Hétfő este, alug múlt kilenc. A Nyugatinál álltunk négyen és vártunk a villamosra. Jött is, egész hamar. Messze, a Blaha Lujza tér irányában villámok cikáztak át az égen. Néhány vízcsepp megindult, s lassan nagy szemekben lepottyant a földre. Felszálltunk a combinora, közben szakadt az eső. A Wesselényi utcánál véget ért utam, társaimtól elbúcsuztam és megindultam a lakásunk felé. Nem volt nálam ernyő, az eső beborította az utcát. Körülöttem mindenki sietett menedéket keresni. Én lassabban mentem, mint máskor, hagytam, hogy a víz érintkezzen velem. Amikor süt a Nap, a nyakam is kinyújtom, hogy minél nagyobb felületen cirógathassanak a drága éltető sugarak, miért ne engedném, hogy kicsit vizes is legyek. Miért utálják az emberek az esőt, örök talányok egyike. Így hétfőn minden eddiginél lassabban értem haza az utcasarokról. A vizcseppek végigguroltak kabátom alatt a bőrömön, éríntésük kemény volt, durva és hideg. Ez a világ már csak ilyen. Hol kedvesen dédelgett, másszor pedig rideg öleléssel jutalmaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése