsunkkal fejezhettük ki. A színjáték során tetszettek a színek, a ruhák, a tárgyak. Az egész adott egy képet, ami időnként teljes volt.

Miután a függöny felmegy, egy másik világba lépünk, ahol az illúziók teremtette csodák büvölik el a népet. Egy mesevilág, ahol álarcot húz mindenki. Talán, mint az Életben is. Talán Te is viselsz álarcot. Maszk, ami eltakarja Lelked fényét. Talán közöny. De csupán azért, hogy ne bánthassanak meg. A látszat mögött ott vagy Te. Talán... volt sok talán.

Talán mostanában én is pillangó formájú maszkot viselek. Nagyon fáradt vagyok és végtelenül kimerült. Nincs erőm felesleges vitákra. De egy mosoly vagy kedves szó semmilyen erőfeszítésbe sem kerül. Nem csak nekem. Saját fáradtságom nem lehet oka annak, hogy másokkal ne foglalkozzak. Bejegyzésem végét nézzétek el kérlek (erősen nyaff hangulata lett), holnapra kialszom. Hiszen holnap majd egy új hét, egy új nap virrad. Addig meg kicsit megfulladok az Álmok Tengerében.

Mert, ez egy Mesevilág...

Emma tombol

Örült vágtát folytat az utcán. Magával sodorja a tetőket, fákat csavar ki, ágakat tör le. Emma tombol. Érzékeny női Lelkét felzaklatták a földiek, s most bosszúszomjas haragjának semmi sem állhat ellen. Emma tombol, zokog odabenn. Szélből fonott Lelke szétárad a világban. Szétárad a városban. Befúj minden apró résen, jeges éríntéssel simogat végig az arcodon, a Lelkeden.

Emma tombol. Nem csitul dühe. Emmának fáj a Lelke. Büszkesége söpör végig a vidéken.
___________________________________________________
Emma, az orkán, aki végigszáguldott Európán.

Optikai kábel vezeti a fényt

Ömlik az égből az eső, mintha sosem akarna elapadni az égi forrás. Fúj a szél, örvénylő víztenger kavarog az utcákon. Dörög, villámlik. A szoba biztonságos falai közül figyelem a kinti tombolást. Cserepek hullanak az udvarra. Ahogy leérnek a betonra, darabokra törnek.

Mint az a négy pohár tegnap Katáéknál...

Tegnap első számú fogadott Nővérem házibulit rendezett. Kellemesen telt el az este, hajnalban értünk csak haza. Az eső illata már akkor is mindent áthatott, a mai szeles idő előhírnökeként kósza légáramlatok kavarogtak körölöttünk, ahogy sétáltunk haza végig a körúton.

Kata szobájában van egy lámpa, ami egy talpból áll, amiből sok optikai szál szalad ki. Az alja meg van világítva, és minden egyes szál vége is egy pici pontban fényes. Olyan, mint a csillagok mozgása egyetlen képben megörökítve.

Tegnap sok új embert ismertem meg. Elsőre megtaláltam velük a közös hangot, az előzetes félszem elillant miután átléptem a küszöbön. Este először szendvicseket készítettünk, majd a Kata-féle saját recept alapján a tiramihunak is elkészült a teteje. Táncolni csak jóval később kezdtünk (ez igen erősen korrelált az elfogyasztott alkohol mennyiségével). A kezdet kezdetén Bosyka tartott csa-csa-csa órát. Aztán hastánc és saját stílus szabadon. De a térdem nagyon kezdett fájni. Leültem Kata ágyára egy jégzselé társaságában és azzal próbáltam enyhíteni a porcom sajgását. (Néha olyan érzés, mintha belülről nyomná valami, ám a röntgenen nem látszott anno semmi.) Aztán az emberek sorba kezdtek kidőlni, beszélgetős lett a hangulat egy-egy pohár vodka-narancs-blue curasso keverék társaságában. Hajnalban kezdtek hazaszállíngózni az emberek-nagyjából huszan voltunk, többnyire orvostanhallgatók-, kevesen maradtunk a végére romeltakarítónak. Bosyka lelkesen elmosogatott, mi meg nagyjából helyrepakoltuk a különböző tárgyakat. Fél hatra értünk haza, Peti lelkiismeretesen kapuig kísért minket.

Mostanra már megint leereszkedett az éjszaka csillagos leple a városra. A mai nap enyhén kótyagosan telt el, nagyjából négy óra alvást tudok a hátam mögött, napközben nemigen szundikáltam. Úgy érzem, mintha egész nap Nolasynban töltöttem volna az időm.

Holnap két nunchaku edzés Kamaraerdőben, majd este színház. Álmos vagyok...