Vasárnap délelőtt

Hajnalok hajnalán egy fekete árny suhant át az ágyamon és végül a pocakomon landolt, majd vad dorombolásba kezdett. Mi az, h én még alszom? Hiszen már kajaidő van... Álmosan kibotorkáltam az előszobába, közben majdnem orrabuktam egy hanyagul előlfelejtett papucsban. A konzerv felnyitása és a tálkába történő áthelyezése már rutinból megy, nem szükséges ahhoz túlságosan ébernek lennem. A hálás kismacskám a kezemhez dörgölődött, mielőtt letettem az értékes táplálékot tartalmazó tálkát a földre, majd csak eztán látott neki az elfogyasztásához. Ez az ő szokása. Amikor leteszem az ételt elé, így köszöni meg a gondoskodást. Miután a cicám hangos csámcsogásba kezdett, visszamásztam az ágyamba Polcz Alaine könyvével: A Halál és a Gyermek. Holnap reggel ebből tartunk előadást szociálismunkán. A Halál. A Születésről, a fogamzásról már szinte mindent tudunk és beszélünk is róla. Sőt, egy ovódás is tisztában van már azzal, hogyan lesz kistestvére. Erről lassan már nincs szükség külön felvilágosításra, csak a prevencióra. De a Halál, az valahogy még tabu a mai társadalomban. Pedig régen, s főleg Falun nem így volt. Az élet természetes részének tartották, sőt, az öregek felkészültek rá, nem féltek. Tudták, h nem fog fájni. Amikor valaki elment, akkor a gyerekeket is bevonták a gyászba, a halotti tor előkészületeibe, látták az elhunytat a koporsóban, megérínthették. Ha éppen senki sem tervezte, h eltávozik, a gyerekek a temetőben játszottak, bátorság próbákat tartottak (ilyenen én is vettem már részt, Balatonkenesén, amikor Húgommal és Unokatesómékkal kilopóztunk éjszaka a szállásunkról, és a temetőn keresztül mentünk fel a kilátóba. Nem féltünk, nem hittünk benne, h a halottak kikelnének a sírból, egyrészt azért, m ők már nem ebben a dimenzióban vannak, másrészt mert, ha mégiscsak ki akarnának jönni a sírból, akkoriscsak Halloweenkor tehetnék meg... A Test elporlad, a Lélek továbblép). De mára már nem szokás beszélni a Halálról. Nem fáj meghalni. Miért fájna? Egyáltalán, mi a fájdalom? Biológiai tanulmányaimból megmaradt az a "definíció", miszerint fájdalomnak tekíntünk minden olyan ingert, ami átlépi a fájdalomküszöböt. Na ettől okosabbak lettünk? Aligha... Fájdalom sokfajta van. A gyász is fájdalom, a veszteség felett érzett fájdalom, ami átszövi testünk minden egyes porcikáját. Szeretünk valakit, aztán elmegy, m mennie kell, nem maradhat tovább, és a hiányából megmaradt űr üresen tátong Lelkünk általunk legértéksebbnek megítélt zúgában. Ott, ahová azon Lelkek kerülnek, akiket a legeslegjobban szeretünk, akikben a legjobban megbízunk, akit felhívnánk akkor, ha egy gyilkosságot kellene elsikálnunk...

Amióta a tudomány mindent meg szeretne magyarázni, azóta a Hit, az egyik legfonotosabb kapaszkodó egyre jobban szorul a háttérbe.

Tavaly a Hajógyári Szigetes csatánk a "Halálra adás napja" volt. No, ez nem azt jelentette, h pengével estünk egymásnak és a Sziget zöld pázsitja vértől vöröslött, s mindenfelé különböző elhagyott testrészek hevertek. Hanem meg kellett tanulnunk meghalni. Meg kellett tanulnunk "elengedni". Elengedni mindent, és így válni teljessé. Teljessé, egy lélegzetnyi pillanatig. Megadni a vereséget, ha legyőznek minket. Tisztelni az Életet a Halálon keresztül. Mit is viszel magaddal a Halálod után? A Lelkedet. Minden más ittmarad és elporlad. A Tested, a Szépséged, a földi javaid, amiket egy egész életen át gyűjtögetsz. Csupán az Emléked marad itt. Talán egy fejfa a temetőben is akad majd. De ebből a világból eltűnsz, a fizikai formád elalszik örökre. De a Lelked nem. A Lelkedben ott van minden és semmi sem.

Nos olybá' tűnik, ez egy haláli írás lett...