2008. április 14., hétfő

A vonaton

Egyedül utazom vissza Pestre, a vagon is üres, nem csak az ég felettem. Felhőmentes. Tüzesen süt le a tájra az égető déli nap, az ablakon keresztül is átfúrnak meleg sugarai, s arcomon landolnak. Kora reggel megtartottam az előadásom. A Halál és a Gyermek. Öten vállaltuk a közel negyven fős csoportban, hogy e tabu témáról hosszan és mélyrehatóan beszélünk. Én voltam az utolsó. Előttem meséltek a rítusokról, a gyászról, arról, h az orvos miként kommunikálja le a gyermekkel és a családdal a Halál lebegő közelségét. Amikor rám került a sor, élénken kezdtem beszélni, igyekeztem minél lassabban forgatni nyelvemben a szavak ízét, hogy mindenki megérthesse, amiről beszélek. Hétfő reggel, szociálismunka az iskolában. A hallgatóság szemeiben lustaság csillogott, egyedül a tanárunk mutatott érdeklődést mondandónk íránt. Ő tudja, ő érti, cinkosan összenéztünk, a teremben senki mást nem kötötte le előadásom, előadásunk. A Halálról. Félnek tőle. Nem mernek szembenézni vele. Még gondolatban sem. Inkább alszanak, fejüket a táskájukra hajtva, leveleznek, halkan pusmognak, tiszteletlenek. Most elmondhatom nekik az egyik legnagyobb titkot, tanulj meg meghalni és fogsz tudni élni, a születés és halál között egyetlen egy hosszú mozdulat telik el, amit Életnek nevezünk meg. ... a gyermeket hagyni kell, h megélje saját gyászát ... - hallom a saját szavaim, közben lázas izgalom lesz urrá bennem - ez begyakorolt lassú beszédemen is meglátszik, egyre gyorsabban ugrok mondatról mondatra. Sosem beszélek a Halálról, most itt a lehetőség. Végignézek az arcokon. Unják. Unnak. Nem értik. Nincs értelme tovább taglalni. Lezárom előadásom, megköszönöm a figyelmüket. Közben mosolygok magamban, rajtuk, ahogyan közönyösen elzárkóznak a Haláltól. Még mindig félnek. Halottat sem látott nagyrészük még. Fiatalok. Nem ítélkezem. Élő biztosat nem tudhat Halálról. Én sem. Nem vagyok különb náluk.

És most itt ülök a vonaton, az ablak mellett egy dupla ülésen, ahova még mindig tűz a Nap, és naplóm fehér lapjai visszaveri szemembe a fényt, ami szinte elvakít. Nem baj, nem zavar, hadd süssön csak Sol odafenn. Ez a dolga. Írásom ugyan reszketeg, a papír ugrál a toll tűhegye alatt, ahogy a személyvonat lassan szedi a kilométereket. Megáll. Majd ránt egyet a kezemen mikor újra nekiindul. Jön az ellenőr. Fiatal lány, nagyjából velem egykorú. Hosszan nézi a diákom - nem azt az oldalt, amin szélesszájú béka vigyorom köszön vissza rá, hanem azt, ahol a matricák sorakoznak. Mellette a bérlet fekszik nyugodtan az irattartóban. Majd visszaadja, mosolyog, megköszöni. Megy a következő kocsiba, csapódva zárul be mögötte az ajtó.

Újra egyedül. Azaz, mégsem. Vár egy újabb találkozás az Angyallal. Közben a nyitott ablakon benéz a huzat, s arcomba csapja keményen a hajam, amint a negyven vagonból álló tehervonat elmegy mellettem. Negyven. Megszámoltam. Fázom, de nem számít a hideg. Jól esik, noha mire a nyugatiba fogok érni szemeimből könnyek fognak kicsordulni. De addig még húsz perc, most Dunakeszin vagyok. Még hosszú nap elé nézek. Pedig a fele már eltelt. Minden pillanatában tökéletesen.

1 megjegyzés:

Morag írta...

Van vmi különös e bejegyzésben, a sorok mögött lapul vmi szép s mégis szomorú. Megérintett, ez a legjobban. Csalódottnak, szomorúnak, de bölcsnek érezlek most, a sorokból ítélve. Ahogyan mondtad, a Remény mindig ott van vhol, meg kellene találnunk Őt újra.