Hivatalosan is kinyílvánítom, h a mai nap nem teljesen az enyém, és csak sodródtam az árral, percről perce, miközben versenyfutást szaladtam az idővel. (Ő győzött, én meg a peronról néztem, ahogy a vonatom kigördül az állomásról.) Váltakozó érzelmekkel telt el minden pillanat, hol így, hol úgy, de most megintcsak magamalatt. (Talán a blogomat át kellene keresztelnem Nolasyn Panaszládikájára, mert lassan annyit nyafogok rajt, h az már szinte kibírhatatlan, így tuti nem lesz golden blog díjas...) Talán csak az a baj, h nem szervezem meg eléggé a napjaim. Vagy tudomisén. Ez olyan, mint az írás. Van, amikor könnyen jönnek a szavak, a gondolatok amiknek aztán ilyen szép kerekded betűkkel formát is adok és nem szégyellem kitenni ide, közszemlére téve magasröptű vagy nyívákolós elmélkedéseimet. Pedig ma is akadtak olyan megfoghatatlannak tűnő és ezért szinte megfogalmazhatatlan rejtelmekre válaszok, amikre talán egy egész élet is kevés, h megfejtsem. Néha sikerül, s egy tűnékeny mozzanatáig a létnek értem. Aztán elillan. És megint csak bambán nézek ki a fejemből a távolba. Mint ma, ott azon a bizonyos peronon, ott, ahol lihegve mutattam fel a bérletem az ellenőröknek, és minden igyekezetem és fuldoklásos halállal fenyegető sprintelésem dacára a vonat nem várt, a vonat elment. Én meg nem jutottam le Vácra. Nos, mit mondjak, nem az én napom. Az eső csak esett, vagy csak fenyegettek a felhők. Ma minden olyan szürke volt. És egyhangú. Najó, talán nem teljesen minden. De a napom javarésze. Pedig igyekeztem megtölteni színes képzelgéssel. De csak egy komor történetre futotta erőmből, amit inkább le sem jegyzek, mert ha még most nem vagy a depresszióba zuhanva, akkor annak elolvasása után a Beck-skálán 15 pontot tutira elérnél. Holnap meg előadás és Zh. Sokat vállalok talán, vagy csak én vagyok gyenge. Elfogytak volna a tartalékaim? Már most? Nem, az lehetetlen. Kitartok, akkor is, ha csak egy árnyékot vonszolnak tovább belőlem az idő vasból kovácsolt fogai, melyek csak úgy tépik a bőröm, s tépik a Lelkem. Marcangolják, mint a tegnapi előadásban - Árpádház, ajánlom mindenkinek - a kutyák a bérgyilkosokat, akiket Vak Béla meggyilkolása miatt mentek a monostorba. (Vak Béla vak volt. Örökérvényű igazság.)
És én most megint itt vagyok, ebben a percben épp ezt a mondatot pötyögöm be. Alig látok ki már a fejemből, csak tódulnak ki belőlem a szavak, s a vakon gépelés új értelmet nyer. 22:26. Messze még az Éjfél, még messzebb az új Hajnal. Mert minden Hajnal új, de az Éjfél sem a régi. Amikor kislány voltam, az Éjfél valami varázslatos időkapu volt, amit amikor elütött az óra, a szobában lakó játékok életre kelnek és saját útjukra lépnek. Csak akkor, csak Éjfél után, s csak egyetlen percre, mert amikor a gyermek megnézné, mit csinálnak a játékai, a neszre megriadnak és újra a látszólagos mozdulatlanságba süllyednek. Élettelen üvegszemek csillognak a sötétben bekúszó fényben. Két világ küszöbén találja magát a delikvens, aki megvárja az Éjfélt. Régen ezt gondoltam. Most, most van úgy, hogy elsiklok afelett a tény felett, h már bőven elmúlt Éjfél. Hánykolódom az ágyban, kersem az álmok országába vezető utat, de valami, vagy valaki mindig visszatart. Mostanában nem álmodom. Csak fekete képek váltják egymást, szürke urak járják néma örömtáncukat a sötétben, szájukba az idővirágokból sodort dohány füstölög, de az is szürkén, nehogy elüssön öltözéküktől. Szereztek mégegy Lelket, még egy Időt. És én harcolok ellenük, nekem sok időm van, és arra fordítom, amire szeretném. De a mai csatát részben ők nyerték meg. Maguk alá gyűrtek, mint az esti judo edzésen az egyik bajtársam, amikor rajtam gyakorolta a leszorításokat. (A nyakam elgémberedett, jól esne egy masszázs.) Ha a gyomrom nem korogna eszeveszetten, nem tűnne fel, h éhes vagyok. Álmos, az igen. Éhes, talán csak biológiailag. Álmodozó. Még az is. De lassan kezdek felnőni. Lassan nem leszek már Peter Pan Mandy-je, aki tündérpor aranyló fényében repül a Hold felé, h átmenetileg az Elveszett Gyerekek Anyukája legyen. Két világ küszöbén. Ott állok én. Mind a két világ örömmel fogad és marasztal. Talán itt kell maradnom. Ezen a határon. Itt küzdeni nap, mint nap. Leginkább saját magammal.
Kimerültem, de ez most egy darabig így marad. Megyek tovább az utamon. Álmok tengerében hajózom a Hajnalvándor fedélzetén.
És én most megint itt vagyok, ebben a percben épp ezt a mondatot pötyögöm be. Alig látok ki már a fejemből, csak tódulnak ki belőlem a szavak, s a vakon gépelés új értelmet nyer. 22:26. Messze még az Éjfél, még messzebb az új Hajnal. Mert minden Hajnal új, de az Éjfél sem a régi. Amikor kislány voltam, az Éjfél valami varázslatos időkapu volt, amit amikor elütött az óra, a szobában lakó játékok életre kelnek és saját útjukra lépnek. Csak akkor, csak Éjfél után, s csak egyetlen percre, mert amikor a gyermek megnézné, mit csinálnak a játékai, a neszre megriadnak és újra a látszólagos mozdulatlanságba süllyednek. Élettelen üvegszemek csillognak a sötétben bekúszó fényben. Két világ küszöbén találja magát a delikvens, aki megvárja az Éjfélt. Régen ezt gondoltam. Most, most van úgy, hogy elsiklok afelett a tény felett, h már bőven elmúlt Éjfél. Hánykolódom az ágyban, kersem az álmok országába vezető utat, de valami, vagy valaki mindig visszatart. Mostanában nem álmodom. Csak fekete képek váltják egymást, szürke urak járják néma örömtáncukat a sötétben, szájukba az idővirágokból sodort dohány füstölög, de az is szürkén, nehogy elüssön öltözéküktől. Szereztek mégegy Lelket, még egy Időt. És én harcolok ellenük, nekem sok időm van, és arra fordítom, amire szeretném. De a mai csatát részben ők nyerték meg. Maguk alá gyűrtek, mint az esti judo edzésen az egyik bajtársam, amikor rajtam gyakorolta a leszorításokat. (A nyakam elgémberedett, jól esne egy masszázs.) Ha a gyomrom nem korogna eszeveszetten, nem tűnne fel, h éhes vagyok. Álmos, az igen. Éhes, talán csak biológiailag. Álmodozó. Még az is. De lassan kezdek felnőni. Lassan nem leszek már Peter Pan Mandy-je, aki tündérpor aranyló fényében repül a Hold felé, h átmenetileg az Elveszett Gyerekek Anyukája legyen. Két világ küszöbén. Ott állok én. Mind a két világ örömmel fogad és marasztal. Talán itt kell maradnom. Ezen a határon. Itt küzdeni nap, mint nap. Leginkább saját magammal.
Kimerültem, de ez most egy darabig így marad. Megyek tovább az utamon. Álmok tengerében hajózom a Hajnalvándor fedélzetén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése