A hetes buszról vettem észre. Karcsú alakja kiviláglott a szürke égbolton. Holdsarló.
A Hajnal lágyan kúszott a szürke házak közé, lassan színekkel töltötte meg az éjszakát. Bosnyák tér. A Piac éli a maga kavalkád életét, a csarnok zsibbong az alkuktól. Három, hosszú fekete tokkal közlekedő alak halad el mellette, nem köti le a figyelmüket a benti nyüzsgés. Céljük a sportpálya, aminek bejárata 100 méterrel arrébb látható. Két férfi és egy lány siet felé, alig múlt el hat óra. Megérkeznek. Rövid rákészülés után két-két botot pörgetnek kezükben, amiket vékony damilszálak tartanak össze. Az egyiknek elrepül, s végig csúszik a vizes füvön. Közben a Nap egyre feljebb kúszik az égen, s sugarai már a tokból kilépő kardok pengéjét simogatja lágyan. Tökéletességre törekszenek. Különös művészek ők, akiknek nem a festék, a pasztell kréta, vagy az ecset az eszközük az önkifejezésre, hanem egy, vagy több vágás. Aki nem fogott még kardot, nem érez lelki kötődést sajátjához, nem értheti meg. Mindenkinek mást jelent. A sporttelep agyagburkolta futópályáján egyszerű halandók róják a köröket, közben azon tűnődnek, kik ezek az emberek, akik a levegőbe vagdalnak képzelt ellenfeleket. Peregnek a percek, a kardok a tokba kerülnek vissza, majd a selyemtartóba, s végül a fekete eszközhordozóba. A két férfi és a lány elégedetten távoznak. Visszacsöppenek a hétköznapok forgatagába.
Én vagyok a lány a történetben. A lány, aki utál korán kelni, de mégis megteszi, m egy hajnali kardozás a napkeltében felér egy meditációval. Csak az itt és most létezik, amikor a markolatot megfogom, előhúzom a kardom, vágok, kilép a kard a vágásból, visszatalál a tokba, majd elengedm a markolatot újra. Ez egy mozdulat. Kardozni csak úgy lehet, ha az ember megtalálja a lelki békéjét. A Kardnak Lelke van. Beleívódik sajátom, beleívódik a kardkovácsé, aki életre hívta. Ahogy vág, az tulajdonosát példázza.
A Hajnal lágyan kúszott a szürke házak közé, lassan színekkel töltötte meg az éjszakát. Bosnyák tér. A Piac éli a maga kavalkád életét, a csarnok zsibbong az alkuktól. Három, hosszú fekete tokkal közlekedő alak halad el mellette, nem köti le a figyelmüket a benti nyüzsgés. Céljük a sportpálya, aminek bejárata 100 méterrel arrébb látható. Két férfi és egy lány siet felé, alig múlt el hat óra. Megérkeznek. Rövid rákészülés után két-két botot pörgetnek kezükben, amiket vékony damilszálak tartanak össze. Az egyiknek elrepül, s végig csúszik a vizes füvön. Közben a Nap egyre feljebb kúszik az égen, s sugarai már a tokból kilépő kardok pengéjét simogatja lágyan. Tökéletességre törekszenek. Különös művészek ők, akiknek nem a festék, a pasztell kréta, vagy az ecset az eszközük az önkifejezésre, hanem egy, vagy több vágás. Aki nem fogott még kardot, nem érez lelki kötődést sajátjához, nem értheti meg. Mindenkinek mást jelent. A sporttelep agyagburkolta futópályáján egyszerű halandók róják a köröket, közben azon tűnődnek, kik ezek az emberek, akik a levegőbe vagdalnak képzelt ellenfeleket. Peregnek a percek, a kardok a tokba kerülnek vissza, majd a selyemtartóba, s végül a fekete eszközhordozóba. A két férfi és a lány elégedetten távoznak. Visszacsöppenek a hétköznapok forgatagába.
Én vagyok a lány a történetben. A lány, aki utál korán kelni, de mégis megteszi, m egy hajnali kardozás a napkeltében felér egy meditációval. Csak az itt és most létezik, amikor a markolatot megfogom, előhúzom a kardom, vágok, kilép a kard a vágásból, visszatalál a tokba, majd elengedm a markolatot újra. Ez egy mozdulat. Kardozni csak úgy lehet, ha az ember megtalálja a lelki békéjét. A Kardnak Lelke van. Beleívódik sajátom, beleívódik a kardkovácsé, aki életre hívta. Ahogy vág, az tulajdonosát példázza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése