2008. április 17., csütörtök

Novella a Képzelt Író tollából I.

A Szüleim halála után történt. A gyászruhám éppen csak visszaakasztottam a szekrénybe, de a hétköznapi öltözékem színei mit sem különböztek a fekete árnyalataitól. Világos szőke hajamat ében festék takarta be, kék szemem körül a mindennapok túléléséhez nélkülözhetetlen fekete kontúr vonal kúszott körbe. Tizenhat éves múltam, nem találtam a helyem a nagyvilágban, ami egyetlen másodperc alatt változott át hideg téllé az örök nyárból, melyet Édesanyám meleg Szeretete ragyogott be és Édesapám féltő gondoskodás tette biztonságossá.

De ők elhagytak. Egyedül hagytak. Nem vittek magunkkal és én nem mehetek utánuk. Bármennyire is fáj élni, itt kell maradnom, ebben a sivár, gyűlölt helyen.

És mérhetetlen magányomban elindultam egy úton, társakat keresve, akikkel osztozhatok fájdalmamban. Találtam is. Csatlakoztam egy olyan társasághoz, akik a mágia rejtett világába ásták be magukat. Akkor úgy tűnt, a lehető legjobb helyre kerültem, s ezen érzést az illúziók bűbája vonta be. Akkor és ott jól éreztem magam a heti találkozókon, s én újra úgy éreztem tartozom valahova. Ugyan Nagynéném – kire nagykorúvá válásomig életem és vagyonom bízták – nem nézte jó szemmel újdonsült barátaim, de mivel az iskolában nem romlottak eredményeim, igazolatlan óráim sem lettek, így nem szólt bele, csupán elvétve tett néhány elejtett rosszalló megjegyzést, amik mindig messzire kerülték el hallójárataim, így nem tekintettem valódi intelemnek.

Alig telt el egy hónap, amikor kis csapatunk vezetője házibulit rendezett, melyre boldog-boldogtalan hivatalos volt. Marius-ról tudni kell, pénzzel zsebei vastagon kitömve, noha a Lelkében a Szeretettank - amit Szüleinek illene gondozni – többnyire takarékon lángol. Sorstársam láttam benne. Szülei még világra jötte előtt elváltak, igaz Édesanyja igen szép végösszegű havi appanánst sajtolt ki volt férjéből, s a válóperes bíró előzékenységére a választ néhány hónap múlva mindenki megkapta, amikor Marius anyjával kézen fogva mentek vacsorázni, s aki mára a mostohaapa szerepkörében díszeleg.

Nem vágytam mulatni, Lelkemben túl fájóan tátongott még az űr, amit Szüleim hiánya hagyott bennem. De a többiek unszolására én is elmentem az összejövetelre. Amint beléptem a roppant méretű házba - ami a város előkelő negyedének végében tornyosult magányosan – Marius fogadott az ajtóban – a házigazda tetszelgő karakterét öltötte magára, nyájasan mosolygott rám, mint aki tökéletesen a tudatában van annak, a világ is a zsebében lapul, nem csak sok nullás bankjegyek. Mellette egy dekoratív ámde üres tekintetű szőke plasztik cica állt, mesterkélt mosollyal ajkán – ami a botox-tól lehetett olyan feszes – italokat tartott kezében a tálcán. Kínálgattak, nem akartam inni, a temetés óta nem igazán ettem rendesen, most is üres gyomorral érkeztem. Marius viszont nem tűrt ellenkezést, hiszen az ő akarata irányítja a világot, s a kezembe nyomta a zöld színekben játszó italt. Gyorsan legurítottam a torkomon, majd prüszkölve fuldokolni kezdtem, a szesz végigégette nyelőcsövem, szemeim könnybe lábadtak. Marius bekísért a szalonba, amiben egy kisebb panel lakás bőven elférhetett volna, egy nagy szoba és két kisebb, konyha fürdőszoba felosztásban. Bent színes kavalkád kavargott a füstben. Nem találtam a Barátaimat, valahol elvesztek a tömegben. Leültem a kanapéra, úgy éreztem, forog a világ, a lábam alól a talaj meg elvándorol. A fejem zsongott a zenétől, ami beárasztotta a teret, teljesen lehetetlenné téve a beszélgetést. Nem, mintha lett volna bárkivel is lehetőségem pár szót váltani. Ismeretlen emberek szórakoztak körülöttem. Mariusvendég látóként mászkált a társaság tagjai között, nyomában a szőke ciklon bamba tekintettel. Ez az összejövetel annyira már volt, mint amit én megszoktam. A tea délutánokon – amikor kis csapatunk összeült kedvenc tea házunkban – értekezések zajlottak különböző intellektuális kérdésekről, filozófiai eszményekről, a halálról, ami érthető okokból engem kiemelten érdekelt.

Ültem a kanapén, mellettem az emberek folyamatosan cserélődtek, de nem vágytam e társaság aktív tagjává válni. Csak vártam, hogy elmúljon az őrjítő lüktetés a halántékomon, de a füst, ami orrlyukaimon keresztül szivárgott be folyamatosan, nem engedte kitisztulni a fejem. Ki kell mennem friss levegőt szívni. Ingatag lábakon kiindultam meg a terasz felé, átverekedtem magam a masszán, amit összegabalyodott emberek alkottak. Nem tudnám megmondani, mennyi idő telt el, mire kijutottam a friss levegőre, ami oly’ erősen fejbe vágott, mintha valami sűrűn kavargó matériába léptem volna ki. A gyomrom vad táncba kezdett, lebotorkáltam a kertbe egy bokorhoz, képtelen lettem volna visszamenni oda. Oda b, ahol féktelen tivornyázásba csapott át a hangulat. Nekem nem erre van szükségem. Egy hortenzia bokor mellett könnyítettem gyomrom terhén, bár nemigen akadt benne bármi is, ami igazán kikívánkozott volna. Kicsit arrébb elterültem a fűben, felettem a csillagok reszketve világítottak. Feküdtem a földön, de forgott velem a világ, kétségbeesve kapaszkodtam néhány fűszálban. Becsuktam a szemem, de csak spirálok villództak előttem feketén-fehéren. Aztán úgy éreztem, mintha lebegnék két erős kézben, néhány fű csomót kitéptem a földből, ahogy felemelkedtem, s azt szorongattam tovább. Közben a zaj egyre hangosabb lett, ahogy továbblebegtem a teraszra, majd be a zsúfolt szalonba, aztán fel a lépcsőn, mintha egy ajtóba ütközött volna a fejem, ami aztán nyikorogva bezárul mögöttem, talán még a zár is kattant kettőt. Mintha egy puha ágyban landolt volna földöntúli utazásom a kertből ideáig. De hova is? És mintha a ruháim szép lassan maguktól lemásznának rólam… minden olyan távoli. Talán meghaltam.

Iszonytató fejfájás robbant be az agyamba, mely hirtelen felülésre sarkallt. Az ablakon vastag drapéria lógott, résein betódult a néhány szikrányi napfény. Talán délre járt az idő, talán későbbre, idő érzékem még az éjszaka folyamán hagyott cserben. Pár perc múltán szemeim alkalmazkodtak a látási körülményekhez, amikor oldalra néztem, a hortyogó hangok forrása felé. Ismeretlen férfi szuszogott mellettem, feje felém nézett csukott szemekkel, arcán kielégült vigyor terült el. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna őt. Vörös haja hosszan kígyózott végig fedetlen mellkasán, viking őseinek arcvonásai barázdálták arcát. Nem bámultam sokáig, mihamarabb távozni akartam, elhagyni az ágyat, melynek lepedőjén véremet hagytam. Elhagyni a szobát, ahol ruháim árván feküdtek a szőnyegen egy kupacban. Elhagyni a házat, ahol mindeni illúzió kegyetlen valósággá változott, melyeket eddig takartak. A elhagyni az Életet, mely’ csak bánatot és fájdalmat hozott. Sietve magamra vettem a ruháim, s mint akit láthatatlan démonok kergetnek, úgy rohantam ki a szobából, le a földszintre. Itt-ott méltóságukat vesztett emberek feküdtek önkívületben. Mariust sehol sem láttam, talán a tegnapi néhány órás szőke barátnője karjaiban aludta éppen ki magát. De nem is akartam vele találkozni. Amint kiléptem a gyűlölt házból, szaladni kezdtem a bringám felé. Gyorsan felültem rá, s eszeveszett tempóban tekerni kezdtem. Kerülő úton mentem haza kert városi házamba, szombat révén Nagynéném a főiskolán tanította a levelezősöket, így vele nem kellett szembesülnöm. Betoltam a cangát a garázsba, majd felrohantam a szobámba, s a kemény parkettára zuhantam. Nem érdekelt, hogy a fejem nagyot koppant és most nagyon fájt. Úgy feküdtem ott, mint akin az Élet minden súlya nehezül. Nehéz volt lélegezni, nehéz volt rábírni a szívem, hogy dobbanjon. Mérhetetlenül fájt a teste, és a Lelkem. Talán pár percig, talán tovább feküdtem a földön, szobám vanília mécsesektől átitatott illata jótékonyan betakart, s volt ott a levegőben még valami, amit Édesanyám hagyott ott. Feltápászkodtam, kimentem a fürdőszobába. A tükörben szembesültem azzal, akit látni sem bírtam. Egy arc, amiben mély karikák ülnek az egykor folyton ragyogó kék szemek körül, amit most vastagon elkenődött fekete trutyi vett körül. S arc, amit fekete haj keretez. Ez így nem én vagyok. Csak valaki, egy torz másolat, aki a gyász elől ebbe a testbe menekült. Ideje van választanom. Meghalok, vagy élek. És én akkor, azon a szombat délelőtt, amikor annyi minden történt a világon egyetlen percbe sűrítve választottam: élni fogok, hogy Szüleim halála ne legyen „felesleges” áldozat az Élet oltárán.

1 megjegyzés:

Borvirág írta...

Csacsa, ma elolvastam mind a négy novellád és nekem ez tetszik a legjobban.
Remélem, jól vagy.