És igen. Messzire sikerült elhajítanom azt a nyamvadt kulcsot, ami bezárta a tornyom, és most sehol sem találom. Talán egy kósza légáramlat kiszabadít. Úgy érzem magam, mint az Idő Uraiban a szereplők, amikor egy sövénylabirintusban bolyongva elszakadnak egymástól, s majd mindnekinek egyesével kell szembenéznie a saját félelmeivel. Remegő kezekkel írom e sorokat, annyira kicsúszott a lábam alól a talaj. És félek is közben, furcsa, hogy megtanultam leküzdeni a félelmeim a Halállal szemben, de valahogy elfelejtettem élni. Vagyis, élek én, csak éppen sok végről ég az a bizonyos gyertya. S közben megbántom azokat, akiket szeretek, s valamiért ők is engem. Vagy már nem tudom. Félek, nagyon félek, s most senki nem fogja a kezem.