Köszönöm, valóban, a Családomért, a Barátaimért valóban megérte ide leszületnem. (Ha másért nem is látom nagyon értelmét... De ugye nem kell minden mögött meglátnom. amit keresek, lehet, hogy pont az a cél, hogy sodrodjak és menjek, aztán majd minden adódik a maga idejében.) Azt hiszem, kicsit összezavart néhány dolog, eddig mindenben olyan biztos voltam. De most nincs időm írni, vár Délegyháza és néhány lurkó, akikra felügyelni kell. Délegyháza, négyes bányató. Emlékek őre. Alig lesz lent valaki, akit jobban ismerek; a csapatból rajtam kívül a segédedzők lesznek még lent, mások nemigen. Délegyháza az a hely, ahol az idő megáll. Most is ebben bízom. Addig meg, rendezem gondolataim és érzésvilágom. Még szerencse, hogy akadnak biztos pontok az életemben, Családom, KD, Barátok, örök kör... Ha az Almám szét kellene osztanom a Szeretteim között, akkor mindnekinek egy igencsak vékonyka szelet jutna, de az a szelet maga lenne a mennyei manna. Nu, most már tényleg megyek, pakolnom kell. Vár egy út, egy kaland, egy tó, ahol sok a víz, ahol majd jókat uszok a hűs habokban, ahol elmerülök, képletesen az Élet tengerében...

Elsápadt a fény

Még valami, ami kimaradt az előző bejegyzésemből: soha nem fogom megérteni az embereket, hogy miért kell ezt vagy azt utálni, gyűlölni és a sort folytathatnám. Ezek mind elkendőzik azokat a dolgokat, amik igazán fontosak. Most már egyre jobban érzem, nem erre a világra születtem, valahol nagyon eltévedtem. Nem itt van a helyem. És ebben az érzésemben egyre több esemény erősít meg. Elvágyom innen. Messzire. Valahol, a fényeken túlra... Kiveszett ebből a világból minden, amiért érdemes lenne élni. Nagyon kevés kapaszkodó tart még itt.

Nabucco

Ha nem írom le a gondolataim, egyszerűen eltűnnek a tudatalattimban. Nagyon hiányzik a pillangós noteszom, bár betelt, nincs semmi, ami helyettesíthetné. Így a gondolatok jönnek-mennek, elvesznek az éterben. Úgy érzem magam, mint egy világítótorony, ami fényjelzésekkel pulzál az univerzumban a kósza villanásoknak, átjárnak, majd elhagynak. S csak egy emlék marad. Egy emlék, hogy valaha tudtam valamit, valaha megértettem valamit. Aztán mindez elveszett. Elveszett, mint az illúziók. Amikben már képtelen vagyok hinni, vagy reménykedni. Mintha kettős szemüvegen át látnám a világot. Egyrészt megérintenek a valóban fontos és lényeges "dolgok", másrészt látom azt, ahogy az emberek elmennek ezek mellett. Tudom, hogy vannak, mégsem tudok szólni nekik, hé, emberek, forduljatok meg, és lássatok, ne csak nézzetek! De tudjátok, mit gondolok? Mára már minden közhellyé vált. Az önsegítő könyvek, a valósítsd meg önmagad mozgalmak, minden, ami körülöttünk van harsogja, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy önmagad legyél. És akkor ezek hatására önmagad leszel? Megtalálod az utad? Élsz? Vagy csak rugdalod magad előre? Előre? Hova előre? Tudod, merre tartasz? Tudod, hogy Te ki vagy? Itt és most pont.

"mondd, miért sápadt el bennünk így a fény?"

Fényévtávolság

8603 nap. Ennyit éltem születésem napjától. Az, hogy a Lelkem mennyi idős... Olyan gép nincs, ami ezt kiszámolná. Lényegtelen. Most itt vagyok, itt teljesítek "szolgálatot". Hosszú és fárasztó küldetés. És ez a nyár... Változékony, mint maga az időjárás. Ám vannak pillanatok, amik töltenek, energia szintem időnként a nulla szintjén rezeg, legalábbis nemegyszer érzem így. Utazásokkal tarkított hét volt ez, és nem is fért bele minden, amit szerettünk volna. De én így is elégedett vagyok létezésemmel. Bár ez a nyár feszít eseménydús programjaival, mégis, mégis megszerettem. Ebben a percben.

Csütörtökön itthon aludtam és ezen a héten ez volt az egyetlen ilyen nap. A hét elejét Révfülöpön töltöttem, ahol egy másik dimenzió nyílt meg s zárt magába minket. Aztán mint minden, ez is egyszer csak véget ért. Péntek délelőtt még Mesteremnél tettem tiszteletem aztán délután már a pápai vonaton ültem Petivel. Igen fáradt voltam és nyűgős, ennek hatására a két órás limitem kevesebb időre tolódott és már Komárom környékén nyafogtam és énekeltem. (Aki ismer tudja, hangom nem éppen közszereplésre alkalmas tehetség.) Aztán csak megérkeztünk Pápára, és útitársam sem szenvedett el végleges halláskárosodást. Este pedig Csesznekre robogtunk tovább, szabadtéri színházelőadás: A Padlás. Pápáról a Bakonyon át vezet a kőút Csesznekre, s az időjárás jóvoltából köd ereszkedett alá a hegyekre. Olyan volt, mintha a felhőkben száguldottunk volna. Helyenként őzek tűntek fel, este, hazafelé pedig egy róka ijedt meg a reflektortól és szaladt át az úton. Szemei szikrát szórva villogtak. Az előadás a Kőbánya elnevezésű szabadtéri színpadon zajlott le. Egy csepp eső sem esett, ami igen csak rendes dolog volt az égiektől, mivel szénabálákon ültünk, állig betakarózva, de a háttérben a cseszneki várrom magaslott kivilágítva, ami időnként a ködtől elmosódott, és akkor, amikor a csillagokról énekeltek a színészek, az első említett jószág is felragyogott. A felhőréteg felszakadozott, a Hold pedig alakjának csupáncsak felét mutatta szemérmesen.

Tegnap pedig Fehérvárra sodort minket az Élet. Nem így volt tervezve, de az ilyen váratlan dolgok mindig megadják a spontaneitást ám mégis oly' megfoghatatlan. Krokodil Dunee-től Fehérvárott vettem búcsút, továbbment Pápára, nekem meg Pestre vezetett utam. Mégsem voltam szomorú a búcsútól, bár most sokáig nem fogunk találkozni, de az, hogy a világon van, megnyugtat, s Lelke közel van hozzám. Megtaláltam a helyem. A busz elindult velem, Ő ott állt lent és integetett. Valamiért ez a kép örökre kitörölhetetlenné vált.

Tehát így végül azt kell mondjam, jó hétvége volt ez, tele kalandokkal, amikről most nem ejtek mind szót, mert így is hosszúra nyúlt e bejegyzés, bár nem fért bele minden, amit szerettem volna, de ma itthon alszom. Felkészülök a következő kalandra, s várom, kitárt szívvel, szárnyaló Lélekkel. Valami történt.

Jövőre eljutok Eddára. Csakazértis.

Metró

Csütörtök este, jóval elmúlt tíz óra. Ülök a metrón, emberek zsibonganak körülöttem. Déli pályaudvarnál találkoztam egy jó baráttal, akinek szüksége volt néhány jó szóra és meghallgatásra. Ezért is értem haza később, mint terveztem. Noha a térdeim már remegtek a fáradtságtól és a csontig hatoló hidegtől, nem akadályozott abban, hogy adjak az időmből. Néha van úgy, egy "véletlen" és egyben "váratlan" esemény felülírja eredeti terveinket.

Ott ültem a metrón, utolsó előtti kocsinak az első ajtajánál szálltam fel, még rohantam is, hogy biztos elérjem a szerelvényt, s mikor szuszogva levágódtam az első adandó helyre rádöbbentem, a Déli pályaudvar a végállomás, felesleges volt a sietség, még vagy hat-hét percet álltunk és vártunk. Vártunk, mindig csak vártunk. Mellettem egy nő ült, bár nem vagyok abban biztos, hogy idősebb volt nálam, csupán magasabb és enyhén molett. SMSt írt, majd fogadott, s ahogy egyre lejjebb haladt az üzenet olvasásával, könnyek gyűltek a szemében, majd lassan, elkenve a fekete szemcerúzának vonalát, megindultak arcán lefelé. Fájdalma átsugárzott rám is, ezzel rányomva bélyegét hangulatomra. Közben három spanyol férfi próbált segítséget találni a Keleti Pályaudvarhoz, a mellettem ülő nő pedig beszélte a nyelvüket, bársonyos hangján adott útbaigazítást a vándoroknak.

A Blaha Lujza tértől magányosan indultam haza. Egyedül, este ebben a nagy, színtelen és embertelen városban, ahol oly' sok bú és bánat éri az embert. Tényeg így kell ennek lennie? Mi történt? Hova tűnt el minden, ami volt? Már semmi sem a régi. Már semmi. De nem lehet, hogy ez így van. Történnek olyan "dolgok", amik öszíntén megörvendeztetik az Lelket. Egy hosszabb beszélgetés, vagy egy rövidebb találkozás. Vagy egy örömhír, ami boldogságot hordoz magában.

És mindezek között mégsem találom a helyem. Időnként meglelem, hogy aztán újra elveszítsem. Mint a Képzelt Íróm Valamije. És ez így nagyon nem jó. Keresem önmagam. Közben pedig megfullaszt ez a nyár.

Aztán természetesen hazaértem, mármint, tegnap este. Fáradtan, de az emberek szívének együttes megdobbanása a Turul-szobor védelmében megérintette Lelkem. S valahogy az ott nagyon is rendjén volt. Aztán megint maradt egy hétköznap. Egy csütörtök este. Ma pedig, ma pedig péntek van, ugyebár, irány Pápa, majd onnan Csesznek. Újabb kaland.

Még mindig nagyon várom a Szeptembert.

Most nem aktuális, hogy hosszabban írjak, vasárnap friss bejegyzés, addig gondolatgyűjtés.

Révfülöp

Nem lehet kiragadni egy pillanatot sem, mivel az elmúlt három nap kerek egész volt.

Révfülöp. Balaton. Barátok. Víz. Vihar. Szivárvány. Bor. Röplabda.

Csendes eső hullott alá a javarészt alvó városra. Hétfő hajnali 6 óra. Álmosan botorkáltam fel a Déli pályaudvar lépcsőjén. Jegypénztár, de még sehol senki. Túratáskám lefelé húzta a vállaim, amint tehettem, megszabadultam a tehertől néhány szusszanásnyi időre, de mivel a homokszemek gyorsan peregtek át az egyik oválisból a másikba, beálltam a sorba jegyért az IC-re. Éppen elmélyedtem az éjszakai álmom jelentésén tűnődve, amikor befutott Dody, Dóri és Ricsi. Miután sikeresen zárult a jegyvétel, felszálltunk a vonatra. (Kötegre való vonatjegyem van már, ha így haladok, megmentem a MÁVot...) Révfülöp, Barna és a változékony időjárás fogadott minket az állomáson. Ettől a pillanattól kezdve nem tartottam számon az idő múlását, csak az itt és most létezett. A későbbiek folyamán, még hétfő délután Gergő, kedd dél felé pedig Tibor barátunk csatlakozott társaságunkhoz.

A Balaton Lelkemnek igen kedves létezősége ebben a dimenzióban. (Kacifántos mondat...) A víz látványa megnyugtatt, tölt. És lássuk be, az elmúlt félév hajszája igencsak kimerített. Hétfő koraeste úsztunk a vízben, véleményem szerint balzsamos volt, a többiek szerint nemes egyszerűséggel hideg. Amikor beléptem a vízbe, onnan csak egy ugrás volt, hogy teljesen elmerüljek benne, a Balaton pedig jótékonyan körbevonta testem. Úszni kezdtem, bár amit én gondolok úszásnak és teszek ezen címszó alatt, az egy parton álló személynek látványos fuldoklás elleni küzdelemnek tűnhet. Igaz, nem úsztam meg minden sérülés nélkül, hiszen a partmenti kövekbe beleütöttem a lábam és... És nem részletezem. Nem fáj már.

Kedd délután túrázni voltunk. Egy Pálos rendi kolostor romjainál tettük tiszteletünket, majd kisebb kitérővel - ami csupán néhány kilométerben mérhető - megtaláltuk az Istvándy Pincészetet. Tudjátok, az az út, amit megtettünk célunkig, sok helyen igen fárasztónak bizonyult, néhol a susnyásban másztunk át a hegyen, de a táj látványa minden fáradtságért kárpótolt. Szőlősorok álltak katonás fegyelemmel végig a hegyen, rendezett összképet mutatva. Végül, amikor megérkeztünk a borászatba, átléptünk egy kapun. Egy kapunk, ami átvezetett minket egy másik világba. Oda, ahol a sok-sok legyalogolt -néhol feleslegesen megtett - kilometér nyújtotta fáradtság a múlt egy távoli emlékévé szelídült. Ott voltunk mi. Fenn, a hegyen. Ültünk a padon, gyönyörködtünk a Balaton kékjében a hegy zöldjében. "A teremtés tökéletességében". Az elfogyasztott borok finomak voltak. (Szürkebarát, olaszrizling, kéknyelű.) Egyre jobban szeretem a bort. :) Tény, jobban, mint a sört. Node, térjünk vissza Káptalantótiba. Oda, ahol esett az eső, igen nagy szemekben, de nyugaton sütött a Nap, s a szürkeségbe fényt hozott. És egy szivárványt. (Publikus képek photoblogon.) Szavakkal nem lehet hűen lefesteni a látványt, de emlékét mélyen örzőm magamban. S ahogy a vonaton is említettem, sajnálom, hogy a jó dolgok hamar elmúlnak, de megmarad a várakozás; a várakozás az újabb jó dolgokra. (Bár az, hogy jó dolgok igencsak szűkre szabott meghatározás, mert ugye semmi sem vagy csak fekete, vagy csak fehér...)

Ígyhát, most várok. Elmúlt érzések viharában. Kellemesen megfáradva egy újabb úttól, amit belül is megjártam.

La Valse Des Monstres

...és az ágy alól kidugta a fejét a legbátrabb, sunyin körbekémlelt és miután biztonságosnak találta a szobát, hátraintett társainak bizarr mosoly kíséretében. "Gyertek, ez a mi keringőnk!" Kimászott rejtekhelyéről, a szobában egy pianino hangja szólt, a Lány, aki a billentyűket bűvölte elmélyülten átadta magát a zenének. A pianino tetején tündérszobrok árnyéka vibrált a mécsesek fényében, amik fényforrásként égtek. Az első szörny a szoba közepére állt, a zongoristának háttal, majd intett egy látszólag nőnemű társának, lépjen mellé. A Lila bőrű szörnylány pukedlizett, mielőtt eleget tett volna a táncra való felkérésnek, szája azzal a piros rúzzsal volt vastagon kifestve, mely napokkal ezelőtt gurult az ágy alá. Odament Zöld társa mellé, kezét annak kezébe tette, s a szörnyek keringőjébe kedztek. A Lány közben újrakezdte a darabot, s a dallamok egyre több szörnyet csaltak elő az ágy alól. Népes s egyben színes kompánia kavalkádja keringett a szőnyegen. A Fekete Macska mit sem törődött a szobában kialakult alkalmi báli hangulattal, lustán nyújtózkodott egyet, s majd a másik oldalára fordulva újra aludni tért. A szörnyek pedig ropták s csak ropták, párokban, körbe-körbe, meghatározott tánclépések szerint, melyet egymásnak örökítettek át generációkon át, s amikor meghallották a Szörnyek keringőjét, bárhol is lettek volna, szinte megbabonázva másztak elő az ágy alól és táncolni kezdtek. Csak akkor maradtak veszten, ha felnőttek is tartózkodtak a szobában. De ezzel a Lánnyal szerencséjük volt, magányos Lélek gyanánt egyedül szeretett lenni, ha zongorázott, csak nagy ritkán engedett be másokat meghallgatni játékát. A mécsesek már pislákoltak, akadtak olyanok, melyek fénye már kihúnyt. De a Lány csak játszott, a szörnyek táncoltak. Nem kellett már fény, emlékezetből találta meg a billentyűket. Órák teltek így el, melyek úgy hatottak, csupán csak percek. Álomtündér repült be az ablakon, szárnyai tündérportól ragyogtak, leült a pianino szélére, s onnan hallgatta a dalt. Amint az utolsó ütemhez ért a keringő, a Lány fölé szállt, álmot hintett szemére, s finoman ágyba tessékelte. A szörnyek mélabúsan másztak vissza az ágy alá. A tündér pedig a Hajnal első sugarain tért Haza.

A porcelánbaba

Mára fehér arca megsárgult, egykor vöröslő ajkai fakón szorulnak össze orcáján. Egyedül szemeinek kékje maradt meg fényesen úgy, mint amikor a Mester kezéből kikerült. Magányosan ült fenn a polcon várva arra a valakire, aki újra leveszi őt onnan, leporolja, foglalkozik vele, majd ha ráun visszateszi, vagy egy másik porcelánbabára cseréli le. Mindig ez a történet ismétlődik. Újra meg újra. Sok rajongója volt fiatalságának teljében, kék ruhájának fodrai akkor az ultramarin színében pompázott, de itt és most azonban szürkén ékesítették ruháját. De a porcelánbaba Lelke fényéből mit sem vesztett, noha megfáradt külsőjén senki sem igyekett átlátni s megtalálni benne tisztaságát. Egy napon azonban új játszótárs közeledett a polchoz. A porcelánbaba ott ült a többi között, kik a legújabb párizsi divat szerint voltak felöltöztetve, arcuk pedig a legnemesebb festékekkel volt megrajzolva. S nagyjából ennyi volt, amit róluk el lehetett mondani. Ez a külcsín azonban megtévesztő volt, jól takarta az üres belsőt. A porcelánbaba Lelke a sok játszótárs törődésétől lett igazi. És mivel sokszor kapott törődést és szeretetet, ha egy játszótárs magára hagyta mégis mindig várta, hogy valaki új érkezik és foglalkozik majd vele. Reménykedett. Örökké. Nem is gondolt bele, hogy másként is lehet. Hogy elhanyagolják és a polc lesz ketrece rácsok nélkül. Csak várt, és várt... Az új játszótárs levette babáinak legújabb példányát, de oly' ügyetlenül tette azt, hogy lesodorta vele az idős porcelánbabát...

A gép forog, az alkotó új terven agyal

Szerda, a hét közepe. Általában akkor kezdek így egy bejegyzést, ha nem tudom, hogyan kezdjek bele a mondókámba. (És ez mostanában igen gyakran megesik velem, de ez nem jelenti azt, hogy nincs miről mesélnem.) Van, nagyon is sok minden, de haladjunk szépen sorjában.

Az immént elhúztam a függönyt, szomorúan tapasztaltam, hogy megint felhők takarják. Nyaff. Pedig reméltem, néhány kósza csillag fénye eljut a retinámig. Bár ma éjjel úgysem terveztem a korai pizsamaosztást, még be kell fejeznem a pályázatot. Azaz, már meg van az alap, már csak rendezgetem és öszíntén leírom, mi az én nagy álmom. De azt most nem fogom elmondani, majd szeptemberben, ha értékelik és elmondják, mennyire látnak erre valós esélyt. Emellett jelentkeztem a Viktor Frankl Műhelybe is, ami szintén az iskolámban van, de az a főszakomon. Ugyan miből gondolhatná bárki is, hogy remekül le leszek foglalva a következő szemeszterben is. Főleg, ha még a tánc órák is megvalósulnak a botlábaimmal. De tudjátok, engem éltet, éltet az a sok elfoglaltság, ami körülöttem van. Hasznosnak érzem magam, tehetek valamit, és építő tagja lehetek több közösségnek is. Bár tény, egyedül nem fogom megmenteni a világot, csupán tüneti kezelést nyújtok a bajaira... Jó érzés, hogy megtaláltam az utam (kellett ehhez néhány év, de egyiket sem nevezném kárbaveszett időnek). Bár néha kétségbeesek (lásd: előző előtti bejegyzés) és akkor nagyon el tudok szomorodni. De rengeteg Rokonlélek áll mellettem és akadnak közülök, akik oly' közel rezegnek az én Lelkemhez, hogy hiányuk igen nagy űrt hagyna maga után. Veszteséget... De most az örömnek van az ideje, a tetteknek, amik buzgón hajtanak előre. Nyár van, a pihenés ideje, de nem a lazsálásé. Folytatom a TDK munkám, gyűröm az angolom - ma este a Népligetnél a metróban leszólított egy angol, aztán amíg nem jött a szerelvény, addig szídta nekem a BKV-t meg azt, hogy egy Euróba kerül egy jegy és ahhoz képest milyen szutykos minden... Szal, van mit tenni. Több felől ég az a sokak által is sokat emlegetett gyertya, esetünkben az enyém, de teljesen soha el nem éghet, mindig lesz valami, ami feltámassza hamvaiból.

A Váci Dómban olvastam egy imát a múltkor, amikor Hugival és Dórával betértünk a monumentális templomba: "nem tudom, hogy mit imádkozzak, de fényem itt hagyom". Vagy valami ilyesmi, de nem emlékszem pontosan. Legközelebb leírom. (Ez most a gyertyáról jutott eszembe, már akkor is nagyon megérintette a Lelkem.)

Sok minden van, ami még említésre lenne méltó, de most már igazán tovább kell szőnöm a gondolataim saját jövőmről, ami a drámapegógiát is érínti. Sőt... Most kezdek csak igazán az elememben lenni. S mivel nagyon akarom, ezért sikerülni is fog. Ha nem is teljesen úgy, ahogy én elképzelem. De az itt és most nehézségei kellenek ahhoz, hogy új ötletek lássanak napvilágot. Tehét a gép örökké forog, az alkotó pedig folyton új terv(ek)en agyal. Ez éltet... Örültség? Nem, ez személyes történet...

Nu, végül nem arról írtam, amiről igazán akartam, de ez már így marad, így lett ennek a szerdai napnak a bejegyzése. Az ég közben kissé kitisztult, csillag kipipálva. Oh, igen, ma láttam egy kéményseprűt a Klinikáknál, rögvest meg is fogtam a nadrágom gombját... Biztos nem néztek ezért komplett hülyének... Sebaj, nem messze onnan van a Pszichiátriai Klinika...

Reggeli krónika

Esőcseppek cirógatták bőröm, az esernyőm ugyan a táskámban lapult, de kiváltképp jól esett az életet adó víz érintése. Lesétálok az Osvát utcán, gondolataim mélyére merülök, a külvilág oly’ távoli. Az eső talán az én kedvemre akar tenni, szeptemberi időjárással vigasztal borongós hangulatomért cserébe. Blaha Lujza tér, esernyők dzsungele fogad, melyben az ember maga a törzs, az ernyő pedig a lombkorona. Három busz siklik el előttem, felfröccsentve a vizet a járdára. Beállok az Árkád alá, várok. Peregnek a percek, hétköznapi forgalom zsúfolódik az utakon. Megjelenik egy hetvennyolcas busz, felszállok rá. Száguldunk a kátyús úton, amit a napi busz forgalom mélyít egyre jobban, lassan már Mariana-árok szintű mélység fog tátongani a Rákóczy út két külső sávjában. Ferenciek tere, még áthatolhatatlanabb esernyőerdő fogad, lavíroznom kell a különböző színű, mintájú és nagyságú ernyők alatt. Curia utca, Csengey Dénes Könyvtár. Megszokott csend és némaság fogad. Belépek az ajtón, most nincs lakat, amivel máskülönben percekig szoktam vacakolni. Leülök a gép elé, halkan zúgva indul el, kár, hogy nincs telepítve az Office segéd, így nem tudom elővarázsolni kedvenc Windows macskám. Zenét hallgatok, hogy enyhítsek magányomon. Hirtelen hajókürt zaja zavar meg, csak a könyvtár telefonja szól –érdekes csengőhang… vajon nagyon mérgesek lesznek, ha átállítom? Három könyv kölcsönzési dátumát hosszabbítják meg. Pár másodpercig tart a telefon, aztán újra vissza az íráshoz. Lassan háromnegyed kilenc van már.

