Ragyogóan sütött a Nap, sugaraival lágyan pásztázta végig a tájat. A vonat sínek mentén tág mező terült el, Tatabánya határvidéke, itt indul az út fel a hegyre a turul madár szobrához. Vasárnap délután révén György kutyáját sétáltatta, mint ahogy általában így szokta tenni, minden hetedik napján a hétnek. Ez az ő meditációja, amikor egyedül bóklászik, a kutya - aki a Lujzi névre hallgat és a spánielek bohém képviselője - ráérősen szimatolja körbe a tizenkét éve ismerős tájat. Időnként hátranéz, György ott megy mögötte, a szürke póráz keresztbe átvetve vállán. Lujzi biztonságban érzi magát, az ő világában minden a legnagyobb rendben, minden a maga megszokott helyén. A panel lakás a hetedik emeleten, a két és fél szoba, melyek közül az egyik most üresen áll, hiszen a gazdi lánya, aki ott lakott már nem alszik benne, ugyan időnként feltűnik, idegen illatokat hoz magán, de sosem marad addig, amikor a Hold már magasra úszna fel az égen. De valahogy ez is rendjén van Lujzi világában. Nem izgatja magát azon, hova tűnt Meli, miután magára öltötte azt a fehér ruht -aminek az alját Lujzi fiatalkorában bizonyára alaposan megrágcsálta volna, de akkor már csak egy gyors szag minta levételére tellett. Lujzi tulajdonképpen már nem rágcsál meg semmit. Lujzi megint hátranézett, György sötétzöld elnyűtt mackó nadrágban és rikító sárga, fura alakzatokkal telerajzolt pólóban békésen elmerülve gondolatai mélyén, megszokásból emelte egyik lábát a másik után. Nyugdíjas révén az idő volt az, amiből számára a legtöbb adatott, de valahogy mégis rohanva teltek egymást fénysebeséggel követve a napok. Amint lehetősége nyílt, elmélkedni kezdett a léten, de leírni sosem tudta azt, amit egy-egy ilyen belső út alkalmával megfejteni vélt. Ő értette, de betűkbe önteni már nem tudta.
György elvált férfi volt, de anyagi okok miatt nem költöztek szét (volt) feleségével, továbbra is egy fedél alatt éltek, két idegen, akiknek soha semmi közük nem volt egymáshoz. Házasságuk elején nagy Szerelem volt, tombolt bennük a szenvedély, mely idővel Szeretetté alakult. Aztán jöttek a küzdelmes évek, egyetlen lányuk boldogsága volt a cél, és ahogy harcoltak, mindezen igyekezet közben eltávolodtak egymástól, s az asszony máshol keresett meghittséget. Elváltak, s György sosem beszélt azokról az időkről.
Miközben a szokásos úton sétált, egy szerelmes pár andalgott el mellette, egymás kezét szorosan, már-már féltően reszketve fogva, mert ha elengednék a világ valósággá válna, de most számukra így, egymásba kapaszkodva nincs lehetetlen, csak vannak ők és a Szerelem, ami maga a szabadság.
Lujzi vakkantott egyet, majd tovább ügetett.
György mai útja is a szokásos vonalon és állomások mellett haladt végig. A panel házaktól jobbra, ki a zöld rétre, ahol családok piknikeznek a kellemes elő nyári időben, majd el a sínek mellé, végig a mezőn, aztán ott az ABC és a kocsma a fordulópont, ahol megint házak emelkednek ki a magasból. Ez a vasárnapi útvonal volt, hétköznap nem sétáltak erre Lujzival, csak rövidebb sétákat tettek. Minden ilyen nap különleges alkalom volt, nem tehette szürkévé, köznapivá. Ám a mai séta még a szokásosnál is különcebb volt. Emberek jöttek-mentek vele szembe, kizökkentve egy-egy gondolatmenetéből. Noha máskor is találkozott járó kelőkkel, de akkor nemigen tulajdonított annak jelentőséget. De ma, ma valahogy más volt. A mai vasárnap minden egyes mozzanata mesélt, mesélt valamit, amit György igyekezett megérteni, nem fordulhatott mélyen a belsejébe. Ma a találkozásoké volt a terep. A találkozásoké, ha úgy tetszik, ütközéseké, amelyek egyetlen egy töredék másodpercig tartottak, s György ezekből mindig megértett valamit, aztán gyorsan el is felejtette, mielőtt papírra vethette volna.
