Annyira, de annyira elegem van abból, h mindig megkérdőjeleződik a Barátásgom. De persze megintcsak én fújom fel a dolgokat. Nem meglepő, ha ilyenkor világgá mennék. Különben meg, egész jó lett volna a napom, de estére többeknek is sikerült elrontania. A szavak ott állnak. Feketén-fehéren... Folytatása pedig a naplómban következik. Nincs kedvem többet írni ma ide. Nolasynban ma sötét fellegek úsztak az égre és villámok... Meg jegenyefákat tép a szél. Meg egy kis alvás kellene, csak egy kicsi. Mert lassan az alváshiányomtól étvágyam sem lesz. Vagy nem tudom. Most eléggé olyan... jól esne egy nagy ölelés. Nagyon. Iorek. De ő csak egy jegesmaci páncélban. Momentán, páncél nélkül. Fáradt vagyok. És kimerült. De egy beadandóval kevesebb. Kitartás. Talán. De az is lehet, h már csak egy illúzió. Nem értem. Minek? Vagy mégsem. Zavaros, kúsza sorok. Gondolj rám. Vigyázz rám. Egyedül elveszek. Túl nagy, túl rideg ez a világ. Egyedül.