Délután irány Vác. Megváltozott a kapcsolatom az említett kisvárossal. Eddig mindig az iskolát, a tanulást, a fárasztó munkát, a vizsgákat jelentette. Most már a Barátság is odaköt. Noha eddig is akadtak olyan Rokonlelkek, akikkel megosztottam váci életemet, de velük nagyrészt ingáztam/ingázom, másrészt pedig van, aki már nem tartozik az AVKF hallgatói közé. Zsuzska révén Vác most már nem csak egy város, ahova járok nap, mint nap, egyik szemeszterből a másikba, hanem a Barátság biztonságos menedéke.

Ideje folytatnom a pályázatom. Másfél oldal kell még arról, miért szeretnék drámapedagógus lenni és mik a távlati terveim. Nem szeretek ömlengeni, egyszerűen tudom, hogy arra vezet az utam és kész. Nyilván ezt így nem írhatom le… Úgyhogy, marad a küszködés a szavak megbűvölésével.

Hihetetlen, de napok óta mindenki az UFO témával foglalkozik. Kezdek paranoiás lenni… Tegnap Bucsy Peti álmodott kis, szürke űrlényekkel, most meg a rádióban feszegetik a témát…. Nem sokára X-akták 2 a mozikban. Scully és Mulder utolsó nagy küldetése. (Bár a sorozat utolsó szériájának záró részében úgy fejezték be, hogy igazából semmi újat nem tudtunk meg… Úgyhogy, kíváncsian várom a mozifilmet.

Hát igen. Eljött ez a nap is, amikor totál feleslegesnek érzem létem minden egyes rezdülését. Csodás. Gödörben a nyaram közepe. Innen már csak felfelé vezethet az út, különben beleveszek ebbe a zavaros létezésbe. Vagy talán csak közönnyel fogom tudomásulvenni azt, hogy még midnig élek. De könyörgöm, mi a feladatom? Nem találom... Régen megvolt, de most elveszett. Ki kell rugdalnom magam ebből a siralmas állapotból. Megyek aludni, az álmokban még nem csalódtam. Hol csúszott ki a lábam alól a talaj? Hol vesztem bele az örvénybe? Mikor adtam meg magam a depressziónak? Mikor tud a Lelkem újra szabadon szárnyalni és rajzolni? Megöl a gondolat, hogy holnap egyedül kell lennem a könyvtárban. Egyedül. Saját magányom társaságában.

Elfelejtettem a bejegyzés címét, de valami olyasmi, hogy Nyúlon túl... asszem

Esik az eső. Essél csak, tisztísd meg a várost a kosztól, a szennytől, a mocsoktól, ami belepi a betonrengeteget. Sőt, már szakad. Pillanatnyi helyzetjelentés Budapestről. Az udvarban burjánzó vadszőlő zöldjének viaszos rétege lepergeti az esőcseppeket, a linoleum burkulatú erkélyünkön dobol az égi nedű ahogyan földet ér.

Hétfő van, egy újabb hét kezdete. Nem baj, így legalább telnek a hetek és minél hamarabb érem el a Szeptembert. Várom már az ötödik félévet. Csupa érdekes tárgy és egy szigorlat. Egyik sem érint mélyen olyan értelemeben, hogy izgulnom kellene miatta. De fura, ahogy a szavak most egybefolynak a szemem előtt... Bár, mitől is lehetnék fáradt... Gagyi zene szól a rádióban, ideje letekernem, elcsavarnom, vagy legalábbis elhallgatatnom, elment a kedvem a zenehallgatástól. A vacsorám is elfogyott, nesquik csokis gabonapehely, tejben. Azon tűnődtem, vajon sűrített tejjel milyen lehet, hiszen edzőtáborban aligha lesz tejecske, se kakaó. (A táborban a Családomon túl a kakaó hiányzik a legjobban. Iorek természetesen mellettem lesz...)

Mostanában em tudom levedleni magamról mostanában ezt a szorongató valamit, ami folytogat nagyjából a vizsgaidőszak közepe óta. De nem lehet, hogy ez bármiben is hátráltasson, legalábbis most ezt igyekszem belesulykolni a buksimba. Ezért most panasz-stop, más gondolatok.

Tegnap este egy film ment a Duna Tv-n. Nem tudom a címét, csak fél szemmel és füllel figyeltem a háttérben az eseményéket. Francia udvar, XVIII.-XIX. század forduló. Női-férfi kapcsolatokat boncolgatta a kor szövevényes társadalmi kapcsolatain keresztül. Mi, nők, miért vagyunk kiszolgáltatva? (Költői kérdés, igazán nem kell rá a válasz.)

Amikor este jöttem haza az elméleti edzésről (mivel az esős időjárás miatt szinte lehetetlenné vált az edés a szigeten), s a következő jelenetnek lehettem szemtanúja: egy férfi kiszállt a kocsiból, megkerülte azt, az anyós ülés ajtajához lépett, majd kisegítette a törékeny hölgyeményt a kocsiból. Gyanítom, a nő magától is ki tudott volna szállni, de valami mégis ott volt ebben a formális jelenetben. Azt hiszem, az a nő igazán nőnek érezheti magát. Néha -jó, talán sokszor - én is el tudnám viselni, hogy rám segítsék a kabátot - szerencsére akad olyan egy olyan Barátom, aki erről még nem feledkezett meg -, vagy betolja a széket alám, amikor egy vendéglátóipari egységben leülünk és tisztelettel megvárja, míg én helyet foglalok - egy csapattársam szintén nem feledkezett meg erről a szokásról sem. És a sort hosszan lehetne folytatni. Kivesztek ezek a hagyományok, eltűntek a süllyesztőben akkortájt, amikor a nők munkába álltak, és az egyenjogúság illúziója lengte körül alakjukat. Kell a francnak az egyenjogúság. A nők és a férfiak sosem lesznek egyenjogúak, már csak azért sem, mert egymás ellentétei. De ebből nem következik az, hogy egymás felett vagy alatt állnak. Egyszerűen egymás mellett, kéz a kézben, így lehet csak előre menni. Boldogan lennék családanya, feleség, háztartásbeli, aki a család meleg fészkét őrzi, meleg reggelivel és mindig nagy-nagy szeretettel. De a mai világban ez már nem divat. Új kor született, ehhez kell alkalmazkodnom, nincs ok pánikra, megtalálom a saját utam akkor is, ha momentán minden zavarosnak hat.

A jó és a rossz megfoghatatlan, de a világ nem lesz szürke, senem törtfehér akkor, ha a fehér-fekete színeket összekeverjük. Színtelen. Ez a világ egyre színtelenebb. Olyan színtelen, mint a víz, amikor a tengerből kimered és a markodban tartod egyetlen törékeny másodpercig. Látszólag színes akkor, amikor egybeolvad a többi vízatommal. De amikor ott tartod látod, hogy nincs semmi. Üres lenne? Nem teljesen. Mert ha nagyító alá veszed látod az apró életet benne. A világ is így műkődik, csak nagyban. Az Élet ott csordogál valahol. Csak meg kell keresni. De néha nem látni, mert egy kő megzavarja a víz nyugalmát és akkor az ember nem lát. Csak vaktában tapogat...

Most már nem esik az eső. Tücskök zengik nótájukat. Bejegyzésemez egy haikuval zárom, amit Grizlytől kaptam egy éve: "Tücsök úr tart ma éjjel koncertet nekünk hallgasd meg velem."

Doktor Kleopátra

Szerda óta igencsak lemaradtam azzal, hogy életemet virtuálisan is megosszam másokkal, Veletek, Olvasókkal (ha még vagytok...). Újra és újra elgondolkodtatt, miért is írok blogot, melyre a válasz roppant mód egyszerű: írni jó, belülről motiváltnak érzem magam az írás művészetére. Blogger lennék? Nem, ezt így azért nem mondanám, különben meg, Tomcat óta mindenki azt gondolja, minden blogíró uszít, vagy panaszkodik, vagy csak úgy van, mert unatkozik. Exhibicionizmus? Talán... Végülis, mi hasznotok származik abból, hogy a soraim olvassátok? Nu, de most túlontúl filozófiai hangulatomban vagyok, miképpen péntek este is, amikor a vonat egyenesen Győr felé száguldott, és nagyjából 150 méterre a sínektől úgy tetszett vége a világnak, mivel a fák mögött nem volt semmi, (vagy csak a tárgyállandóság tudatommal akadt némi probléma...) az ég és a föld összeért. Most éppen álmos is vagyok és ez erősen rányomja írásomra bélyegét.

Szerda este jó sokat csatáztunk, élveztem, tetszett, sikerélmény, túlélés és győzelem kipipálva. Nunchaku - továbbra is kedvenc fegyver a kard mellett. (Mert természetesen a Katana az, aminek "egysége" újra és újra lenyűgöz.) Csütörtökön délelőtt Vácott jártunk Zsuzskánál, utána könyvtáraztam, Dóra is becsatlakozott hozzám, így a négy óra gyorsan elrepült. Este pedig a szokásos élet zajlott, Petivel kardoztunk kicsit, majd sütöttem egy adag muffint - amiről már mindenki tudja az Egyesületben, hogy a kedvenc sütim... hosszú történet... - Kata és Gatti olyan tíz fele futott be. Szeretem ezt a pezsgést, ami körbeölel alkalmanként. Pénteken Hugaimmal - Dóra nálunk aludt - Vácra kivonatoztunk, ezúttal sikerrel jártunk iskolalátogati papír ügyben. Aztán megmutattam az AVKF fontosabb részeit, a két nagy előadótermet és a Kápolnát. Majd a Dóm következett, a Duna part és a Váci Csokizó - a legjobb hely, amit valaha is megnyithattak kerek e világon. Délután rég nem látott Barátom tette nálunk tiszteletét Zsu személyében. Este pedig irány Pápa. Szombaton kirándultunk a Cuha-patak völgyében. És most enter, mert ez már egy új gondolat.

Reggel hatkor keltünk, a vonat pöffögve vezetett végig a hegyek között, mintha csak erdei vasút lett volna. Győr- Szabadhegy állomáson kellett átszállni, a két vonat közti negyven perc hosszas sétával telt el a közeli Praktikerig, kerti medence ügyben. Hét ágra sütött a Nap, ereje mit sem vesztett a délelőtt folyamán. A jegyemen rajta van az állomás neve, ahol leszálltunk, de most így meg nem tudnám mondani. Onnan séta, nagyjából nyolc kilométert tettünk meg. Egyízben felmásztunk a hegytetőre, mert sehol sem volt térerő. A hegyfal szinte meredek volt, feljutni mégis egyszerűbbnek bizonyult, mint le, de mindenki megúszta ép bőrrel. Az út sokszor keresztezte a patak medrét, gázolókon át baktattunk végig. Aztán találtunk egy alagútat, ami a hegy másik oldalára vezetett át, s aminek nagyjából a feléig jutottunk, mivel a túloldalról, a sötét sűrű erdőből neszek és röfögéssel egybekötött motoszkálásra lettünk figyelmesek. Továbbá valami mozgő, nagy árnyék lebegett át a bejárat előtt. Életemben nem spuríztam ki olyan gyorsan, mint akkor, ott. Aztán vissza akartam menni megnézni, de már nem volt rá idő. (Pedig biztos akadt volna valami nagy bot, amit veszély esetén alkalmazhattam volna, de már sosem tudom meg, mi is volt ott pontosan. Az is lehet, hogy kóbor kutya volt és így jobban jártunk, bár tavaly augusztusban kaptam tetanuszt, de az nem ad védelmet veszettség ellen...)

A kirándulás nagyon tetszett, a térdem is bírta, csak este fájdogált, de már kezdem megszokni, elfogadni, együttélni vele.

Hadd ejtsek néhány szót végül pedig a bejegyzés címéről. Tudjátok jól, nagyonis szeretek olvasni, nem csak írni. Csütörtökön a könyvtárban találkoztam egy könyvvel: Tisza Kata: Doktor Kleopátra. Egy pszichológusnő írta, párkapcsolati témakörben egy olyan nőről, aki képtelen leválni a pasijától, aki erősen mutatja a borderline szindroma tüneteit. Közben egy sor segítő próbálja kivakarni a főszereplő Emmát a gödörből, amiben egyre mélyebbre süllyed. De persze végül kivergődik onnan. De nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy a történet szól lapról lapra. Egyébiránt, kicsit ijesztő volt nem egyszer szembefutni a saját gondolataimmal, csak éppen valaki másnak a tollából a nehézségek leküzdését és a múlt-jelen-jövő hármas tagozolódását illetően... Akit érdekel, olvassa, én csak ajánlani tudom, már csak pszichológiai szemmel nézve is.

Robert Merle: Védett férfiak

Hajnali háromkor értem el az utolsó oldalra. Vegyes érzelmeket váltott ki belőlem a könyv képzelt világa, az elején még a Bedford-kormány férfiellenessége viselt meg, és az az átnevelés, amit csupán hat hónap alatt hajtottak végre. (És a sok nő elhitte! Ez az, ami számomra kicsit, sőt, több, mint kicsit fura volt.) De persze az egész Egyesült Államokról szól, a jó öreg Európában jobb a helyzet, itt normálisak maradtak az emberek a férfi-nő kapcsolatokat illetően. A legvége sem éppen az a happyend, amit én vártam volna. A Bedford-kormány ugyan megbukik, de a férfiak ugyanúgy elnyomva maradnak, megfosztva apai/férji jogaiktól, s csupán, mint nemzők kerülnek be a mi életünkben. Megszünik a házasság klasszikus intézménye, és mivel rengeteg férfi esett áldozatul az Enchephalitis 16-nak, egy férfinak több nőtől is születhet gyermeke. Sőt, a könyv végén az lesz az általánosan elfogadott helyzet, hogy egy férfi több nővel is együttél, szava nincs, mindent a nők irányítanak. A pasikat kizsákmányolhatják, elrabolhatjká, megerőszakolhatják. Persze, nyilván akad olyan fallokrata, akinek ez bejön. De én talán túlságosan konzervatív vagyok - nomeg, nem szeretek osztozkodni sem - nekem ez a felállás nagyon nem tetszett. Köszönöm, nekem nagyon is megfelel a "hagyományos" kapcsolat, amiben a felek egyenlőek, egymást kiegészítik és nem elnyomják.

Egyébiránt, a könyv igen jól vázolja fel azt a helyzetet, hogy mi lenne, ha a nők kezébe kerülne a hatalom. Igazából nem történik nagy változás, a gazdaság hömpölyög a maga medrében, az anyaság új fénybe kerül és a karrierista nők érdeke is az lesz, hogy babát vállaljanak, bármi áron, bárkitől - a nemző szerepe úgyis lényegtelen. Nagyon észszerűen felépített világba csöppen az a vállalkozó, aki belekezd a könyvbe. Merle naplószerűen írja le az eseményeket, E/1-ben, de nem dátumokhoz kötve, inkább logikusan szétválasztott részletekre bontva. Fokozatosan tárulnak elénk az események, először a hírzárlat miatt - ami a Blueville-i védett férfiakat súlytja - mi sem tudunk semmit és Martinelli doki konspirációs elméleteire hagyatkozunk. Aztán szépen adagolva jönnek az információk és egyre teljesebb lesz a kép. És nem utolsósorban lélektani utakat is bonsolgat. De megintcsak nem akarok elárulni semmi lényegeset, hátha akad olyan olvasó, aki el szeretné olvasni.

Még valami, mivel a könyv a '80as években íródott, senki se lepődjön meg akkor, amikor a Szovjetunió, mint létező birodalom említődik meg...

És a mai bejegyzés végére egy idézet a könyvből (elvileg másikat akartam, de azt nem találom, viszont ez az alábbi tökéletesen mutatja, hogyan változott meg a szemlélet a női-férfi kapcsolatról.)

"A kicsi szót gyöngéd nyomatékkal ejti ki, és csodálatos vörösesbarna haja végigsöpör az arcomon. Beleszagolok és elcsodálkozom, milyen tiszta és illatos. Hál'Istennek, nem veszett ki belőle a nőiesség. Ki az a férfi, akinek eszébe jutott volna, hogy hajat mosson, mielőtt szökni próbál? Ránézek Burage-ra, Igen, a félelmetes női nem: jobban szeretem, mint valaha.

Az élet jelenségeiről szólva azt szokták mondani - közönséges megfogalmazásban -, hogy a férfi behatol a nőbe. Miért nem mondják inkább, hogy a nő "körülveszi" a férfit? Burage ugyanis éppen ezt csinálja - e pillanatban csak lelkileg. Nagyon kellemes érzés: körülvesz a hajával, a szemével, a mosolyával, az ujjával. És ne feledkezzünk meg a hangjáról sem..."

A londoni csoki

Fázom. Reszketek belülről, kivülről egyaránt - éljen a tegnapi elázás... Most innen, az ablakból figyelem, ahogyan lassan megint leszakad az ég. Úgy volt, hogy ma Beatrice koncertre megyünk, de a lázmérő másként alakította az esti programot.

Délután Kata járt nálunk, s meglepett egy tallér csokival. Tower of London. Nyammm. Olyan selymes íze van, jobb szót nem találok rá. Most éppen ezzel tömöm a buksim, ez a csoki egyenesen Londonból érkezett, hogy aztán gyógyírként szolgáljon megfázott Lelkemre.

Mansfeld Péter emlékére

Bagoly, bagoly jelentkezz, itt róka... szólalt fel telefonom korahajnali tíz órakor. Zsuzska volt, már a vonatról jelentkezett, nem sokára Pesten lesz Vácról. Riadtan konstatáltam, hogy elaludtam. Kapkodva készülődtem össze, egy percet késtem, Zsuzska már szembejött velem a Pályaudvaron. Innen indultunk a Szabó Ilonka utcába. Metró majd 16os busz a Deák Ferenc tértől. A Lánchídon át száguldott a buszunk, mikor tekintetem a foltos üvegen túli világra tévedt, s szemem retinájára egy sirály szárnyalásának képe vetült, aki magasan fenn szállt, tökéletes manőverezéssel. Talán éppen most gyakarol és ő Johnatan egyik barátja. Donáti utca, innen pár száz méter az emlékmű. Mansfeld Péter fekszik függőlegesen a falon, ahogyan éppen zuhan a gellért hegyi gödörbe, ahol a fegyverek voltak elrejtve. Néhány kiszáradt koszorú, egy-két koszos és megsárgult nemzeti színű szalaggal átkötve. Néhány írás és firka a fehér márványon. Hol itt a tisztelet? Zsuzskával felmászunk a lépcsőn, onnan fentről is megnézzük alaposan a szoborkompozíciót. Majd tovább gyalog innen a Veronika térre, ahol életnagyságú szobra áll Péternek. (Természetesen, az is össze van firkálva.) Közben elhaladtunk az EKG mellet, az én drága alma materem épülete előtt. Hiányzanak a gimnáziumi évek, a bolgod gyerekkor vége, amikor minden még olyan naivan egyszerű volt. Más lettem azóta. De ez egy másik történet, a mai bejegyzésnek Péter a főszereplője. Sokan nem ismerik, hogy ki volt ő. Szégyen és gyalázat. Pedig élt egy fiú, aki az '56-os forradalom idején tizenöt éves volt (1941. március 10. - 1959. március 21.). Bátor volt. És arra született, hogy meghaljon. Arra született, hogy kivégezzék. Arra született, hogy halála példaként álljon előttünk. Arra született, hogy soha ne felejtsük el őt. Pedig lassan ott tartunk, létének rezdülései homályba vesznek. Félreteszik emlékeit, pedig neki tovább kell élnie! Bennünk! Hiszen értünk is meghalt akkor. Félreteszik, úgy, mint a Veronika téri emlékművét, ami magasan áll fenn ott, valahol, amit annyira nehéz és fáradtságos megtalálni. De ott fenn, ahol Péter szobra áll, ellát egész Budapest felett. Szembe a Parlament, oldalt a Vár és a Gellért hegy, messze a SOTE magaslik ki a síkságból. Péter bronz szeme ezt látja. S a szél cirógatja nap, mint a nap, a Csillag sugarai viszont nem éri, hiszen négy lyukas fal és tető védi. És persze sehol egy virág, vagy koszorú, csak pár néma mécses. Egy angol nő jön oda hozzánk. Mesélek neki Péterről, az életéről, a haláláról. A Veronika tértől pedig mai utunk utolsó állomása: az utca, ahol régen lakott. A ház, ahol gyermek volt és ártatlanul hitt a világban és a mesékben. Zsuzskával elsőre megtaláltuk, pedig sem térképünk sem GPS-ünk nem állt rendelkezésünkre. Péter Lelke odavezetett minket. Becsöngettünk, de hiába. A ház és az udvar kihalt. Csendben emlékezik a régmúlt időkre.

Minden tiszteletem és elismerésem azon embertársaimé, akik akkor képesek voltak nemet mondani, fegyvert fogni és parittyával szembeszállni a tankokkal, az elnyomó hatalommal. Én emlékszem rájuk, ez a blog emlékszik rájuk, míg én élek, ápolom emléküket.

Örülök, hogy Zsuzska ma elhívott erre a zarándokútra. Hazafelé sétálva elrejtett kis utcát találtunk. Macskakövek borították az utcát, egyemeletes házak sorakoztak szorosan egymás mellett. Egy kis lépcsősor titkos helyre vezetett, Rózsakert és fehér oszlopos vörös téglás épület. Nem derült ki, hol jártunk. De nem is volt fontos. Ez a nap így volt tökéletes.

Eowyn szemében a mese

Amikor Tatáról indultam haza, beszaladtam még a szobába, a mi szállásunkkal szemben lévő a hat ágyas helységben Lilla még bent tevékenykedett, s megláttam nála a Gyűrűk Ura harmadik kötetét, a Király visszatért-et. Nem kell ecsetelni, mennyire kedvelem a történetet, sőt, évekig, a gimnáziumi hosszú hónapok alatt Középföldét tekíntettem otthonomnak. (Nolasyn akkoriban még gyerekcipőben járt, de világának alapjai már megvoltak.)

No, de Lilla szavai: minden nőben ott lappang Eowyn, kinek szemeiben a mesék élnek. (Talán ezért is tudtam mindig azonosulni vele, másrészt meg, kedvenceim közé tartozik Faramir...) Ha belenézel egy nő szemébe, végtelenséget találsz, ha van hozzá érzéked. Ha nem találod meg, akkor nem szereted igazán Őt.

Ma megpróbáltam megírni ezt egy novellában. De nem igazán úgy alakult, ahogy elképzeltem. A történetben van egy vándor, aki betér egy kocsmába és szóba elegyedik a kocsmárossal és annak oldalbordájával. Tegnap este frappánsan sikerült megfogalmaznom ezt magamban, de reggelre valahogy átalakultak a szavak, és már nem tűnt olyan jónak, mint elsőre. De tény, minden nő megérdemli a Szeretetet. A vándor szavaival élve: magukban hordozzák az életet, fájdalom és szenvedések árán adják testüket egy új Léleknek. Valami ilyesmit akartam megírni abban a novellában is. De most nem volt ideje. Majd... Már tudom is, a Tükörben Noryn fog találkozni ezzel a vándorral. És azt is tudom, hogy ki lesz az a vándor. De persze ezt most nem árulom el. <ördögi kacaj>

Nu, most várnak a hétköznapok. Hétfő van, de valahogy nem érzem annak. Ez a nyár még mindig roppant mód nehezül rám. Lenne már szeptember...

Városliget

A Rózsák terei templom monumentális harangjai elütötték az este nyolcat. Balzsamos lágy szél fújdogált a Wesselényi utcán végig, kézenfogva vezetett a Városliget felé. Petivel siettünk a betondzsungelben. Két harcos, bajtárs a csatamezőn, s azon kívül. Újra megtapasztaltam, mennyire nem létezik távolság, a Liget igen közel van Hozzánk, talán csak picivel több, mint negyed óra volt szükséges ahhoz, hogy odaérjünk a zöld széléhez. Besétáltunk a szürkületben, a PECSA mellett találtunk valami dombot, amire felmásztunk és egy kis időre leültünk. Peti rágyújtott, ám a szúnyogfelhőt ez sem zavarta, noha engem nem csíptek meg, volt egy példány, aki rászállt a lábszáramra, majd minden atrocítás nélkül odébbállt. Szembe velünk, s körbe körülöttünk fák tornyosultak, felettük pedig a Hold egy igen vékonyka formája törte meg az ég szürkeségét. Egy hónap és edzőtábor. Valahogy túl gyorsan repült el ez a nagyjából 10 hónap. Megint tábor. Élet két tábor között. Mindjárt tábor és az erőnlétem a nullával korrelál. Kezdenek a félelmeim betódulni tudatomba. Bár valószínűnek tartom, újra hikomat leszek, de most tábor után mindenképp kezdek valamit a térdemmel (a gyógyszer nem használt...). Előtte is elmegyek dokihoz, meg utána is. Most már a semmittevéstől is fáj. Csak ugye, ha elveszik tőlem a mozgást, azt nagyon nehezen fogom túlélni. A véremben van, folyton menni és tenni.

Nu, nyafogásból ennyi. Vannak Barátaim, akiknek most nagyobb gondjaik vannak, szal én igazán befoghatom a szám az enyémmel.

A Városliget pedig csodálatos hely, nem is értem, eddig miért nem fedeztem fel. Bringával még közelebb van... :)

Csak kínoz ez a napsütés... Elkészültem a mumusgyilkolással, a szekrényemben példás rend sorakozik katonai szigorral, minden ruha a helyén centire kimérve. Lennék most máshol, de semmiképp sem itt. Valahol a hegyek között, vagy Napraforgó mezőn. Talán magam is Napraforgóvá válnék, arcom minden nap a Csillag felé fordítanám. Bár egynyári, de az élete teljes. Az Északi Fény virága, melyről egy hosszabb novella és a Képzelt Író szólt rózsa formájú lenne, ha alakot öltene, szirmai leheletből és a Porból állna össze. Negyed három felé rohan az idő. Messze még az este, az álmok ideje. Csak kínoz ez a napsütés, nem itt a helyem, hanem valahol máshol...

Vasárnap reggel

Este Apukám kint maradt Veresegyházán, így hárman maradtunk itthon csajok. Kiköltöztünk Anyuhoz, elkezdtük nézni a Szoba kilátással című művészfilmet, de mindhárman belealudtunk. Éjjel az álmom központi témája különböző városok és külön-külön a részeik voltak. Munkács, valami ismeretlen város, amit egy folyó szel ketté, melyen kőhídak ívelnek át és olyan, mintha a XIX. században lennél, nomeg a Margit-sziget - ez már talán a jelenben volt, de nem tudom, elég zavaros. Utaztam, de nem ám úgy, mint a valóságban szokott az ember, hanem a gondolatok sebességével. Túl sok mindenre nem is emlékszem, mivel igen intenzív és színes vala és összefolynak egyetlen egy kavalkáddá.

Ma rendet kell tennem a szekrényemben és a mumust ki kell tennem onnan.

Maktub

Valahogy ma nagyon nem találom a helyem. Vannak ilyen napok, de a mai különösképp ilyen. Bosykával beszélgetünk este erről, hetek alatt hónapok telnek el, percek alatt lepereg öt év, és mi most itt állunk, emlékek tengerében fuldokolva. Gimnáziumi énünk azóta talán felnőtt. Amit akkor gondoltunk már a tegnapé. Oh, mennyi közhely szól a tegnap-ma-holnap hármasáról, múlt-jelen-jővő örök triumvirátusáról. Pedig nincs múlt. Nincs jővő. Nincs jelen. Csak ez, amit Életnek neveznek az optimista emberek. Meg a Véletlenek. Meg a Lehetetlen. Meg ilyen egyéb szavak, amiktől zeng a média és a felkapott írók könyvei. Valósítsd meg önmagad, legyél az, aki akarsz lenni, merj álmodni, alkotni, élni. Aztán bukott angyalként egy szigeten kötsz ki.

Tegnap este éjszakába nyúlóan lógtam fenn MSNen, agytekervényeim angolul fonták a szavak láncát, Marokkó messzi partjáig jutott üzenetem, egy Agadíri internetes kávézó egyik monitorjáig. Hafid, berber ember, "véletlen" megtalált skype-on, facebook.com-on majd MSNen. Bár ez lényegtelen. Tegnap kultúráink találkoztak, világaink súrlódtak, csador nélkül. Az Idő Uraiban pont most szándékoztam az arab rész vázlatát megírni, erre pont találkozok egy berber sráccal. Nincsenek véletlenek...

Ma egész nap a pocakommal nyűglődtem, most is tompán fájdogál. (Húgom már az ügyelettel fenyegetett.) Ám ez nem akadályozott meg abban, hogy lemenjek az udvarra Himawari társaságában. Most úgy éreztem, vágásaim igazán egyek voltak, úgy suhantak bele a semmibe, mint még soha. Pedig egy ideje szögre akasztottam kardom. A nem semmi az már valami...

Sokunkban elfogyott talán a szufla. Hosszú félév áll a hátunk mögött. Nehéz idők járnak sokfelé. Látom magam körül, a Barátaimon, nem hagy hidegen. De csak akkor tudok bárkinek is segítségére lenni vagy vígaszt, támaszt nyújtani, ha igazán szüksége van rá, akkor megtalál. Senkire sem fogom magam ráerőltetni. Ugyanakkor továbbra is igyekszem nyitott szemmel járni a világban és figyelni a Lelkek rezdüléseit és a megfelelő időben ott lenni...

Niki megkerült, csak elment az internet SMSt meg nem írt.

Niki eltűnt Boston környékén. Három napja semmit sem tudunk róla. Tehetetlenek vagyunk ilyen messze tőle. Aggódom. Négy munkatársával mentek fel éjjel Bostonba kocsival, többször eltévedtek, egyszer a fekete negyedben is. Nagyon remélem, hogy csak a telekommunikációs rendszerek hibája kapcsán nem lehet elérni. Bármilyen szőke is, hiányzik és ha bármi történik Vele, azt nagyon nem fogom megbocsátani neki. Kellett neki a francos Amerika...

Született Július 4-én

Nem tudom miért, de elég morcosak lettek a T-online-nál, amiért lemondtuk az ineternetet és a telefont, főleg akkor vágta be a durcit az ügyintéző srác - akinek átható acélszürke tekintete volt- amikor megtudta, hogy további cyber pályafutásunkat véglegesen a UPC-nél folytatjuk. (A múltkor csak nem sikerült a váltás, mert akkor még kötött a hűségnyilatkozat és majdnem csúnyán bebuktuk.)

Tegnap este Petivel moziba mentünk - Kung fu Panda. A Nyugatin mentünk keresztül, mint úgy általában, amikor a westend moziba megyünk. Egy ember feküdt a földön egy pad mellett. Halott volt. Elgondolkodtatott arról, hogy mik az igazán lényeges és fontos dolgok. Meghal egy hajléktalan férfi egy fogalmas pályaudvar egyik padja előtt és a kutyát nem érdekli. Vajon milyen ember lehetett? Sokat szenvedett? Miért halt meg? Vajon sikerült beteljesítenie életcélját, vagy úgy ment el, hogy maradt hátra feladat egy következő életre? Vagy az volt a feladata, hogy meghaljon tegnap este ott, az üvegajtó előtt? Nem tudom ezekre a kérdésekre a választ. Csak azt látom, hogy rengeteg halott ember mászkál az utcákon. Nem kell ahhoz testileg eltávozniuk. Nagyobb baj az, hogy a saját Lelküket megölik. Az a hajléktalan ember most már szabad. S talán valahol máshol megszületett, Július 4-én. Talán boldogabb lesz, de mi számít boldogságnak? Ha valaki megkérdezni, mennyire vagyok boldog, bizonyára azt válaszolnám, elképzelhetetlenül az vagyok. És ennek legfőbb oka az, hogy már értem az életet és élni sem félek. Szabadon, ebben a létidőben, csodálatos lelkitársakkal körülvéve. Hosszú út, ami ehhez a felismeréshez vezetett. De most itt vagyok. Közben minden a változásról mesél. A szél, a villám, a felhők. Most egy szusszanatnyi időre megállhatok és várhatok az elágazások előtt. Bárhogy folytatom az utam, jól döntök. Itt van a lényeg a sorok között...

Nu, vissza a valóságba. Ma takarítok az íróasztalomban, az elmúlt félévek anyagait összeszedem az alattam járó évfolyamnak, selejtezek. Amint ezzel végzek, rajzolni szeretnék, este olvasni, ne keressetek MSNen, mert nem megyek fel. Aki akar, úgyis utol tud érni. A mai nap a nyáré, a szüneté, az életé. És Sunny-é...

Sunny

...és a körút pedig a menyasszonyok utcája. Vidékről, külhonból sokan jönnek ide ruháért. Azt kell, hogy mondjam, számomra alig akad olyan ruha, ami igazán megfogott volna. De sebaj, ha egyszer arra szánom magam, hogy férjhez menjek, akkor úgyis munkácsi ruhám lesz. Hagyomány. Sőt, több annál. A gyökereim mélyen ott burjánzanak a vár lábai alatt.

...éjfél múlt, villámlik, szárazon. Sehol egy dörgés, vagy vastag felhő takaró, ami a csillagokat elrejtené előlem. Hosszú órákig kint ültünk Petivel a gangon, egyetlen fényforrásnak a cigi parázsló vége szolgált. Merengtünk a belső békét keresve a jelenben. Említett egy mondatot, amit tavaly mondtam a Társ című írás kapcsán. Én csak alig emlékeztem erre. A harcosnak szüksége van Társra azért, hogy emlékeztesse arra, ki volt azelőtt, mikor még nem volt harcos. Emlékszem erre. Erre, amikor e szavak elhagyták ajkaimat. És tudom azt is, hogy miért mondtam. A Társ 2007. júniusának írástémaja volt. Mivel idén a tavalyi írástémák kerülnek újra gondolkodás alá, a múlt havi téma is ez vala. A Társ. Most már így, nagy T betűvel. Általában azokat a dolgokat írom nagy kezdőbetűvel, amik igazán fontosak.

Hosszúra nyúlt a mai nap is. Visszakerültem a budapesti pezsgésbe. Szeretem a szülővárosom, ide születtem, most itt élek, de aztán ki tudja, hova sodor az Élet. Közhely. De mostanában a Barátaim nagyrészét is messzire hurcolja magával. Messzire. Tőlem. Változik minden. Már semmi sem olyan, mint régen volt. De ez a változás talán nem is olyan rossz, mint ahogy hangzik. Nyár van. Ez is ráteszi kezét a Lelkemre. Várom már a Szeptembert is. A második kedvenc hónapom. Bár akkor a Napraforgók már halottak.

Dórától ma kaptunk egy cserép Napraforgót, Sunny-t. Kitettem a délutáni Napra melegedni. Szívet-Lelket melengető a látvány.

Most viszont Frank, az álommanóm jelezte, hogy csillagporral szórta meg ágyam és álmom.

nap = "nagyon alacsony pulikutya"

Két világ küszöbén állok. Az elmúlt napok hosszúra nyúltak, helyenként fárasztóra sikerültek, de javarészt töltöttek. Kezdve azzal, amikor péntek este Pápa felé száguldottunk a vonattal, Győr után végenincs Napraforgómezők köszöntöttek (Komárom környékén pedig a Duna lágy hullámzása). Az utolsó vizsgám aznap jó lett, filozófiatörténet - a hit és természettudomány kapcsolatának boncolgatása. Most már hivatalosan is végzősnek számítok. Számítunk. Végzősnek. Ennek a szónak szomorú az íze. Ha a drámapedagógia nem tartana még Vácott néhány évre még, mélyebben éríntene a közelgő vég. De mindenről írok a maga idejében. Most az emlékeké a bejegyzés. Az elmúlt napoké, amikor más dimenziókban jártam. Ebben a világban, de valahogy mégsem itt. Csak azt érzem, valami megváltozott. Valamelyik este elalvás előtt megfogalmazódott bennem az, amit már régóta érzek magam körül. Az örök változás maga az Élet. Nyilván nem mondok ezzel újat. Sokan érezzük magát a változást, de talán csak az Élet érintése az, ami felébresztett minket egy hosszú álomból, amiről azt gondoltuk, hogy élünk.

Pápán örömmel nyugtáztam, hogy keresztcicám - Folti - szépen növekszik, tejtestvére, Szürke Gizi árnyékként követi bátyját mindenfelé. Jó látni az ottani cica populációt, ahogyan sajátságos macskatársadalmuk szerveződik. A teknősök is jól vannak, étvágyuk a régi, és még az ujjam is a helyén van. (Veszélyes művelet a teknöc etetés, főleg, ha a csipeszt túl lent fogjuk... de most nem ért semmilyen baleset.) Szombat este kipihentük a vizsgaidőszak fáradalmait a pápai termálfürdőben -víz, csúszda, lángos... Rengeteget voltam a vízben, elvétve alatt, s akadt, amikor felett. A Nap gyengéden sütött délután öt óra felé, a jegenyefáim büszkén állták körbe a fürdő területét. Akadtak felhők is az égen, komótosan uszkáltak fent, mi meg lent. Elfáradtam, de semmi pénzért sem jöttem volna ki a vízből, szeretek úszni - bár nem igazán lehetne úszásnak nevezni azt, amit én művelek úszás címszóval. (A víz még később is elő fog kerülni eme bejegyzésben.) Pápa csendes, békés kisváros és finom a fagylaltkehely :)

Vasárnap Danika keresztelője volt Fehérváron, Peti lett a Keresztapa, Don Corleone... Római katolikus mise keretein belül kapta meg a keresztség szentségét. Torkaszakadtából végigénekelte a ceremóniát, így marad emlékezetes. Este már Tatán aludtam, a drámatábor első napján. Azaz, amikor megérkeztünk, tüzijátékkal fogadtak, mivel Víz- és Virágfesztivál volt. Orsi és Zsuzska társaságában fedeztem fel a színes kavalkádot, miután a túratáskámat a szálláson elhelyeztem. Az EB döntőtől voltak hangosak a kocsmák, feszült figyelem és érdeklődés kísérte a meccset. (Édesapámnak igaza volt, a spanyolok nyertek...) Éjfél körül aludni tértem, a zuhanyzó állapota meg... Elviselhető volt három napig. Egyébiránt, a tábor hangulata erősen olyan volt, mintha időutazást tettem volna a kommunizmusba és egy úttörő tábor tagja lettem volna vörös nyakkendőben és csini kartonszoknyában. Hétfőn reggel becsatlakoztam a társaimhoz, fárasztó munka következett, ami ma délelőtt ért véget. Most kérdezheti bárki is, mi fárasztó magában a drámajátékvezetésben? Igen nagy fokú koncentrációt igényel, figyelni minden egyes Lélek rezdülésére, reagálni arra, improvizálni váratlan helyzetekben. Egy vezető számára 20-25 perc állt a rendelkezésére, hogy kibontakoztassa szárnyait és szabadon szárnyaljon társai segítségével. Együttes tevékenység. Rengeteget nevettünk, de roppant mód elfáradtunk. Bár tény, az sem utolsó szempont, hogy mindkét este táncolni mentünk. Hétfő éjjel pedig úszni voltunk a tatai öregtóban - nappal semmi pénzért nem mennék bele, hiszen elég szutykos... De éjjel minden más, bár valami sikamlós vízi élőlény átuszott a lábam alatt, de az első ijedtségen túltéve magam a társaim kezét fogva bemerészkedtem a hűs habokba. A csillagos ég, a tejút, a sötét, amiben nem látok jól és a balzsamos tóvíz. Láttam három hullócsillagot is, de nem kívántam. Nem szokásom, a csillagok nem azért pottyannak le, hogy a mi vágyainkat teljesítsék.

Ma meg már tegnap este is a többi drámás csoport előadásait néztük meg és most újra megértettem, miért is áll közel hozzám a dráma és a tánc.

Még mindig nem tértem magamhoz az elmúlt napok intenzív élményvilágából. Most vár egy kád MELEG VÍZ - ami igencsak luxusnak számított a táborban- és alvás. Sajnos, vagy éppen nem, túl sokat nem haladtam Merle könyvével, nem igen maradt idő rá. De minden úgy volt jó, ahogy történt. Sokat számított ez az elmúlt néhány nap számomra. A biztonság, amiről nyafogtam, most újra bennem él. Nem a környezetemben kellett megkeresnem. Minden út két módon vezet, egyrészt a külvilágban történik, másrészt pedig van mögötte egy belső út. Világot látni, érezni, tapasztalni többnyire ezzel jár.

Iorek mindvégig mellettem volt. Szuszinak viszont hiányozhattam, mert vacsora óta rajtam lóg...
___________________________________________________________________
A bejegyzés címére némi magyarázat: van olyan beszédjáték, amikor a mondat utolsó szavának betűiből kell, hogy kezdődjenek a mi mondatunk szavai... Drámások...