Az imént a fiatal Szerelmespár ébresztette fel benne a régi érzelmeket és gondolatokat a saját kapcsolatáról, amit sosem tartott kudarcnak, csak éppen nem tartott a megígért öröklétig. De kit is okolhatott volna érte? Talán ő is hibás volt benne...
A következő bokornál jobbra kanyarodott az út, ahogy befordult, kishijján összeütközött egy kocogó, vele egy korú nővel. György ismerte őt, de csak látásból. A nő kétségbeesetten küzdött az öregedés ellen. György maga is nehezen viselte első ráncainak tétova megjelenését, majd szaporodásukat arcának barázdái között. És az ősz hajszálak... Bár mostanra már elfogadta magát, kissé öregnek és pocakosnak. Abban a percben, amikor egy álmos reggelen visszamosolygott saját megöregedett de még mindig fiatalosan kócos tükörképére, a világ megfordult tengelye körül és ő szinte éveket fiatalodott. Lélekben. És most, itt a zöldben sétálva, s a világ rejtelmein merengve a nő után mehetne. A nő után, aki fél saját magától. Megmondhatná neki, ne kínozza tovább magát, ne fesse a haját, ne tettessen botoxot a ráncaiba, ne legyen kor osztályának bohóca. Nem lehet az öregedés útjába állni, inkább haladjon vele, s szeresse magát. De a nő már messze járt, mire György megfordult, s csak nézte távozó alakját. Talán majd legközelebb... Továbbsétált a délutáni napfényben úszva, s közben ahhoz a ponthoz ért, ahol meg szokott fordulni. Lujzi leült a farönk mellé, ami György tulajdona volt. Legalábbis nem hivatalosan, minden vasárnapi séta közepe volt az, amikor kettecskén elültek ott, és figyelték a világot. György elhelyezkedett rajta, s eddig bejárt útját figyelte. Nem csak itt, most, ebben a percben. Hova jutottam, mit értem el? Fognak rám emlékezni?
A közelben felszabadultan mókázó gyermekek hangját hordozta a szél, majd a hangforrás is feltűnt a színen. Labdáznak, vidámak, felszabadultak. Élnek. Önfeledten élvezik a pillanat törékeny varázsát. György a lányára gondolt. Vajon ha meghalok, fog rám emlékezni? Születendő unokájának első ultrahang képe jelent meg lelki szemei előtt. Lesz.
György talán egy órát ült ott, a tuskón, Lujzi a pocakját sütette a napon. Egy gyorsvonat száguldott el a síneken, beleremegett a föld is. Pest felé megy. Utazás. György kizökkent eddigi gondolataiból. Ráérősen felállt, nyujtózkodott egyet, majd Hazafelé indult. Haza, ahol volt felesége a TV előtt ül. Lányának szobája üresen tátong. De van egy kuckója, ahol békén megpihenhet.
György úgy érezte, életének ebben a percében megkapta a válaszokat, amik mindig is ott lebegtek előtte. Az övé. De ahogy megindult visszafele, lassan a megszokás újra átvette helyét élete felett. De ő boldog volt. Ő már megértette.
György elvált férfi volt, de anyagi okok miatt nem költöztek szét (volt) feleségével, továbbra is egy fedél alatt éltek, két idegen, akiknek soha semmi közük nem volt egymáshoz. Házasságuk elején nagy Szerelem volt, tombolt bennük a szenvedély, mely idővel Szeretetté alakult. Aztán jöttek a küzdelmes évek, egyetlen lányuk boldogsága volt a cél, és ahogy harcoltak, mindezen igyekezet közben eltávolodtak egymástól, s az asszony máshol keresett meghittséget. Elváltak, s György sosem beszélt azokról az időkről.
Miközben a szokásos úton sétált, egy szerelmes pár andalgott el mellette, egymás kezét szorosan, már-már féltően reszketve fogva, mert ha elengednék a világ valósággá válna, de most számukra így, egymásba kapaszkodva nincs lehetetlen, csak vannak ők és a Szerelem, ami maga a szabadság.
Lujzi vakkantott egyet, majd tovább ügetett.
