Az idő éppen kedvemre való. Esik. A felhők különböző alakzatokba formálódnak, erre is jut idejük ez égi áldás mellé. A vadszőlő friss zöld hajtásai a Tavasz hívására előbújtak. Azokban a különleges percekben -amik igen rövidke ideig tartanak-, mikor vaníliás vattacukor alakú felhők borítják az eget és a Nap sugarai búcsútáncukat járják a tetőkön, a szél kedvére cibálja a leveleket, mindezektől különös fényjáték kavarog az udvarban. Néha már úgy érzem, a Lelkem kiáltja kint hol örömből fakadó, hol pedig bánatosan panaszos énekét. A gondolatok pedig szépen megfogalmazódnak, de amikor elérkezik az írás ideje, üresen néznek ki fejemből kékesen játszó szemeim, bámulva a képernyő fehérségét - ha fekete lenne a háttér, több energiát spórolna a világ.

Pedig sok minden megérínt, ami gondolkozásra sarkall. Példáli az, amikor látom az embereket az utcán, ahogy egykedvűen sietnek dolguk után. Öltözékük színes, lelkük üres. Belekeveredek a tömeg szürkeségébe. Nem tehetek mást, amerre én megyek, arra mennek ők is. Közéjük tartoznék? Sosem úgy járok-kelek, én más vagyok, mint ők. És lehet, h pont ezért mutatok nagy hasonlóságot velük. A legszembetűnőbb példája mindennek a zebra. No nem az, amelyiket rács mögött tartanak a Fővárosi Állatkertben, s aki, mint fogságban született lény még csak nem is álmodozhat arról, milyen szabadnak lenni, nyargalni a végeláthatatlan messzeségig. Mint azok a foglyok, akik Platón barlangjában vannak leláncolva, háttal a fénnyel teli kijáratnak, s csak saját árnyékuk különös mozgását láthatják a falon. A zebra, ami fehéren van felmázolva a szürke kígyóra, ami a házak között kúszik tova. Az emberek - főleg csúcsidőben - sietnek valahova - Haza, Szerelemhez, Családhoz, pénzhez... - s morcosan állnak meg, ha a lámpa pirosra színezi a jelzést. Várnak, közben duzzad a tömeg, egyre többen toporzékolnak a kényszerű megállás miatt. Majd mindenki zöld utat kap és megindul a roham. Szaladnak, sietnek, futnak, meg sem állnak, nem néznek körbe. Egymáson keresztül gázolnak, ha úgy adódik. Kegyetlenek. Emberek. Ilyennek lettünk teremtve? Mikor váltunk ilyenné? Mikor veszett el a Lélek? Miért boszantja az embereket mások léte? Miért féltékenyek? Miért irígyek? Miért nem járja mindenki a saját Útját? Miért kell másokat megbánatani? Talán csak én élem meg másként. Talán csak én látom rosszul a körülöttem lévő világot. Talán azért, m én nem tudok bízni benne. Hiszen mindig az én kezemben van a döntés, a döntés az Életem felett. Bármire képes vagyok. Élni. Meghalni. Szeretni. Utálni. Bátran szárnylani. Szárnyaszegetten félni. Más nem teheti meg helyettem. Mint ahogyan én sem mondhatom meg senkinek sem azt, hogyan éljen, mit tesz rosszul, mit nem tennék a helyében. Hagyni kell mindenkit a maga útját járni. Talán éppen az a jó neki, csak éppen mi nem látjuk. És akkor válunk igazán szabaddá. Mert néha már sikerül elcsípnem a szabadság mámorító érzését. Amikor a Lélek kiszabadul az illúziók keltette fogságból, amit az idő és a tér emel köré. Mi fontos általában ennek a fajnak, melynek én is tagja vagyok? Csupa-csupa földi holmi. Kacat. Amitől nem leszünk többek. Csak látszatra. Közben elárulják egymást hasznos cuccokat kecsegtető üzelmek reményében. Vagy csak szórakozásból. Vagy az Ég se tudja miért. Örült egy világ ez. Misem bizonyítja jobban, az éterben reszkető szíréna vinyogása. Megfáradt hiéna halált ígérő hörgése az éjszakában. Reszkess, m kiállsz azért, amiben hiszel. Hit? Van még itt hit?