Najó, akkor most jön az a pillanat, amikor átadom a pennát a kimerültségemnek. Pedig a Pecsából este sikertelen jegyszerző útunkról hazafelé jövet azt terveztem, hogyan fogalmazam meg az elmúlt napokat, amik az alváshiányt leszámítva igencsak mozgalmasan és jól teltek el. Momentán ki tudnék ugrani az ablakon, h messzire repüljek, el, ebből a nyamvadt elvárásokkal teli dimenzióból. De persze, ez is csak hiszti, mint máskor is. Néha az az érzésem, h nem vagyok elég hiteles, miért nem lehet elhinni, h vannak rosszabb pillanataim, csak egy kis türelem kell hozzá és egy kis szeretet...

Nyafról ennyit. Az elkövetkező hónapban nem tudom, h lesz időm írni. 7 zh-m lesz, 3 beadandó és 2 kiselőadás. Emellett TDK, másodszak, edzések és valamikor élnem is kell(ene). Ez mind az alvás rovására fog menni, de nem érdekel, képes vagyok rá, ha meg nem, akkor meg lesz kinek nyafognom, de nem ide. A mai nyaf oka csupán az, h kicsit egyedül éreztem magam. Hatvanban András kenshin beszéde alatt a jegenyefákat hajlítgatta a szél. Imádom a jegenyefákat, halványzöld szín, mögötte kék ég felhőkkel... Délelőtt bemelegítés az esőben, vittem naptejet is, de úgy gondltam, a felhők elég makacsak az égen. (tévedtem, leégett kicsit a nozim...). Aztán kicsit megkergettük egymást. Jó volt, jól éreztem magam - egy zsarnok veszett el bennem... Bár most a térdem baromira fáj, de ennek a sok gugolás az oka. A kocsiban sem tudtam igazán kinyújtani, de mindezért kárpótolt a hegyek távoli kékes vonulatának alakja. Jegenyefák és hegyek... :) Aztán itthon cosplay próba, remélem a holnapi előadásra kipiheni magát a térdem. Az egész hetem így telt, a napokban egy perc sem veszett kárba, minden pillanatban éltem, s nem csak vegetáltam. Bár, az előttem álló egy hónap gondolata kicsit feszengéssel tölt el. De most fázom. Leírhatatlanul fázom. Nem jó, nem jó így. Megyek, a blogírásra szánt idő eltelt.