György mai útja is a szokásos vonalon és állomások mellett haladt végig. A panel házaktól jobbra, ki a zöld rétre, ahol családok piknikeznek a kellemes elő nyári időben, majd el a sínek mellé, végig a mezőn, aztán ott az ABC és a kocsma a fordulópont, ahol megint házak emelkednek ki a magasból. Ez a vasárnapi útvonal volt, hétköznap nem sétáltak erre Lujzival, csak rövidebb sétákat tettek. Minden ilyen nap különleges alkalom volt, nem tehette szürkévé, köznapivá. Ám a mai séta még a szokásosnál is különcebb volt. Emberek jöttek-mentek vele szembe, kizökkentve egy-egy gondolatmenetéből. Noha máskor is találkozott járó kelőkkel, de akkor nemigen tulajdonított annak jelentőséget. De ma, ma valahogy más volt. A mai vasárnap minden egyes mozzanata mesélt, mesélt valamit, amit György igyekezett megérteni, nem fordulhatott mélyen a belsejébe. Ma a találkozásoké volt a terep. A találkozásoké, ha úgy tetszik, ütközéseké, amelyek egyetlen egy töredék másodpercig tartottak, s György ezekből mindig megértett valamit, aztán gyorsan el is felejtette, mielőtt papírra vethette volna.
Az imént a fiatal Szerelmespár ébresztette fel benne a régi érzelmeket és gondolatokat a saját kapcsolatáról, amit sosem tartott kudarcnak, csak éppen nem tartott a megígért öröklétig. De kit is okolhatott volna érte? Talán ő is hibás volt benne...
A következő bokornál jobbra kanyarodott az út, ahogy befordult, kishijján összeütközött egy kocogó, vele egy korú nővel. György ismerte őt, de csak látásból. A nő kétségbeesetten küzdött az öregedés ellen. György maga is nehezen viselte első ráncainak tétova megjelenését, majd szaporodásukat arcának barázdái között. És az ősz hajszálak... Bár mostanra már elfogadta magát, kissé öregnek és pocakosnak. Abban a percben, amikor egy álmos reggelen visszamosolygott saját megöregedett de még mindig fiatalosan kócos tükörképére, a világ megfordult tengelye körül és ő szinte éveket fiatalodott. Lélekben. És most, itt a zöldben sétálva, s a világ rejtelmein merengve a nő után mehetne. A nő után, aki fél saját magától. Megmondhatná neki, ne kínozza tovább magát, ne fesse a haját, ne tettessen botoxot a ráncaiba, ne legyen kor osztályának bohóca. Nem lehet az öregedés útjába állni, inkább haladjon vele, s szeresse magát. De a nő már messze járt, mire György megfordult, s csak nézte távozó alakját. Talán majd legközelebb... Továbbsétált a délutáni napfényben úszva, s közben ahhoz a ponthoz ért, ahol meg szokott fordulni. Lujzi leült a farönk mellé, ami György tulajdona volt. Legalábbis nem hivatalosan, minden vasárnapi séta közepe volt az, amikor kettecskén elültek ott, és figyelték a világot. György elhelyezkedett rajta, s eddig bejárt útját figyelte. Nem csak itt, most, ebben a percben. Hova jutottam, mit értem el? Fognak rám emlékezni?
A közelben felszabadultan mókázó gyermekek hangját hordozta a szél, majd a hangforrás is feltűnt a színen. Labdáznak, vidámak, felszabadultak. Élnek. Önfeledten élvezik a pillanat törékeny varázsát. György a lányára gondolt. Vajon ha meghalok, fog rám emlékezni? Születendő unokájának első ultrahang képe jelent meg lelki szemei előtt. Lesz.
György talán egy órát ült ott, a tuskón, Lujzi a pocakját sütette a napon. Egy gyorsvonat száguldott el a síneken, beleremegett a föld is. Pest felé megy. Utazás. György kizökkent eddigi gondolataiból. Ráérősen felállt, nyujtózkodott egyet, majd Hazafelé indult. Haza, ahol volt felesége a TV előtt ül. Lányának szobája üresen tátong. De van egy kuckója, ahol békén megpihenhet.
György úgy érezte, életének ebben a percében megkapta a válaszokat, amik mindig is ott lebegtek előtte. Az övé. De ahogy megindult visszafele, lassan a megszokás újra átvette helyét élete felett. De ő boldog volt. Ő már megértette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése