Esik. A vadszőlő viaszos levelein végigperegnek a cseppek, majd a linoleum burkolatú erkélyünkön kopogva landolnak. Csodás zene ez, már csak tücskeim ciripelése hiányzik. A rigók reggelente jókedvű füttyszóval ébresztenek, ők már behangoltak a nyárra, a tojások kikeltésére, a fészekrakásra.
Reggel a könyvtár némán fogadott. Amikor belépek az ajtón és felmegyek a lépcsőn, mindig nyomasztó csend fogad, úgy néznek rám a falak, mint valami betolakodóra. Aztán mikor látják, Lelkemben nincs rosszindulat, csak a könyvek tiszta szeretete, megnyugodnak, és máris mással foglalkoznak. Eltelik egy óra, kilencet harangoznak a közeli templomtoronyban, melynek hangja elvegyül a forgalomban, a városi zajjal. Aztán még harminc perc tétlen várakozás, mikor belép egy néni. Bemutatkozunk egymásnak, lényéből valami megfoghatatlan árad. Lelkében hozza magával a fájdalmat, melyet kisfia elvesztése hagyott benne. De tenni akar, segíteni. Önzetlen. Ajándékba kapunk egy cicás füstölgőt, melyet az asztalra teszek, középre helyezem el, a beiratkozási lapok és az olvasói kívánságlista közé. A néni talán tud valamit, vagy csak én szeretném belelátni a Titkot, amit minden Lélekben keresek, s alkalmanként találok. Titkot, vagy Kincset, egyre megy, nincs rá szebb kifejezés... Majd jön két fiatal, ők is tagságot szeretnének. A falak közben folyamatosan fülelnek. Ők is mesélnek, beszélnek, ők szinte mindent tudnak.
Elrepül két óra, és én már megint a vonaton ülök, egyedül, mint mostanában általában, ha Vácra megyek. Nézek ki az ablakon, s egyszercsak azon kapom magam, már Sződligetet is elhagytuk. Hová lett az idő?
Reggel a könyvtár némán fogadott. Amikor belépek az ajtón és felmegyek a lépcsőn, mindig nyomasztó csend fogad, úgy néznek rám a falak, mint valami betolakodóra. Aztán mikor látják, Lelkemben nincs rosszindulat, csak a könyvek tiszta szeretete, megnyugodnak, és máris mással foglalkoznak. Eltelik egy óra, kilencet harangoznak a közeli templomtoronyban, melynek hangja elvegyül a forgalomban, a városi zajjal. Aztán még harminc perc tétlen várakozás, mikor belép egy néni. Bemutatkozunk egymásnak, lényéből valami megfoghatatlan árad. Lelkében hozza magával a fájdalmat, melyet kisfia elvesztése hagyott benne. De tenni akar, segíteni. Önzetlen. Ajándékba kapunk egy cicás füstölgőt, melyet az asztalra teszek, középre helyezem el, a beiratkozási lapok és az olvasói kívánságlista közé. A néni talán tud valamit, vagy csak én szeretném belelátni a Titkot, amit minden Lélekben keresek, s alkalmanként találok. Titkot, vagy Kincset, egyre megy, nincs rá szebb kifejezés... Majd jön két fiatal, ők is tagságot szeretnének. A falak közben folyamatosan fülelnek. Ők is mesélnek, beszélnek, ők szinte mindent tudnak.
Elrepül két óra, és én már megint a vonaton ülök, egyedül, mint mostanában általában, ha Vácra megyek. Nézek ki az ablakon, s egyszercsak azon kapom magam, már Sződligetet is elhagytuk. Hová lett az idő?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése