"Why do all good things come to an end?"

Elültem a lábam, és most a millió hangya rohangál benne érzés vonja el a figyelmem. Au.

Tegnap újfent sikerült elnéznem az órarendem, a fene az A meg B hetekbe. De legalább nem kellett Vácra menni -még időben figyelmeztettek e tévedésemre... Lassan vánszorog felém a vizsgaidőszak. Konkrétan, december 14.-én vége a szorgalminak. Lassan elkészül minden aktuális beadandó, mint a gyakorlati naplóm is, amit szerdáig kell összehoznom.

Holnap már december havát jegyzük. Közeleg a Szilveszter, közeleg az Éjfél, amikor ez az Öreg és tiszteletre méltó Év lezárul, és egy új lép a helyébe. Mennyi nyomott hagyott Lelkünkön, mennyi mindent mutatott meg a világból, s tanított az Életre. Ezért érdemel tiszteletet. Még akkor is, ha történetesen gyűlöletes percei is voltak. De azok is, mint sok egyéb más már elmúltak. Ebben nincsen semmi különleges, senem mágikus. A születésünkor kötött szerződésünkben is így áll. Elmúlunk, mintha nem is léteztünk volna, olykor még egy síremlék sem marad utánunk, de még egy jelöletlen nyughely sem. Nincs jelentősége, nem ez számít, főleg az idő nem. Csak az, hogy itt és most hogyan éled meg, mennyire vagy képes befogadni. Badarság. Talán illúziókban ringatjuk magunkat, s elképzelésünk sincs arról, mi történne akkor, ha felébrednénk. Mit látnánk? Kit látnánk? Körbevesszük magunkat színekkel, élő vagy élettelen formákkal, amiknek vagy van tartalmuk, vagy nincsen. Ezek közül nem mindre van szükségünk.

Meg tudod fogalmazni, hogy mi kell Neked? Mi az a plussz valami, amitől Te Te vagy?

Moragnak!

"Néma volt az ég, az imánk üres éjbe szállt. Bennünk mégis élt egy hang, a remény dala gyúlt. Mi bízunk, van, ki véd, ha balsors űz egy élten át. Hegymozdító hidd el, járt a nép a félszen túl. Mert Ő küld száz csodát, csak benne bízz! Reményünk ing, de bizton áll! Megélhet száz csodát, ki hinni bír! és láss csodát! Ha hív, majd átsegít!"
/kattincs a címre... :)/

Rövidre szabva

Mozgalmas napok, csillagos esték, Holdsütötte éjszakák. Álmok tengerében minden éjjel.

Hazafeléjövet a vonaton kiégett a neoncső abban a kocsiban, ahol ültünk. Kellemes félhomály leplébe burkolóztunk, a kinti éjszakai táj fényei becsorogtak a robogó vonat ablaküvegén. A percek hamar tovaszálltak, ez a nap is úgy múlt el, mintha nem is lett volna, de nyomát a jegyzetfüzeteimben hagyta. Vácon csípős hideg szél fújdogálta a kopár fák ágait, a Latinovics terem ablakain néha bekopogtattak. A szél fagyosan csontig hatolt a télikabát dacára. Míg az M épületből a Központiba értünk, a forró capuccino szinte teljesen kihűlt.

Annyi minden lenne, amit lejegyezhetnék még, de van, amikor a kevés szó többet árul el. Káosz. De urrá lettem rajta...

"Vigyél el...

...az a jó, ha meg se kérdezel, hogyha kézen fogsz és elviszel, vigyél el..."

Reggel. Napfény. Kakaó. Tömören így tudnám összefoglalni e csodálatos napom indulását. Joyce és Kata nálunk aludtak, így mikor 8 fele ki akartam jutni a konyhába, előbb csendben kellett (volna) kijutnom a szobából -és nem mint egy birodalmi lépegető. Nagyjából sikerült, csak ketten ébredtek fel rá... Anyukám készített nekem szendvicseket, majd csupán fél órás cicomázási hadművelet után elindultam a Nyugati forgóórához, ahova megbeszéltük a találkát Petivel, Bélával és Yunnal. Innen tovább a Jász utcába, a Terem elnevezésű egykori cérnagyár épületébe, ahol most több edzőterem van, nomeg tatami is, meg nagyon csúszós burkolatú padló. Kicsit edzettünk, ütőfával is megkergettük egymást. Tudjátok, a hakamát felölteni és rákötni az övet - méghozzá azt az övet, amivel együtt küzdünk életünk egy viszonylag hosszabb szakaszán - olyan érzés, mint amikor átlépsz egy másik világba. Aztán az öltözőben újra itt és most leszel. A mai edzést filmnézés követte. A Shogun Ninjája. Izgalmas egy film volt, vetekszik a Harcos a Szélben című remekművel... XD Aztán elnéztük a Kertészetire, de már nem lehetett bemenni a "gyermekeimhez". Így kicsit még sétáltunk, az út hazafelé vezetett. Este még mentem volna koncertre, de megint belázasodtam, így Anyu - de rossz érzés elismerni... - jogosan nem engedett el. Most iszok valami teát, mert nem akarok megint szobafogságot. NYAFFFFF...

Végtére is, jó napom volt. Amikor éppen nem kellett másra figyelnem, elmerültem gondolataimban. Állandó változásban van minden körülöttem. Mostanság minden nap -előfordul, h több - dolog is történik, amiket aztán elteszek abba a tarsolyba, amit Tapasztalatok címkével láttam el. Nem mindig tudom megérteni az embereket. De dolgozom az ügyön. :)
___________________________________________________________
Éppen meghallottam Katona Klári nagysikerű dalát, innen a mai bejegyzés címe.
Nézzétek meg itt... Csemege 1981-ből. :)

Péntek, noha nem 13, de Telihold

Vannak napok, amikor nem érdemes felébredni. De ez a nap nem ilyen volt. Reggel persze nem mentem el vérvételre, mert nem volt kedvem koránkelni... Majd hétfőn sort kerítek rá, filozófia előtt.

Délelőtt sűrű, szürke köd ereszkedett alá a városra, a Nagyváradtéri elméleti tömb huszadik emeletétől nem lehetett ellátni a Budai Várig sem, csupán a körvonalai derengtek sejtelmesen. Eszembe juttatta az első blogbejegyzésem megszületésének körülményeit. A messzeségbevesző hegyek lágy sziluettje, ragyogó nyári nap, reményteli álmokkal teleszőtt akkori jelen.

Itthon Dodyval és Bosykával ebédeltem együtt. Épphogy végeztünk, amikor vezetékesen felhívott valami közvéleménykutató és nagyjából negyed órát elrabolt az életemből. Elég durván és aggresszívan ráztam le, de annyira makacs volt "csak egy perc..." dumájával, ám végül én voltam az akaratosabb.

Délután Bosykával körbevezettük Wolvie-t Nolasyn Krónikáiban /december végéig kint mardnak a képek/. A linkek között találtok új oldalt, Wolvie képeit, meg Capoeirás zenéit. Végül Bosyval a Móricztól a Blaháig sétáltunk. Balzsamos szél járta át az ember lelkét, odafenn a Hold mindig sopánkodó arca ragyogott, a Duna lágyan ringatta a hajókat.

Este még Kata is felugrott néhány hosszabb perc erejéig, mert nem volt nála kulcs és a szülei még nem voltak otthon.

MSNen meg nem voltam túl kommuníkativ hangulatban, nem értem, az emberek miért nem értik meg, ha "nem vagyok a gépnél" jelzés van kitéve, nomeg {nem itt, ne írj, nem válaszolok} szöveg áll, akkor miért próbálkoznak meg azzal, h rámköszönnek? Nevelő célzattal nem köszöntem nagyon vissza, csak Petinek, a holnap reggeli találkozó pontos megbeszélése miatt. Ez örök talány marad a számomra...

Megyek, elteszem magam formaldehidba.

A gyakorlat utolsó napja

Jól van, belátom, tegnapi bejegyzésem igen szűk információtartalommal bírt. De legalább megbizonyosódhatott mindenki arról, túléltem a sok hétnyi kihagyás utáni első szerdai központi edzésem. Noha tegnap volt az idei legkeményebb edzés. Bár az is lehet, hogy eztán csak ilyenek lesznek... Egyéni megjegyzés: büdös a kezem, miután leveszem a (box)kesztyűm, nomeg, muszáj kifejlesztenem az orrfújást úgy, hogy közben rajtam van a kesztyűm... Muhaha...

Komolyra fordítva a szót, a tegnapi nap is követte az elmúlt napok pezsgő koncepcióját. Noha nem volt suli a MÁV sztájk miatt - amit viszont máskor kell majd bepótolnom - takarítottam kicsit, meg rendezgettem a gépemen lévő tárolt állományokat. El is telt hamar a délelőtt, meg a délután is, amikor Peti feljött hozzánk és alaposan kitárgyaltuk az életet. Mint ahogy csak azt tenni szoktuk. :) Aztán a már említett edzés, aztán kocsma, aztán haza, mielőett a tűntetők és a rohamrendőrök elérték volna a Blaha Lujza teret, ahol kilyukaszthatták volna a villamos kerekét /mármint a tűntetők, a rendőrök ilyet nem tennének, ők csak felállnának egy sorba az út teljes szélességében, és azzal okoznának forgalmi katyvaszt/ majd az is elképzelhető, keresztbe fordították volna - mármint a kilyukasztott kerekű és eltérített villamost - aminek a következtében megbénulhatott volna az egész város közlekedése, mindenki morcos lett volna, aminek a következtében a parlament jelenlegi összetétele megváltozhatott volna... Mennyi volna egy mondatban... Ejnye, szóismétlés!

Ma reggel nehezen ébredtem, úgy aludtam volna még tovább, de nem lehetett. Bementem az Igazságügyi Hivatalba, ahol a gyakorlati tanárommal találkoztam /volna, de épp orvosnál volt, így délután még visszamentem oda./ Aztán ELTE, Konferencia. Jó volt, csak baromi álmos voltam, az utolsó előadó roppant monoton hanglejtésben adta elő a több oldalas papírjára írtakat. Valójában, senkit nem érdekelt, direkt figyeltem a teremben lévő emberek arcát. Nomeg, az elnőkség pofijára is az unalom méla kifejezése ült ki. A szónoki fordulatokkal teletűzdelt szövegéből időnként kitekintvén - mondtam már, hogy nem szeretem az olyan előadokat, akik felolvassák a szövegüket minden szín és érzelem nélkül? - nagyjából fél óra elteltével észrevette, hogy a társaság már inkább a kávéját szürcsőlné az előtérben felállított ideiglenes kávézóban. Ekkor léptem le, nem volt további értelme ottlétemnek. Hosszas sorbanállás után megszereztem a kabátom a ruhatárból, majd visszasétáltam - a Múzeum Kerten áthaladva - az Igazságügyi Hivatal Pest Megyei Pártfogói Szolgálatához. Kicsit elidőztem ott még, nagyon jól éreztem magam a gyakorlatomon. (December 17-én megyek a váci és a márianosztrai börtönbe...)

Hazajöttem, ebédeltem aztán lefeküdtem csak egy percre... Aztán nagyjából egy óra múlva ébredtem fel. /Drága, s egyben egyetlen Férjuram jött hozzánk/ Délután Bélám meghozta az Avont /Morag, ez számodra is információ :)/ Majd útnak indultunk itthonról, Béla edzésre, Dodyval meg taggyűlésre.

Nomeg, építgettem a nemzetközi "művész" hírnevem is... : ) Igaz, egyelőre dél-amerikai fronton...

Ez a nap is eltelt... :)

Drámapedagógia szakkollégium

Ebben a félévben - mivel nem tudtam mit kezdeni a temérdek sok szabadidőmmel - jelentkeztem drámapedagógiára, ami ugyan tovább fog majd tartani, mint a főszakom, de megéri elvégezni. Mindig is szerettem volna darabokat rendezni, de benne játszani nem - a közszereplés nem az én műfajom, mert többnyire vagy idétlenül röhögök, vagy kivörösödött pofival szótlanul állok. Nem szeretek szerepelni... Végtére itt azt tanuljuk, hogyan fogunk tudni, mondjuk egy átlag 16 éves korosztályt irányítani. De persze, előbb azt kell megtanulnunk a saját bőrünkön, milyen feladatokkal is tudjuk ezt elérni.

Ma azt gyakoroltuk, hogyan tudunk kommunikálni, de nem szavakkal, hanem egyéb csatornákon. Az első gyakorlaton párokban egymással szemben ültünk és csak a tekíntetünkkel lehetett magunkhoz hívni a másikat. Az én párom, Gábor utolsóként érkezett át a "szemmelverők" oldalára, és akkor sem azért, mert olyan kedvesen néztem, hanem mert már mindenki más átért. Azt mondta, nagyon szigorúan néztem-inkább menekült volna-, pedig én nagyon igyekeztem kedvesen nézni... Aztán csere. A következő gyakorlat során pedig beszéd nélkül kellet végigmenni nagyjából 4-5 méteren, miközben a mozgásunkkal kifejezük, hogy mi kik vagyunk (férfi, nő, gyerek, öregember...). Amit aztán kitaláltak -vagy nem- a többiek. Én majd csak jövőhéten kerülök sorra, noha a koncepcióm már tegnap is kigondoltam. Bár nem igazán szeretnék végigvonulni 15 viszonylag idegen ember előtt úgy, hogy közben idétlenül megyek és eljátszok közben egy szerepet. De remélem, mire itt végzek, levetkőzöm az ilyenfajta gátlásaim.

Én, Dóra

Ma szakmain mindenki elmondta, hogy miként érezte magát a gyakorlaton. Aztán az empatikus kézségünket fejlesztő játékba fogtunk. Párosával ültünk méghozzá úgy, hogy az egyik fél a másik mögött foglalt helyet. Azaz, öten bent, öten kint. Az volt a foglalkozás lényege, hogy fel kellett venni a mögöttünk lévő személyiségét, mintha mi lennénk a belső hangja és úgy kellett nyilatkozni nomeg bekapcsolódni a beszélgetésekbe, mint ahogy a párunk tenné/szokta. A végén pedig levontuk a konklúziót arra nézve, ki hogyan élte meg az új szerepét, milyen érzéseket váltott ki belőle.

Dórával voltam párban, ma én voltam a belső hangja. Nem volt könnyű. Dóra szereti csendesen megfigyelni az eseményeket az órákon, én meg mindent mindig kommentálok (hej de meglepő...). Ezt a kényszert kellett legyőznöm. Egész hiteles Dóra voltam. :) Következő órán csere, Dóra lesz a belső hangom.

A szakmai órákat áttettük egy olyan kis szobába, ami alig nagyobb Apu műhely szobájától. Narancssárgás függöny takarja az ablakot, amin, ha keresztül süt a Nap, akkor mindent olyan vidám színekbe varázsol. Ma a világ örömére sütött a Nap, olyan békés volt minden a kis helységben, ami leginkább egy sebtében különböző lomokból összerakott galéria. A szakmai kézségfejlesztés az egyetlen olyan óra, ahol mindenki önmagát adja. Az elmúlt szemeszterekben ledőltek a falak a csoport tagjai között - mivel egyrészt titoktartás kötelez minket az elhangzottakkal kapcsolatban, másrészt már egész jól ismerjük egymást a főiskolai átlaghoz képest. Ez a legnagyszerűbb az egészben. Nomeg, a mi szakmai csoportunk az egyik, sőt, megmerném azt is kockáztatni, a legjobban műkődő csoport. Ehhez hozzátartozik az, hogy a csoporttársaim odateszik magukat. Senki sem vonja ki magát egy-egy feladat elvégzéséből. A vezetőnk demokratikus, ha kell, akkor közbeavatkozik. Tudjátok, itt az a legjobb, ahogyan megbeszéljük egymással a dolgokat, tapasztalatokat cserélünk, és élettörténeteinken keresztül szemléltetjük a létet. Szeretek odajárni, nagyon fog hiányozni a következő félévben, mert sajnos ebben a szemeszterben a karácsonyi süti-partynk egyben a bucsúbuli is lesz. :( Ezek az órák töltenek, míg a többi elszívja az összes energiám...

Akhilleusz nem érheti utol a teknősbékát...

Zénón, Kr. e. V. század.

Hétfőn korahajnalban keltem, odakint még szörnyek jártak a sötétben. Álmosan kibotorkáltam a konyhába, ahol a szokásos dupla kakaómennyiséget magamba döntöttem. A Nyugatiban még égtek a lámpák, amikor kiértem, majd a pénztárnál vettem bérletet erre a néhány napra, ami még hátravan Édes Novemberből. Ott találkoztam Fundyval, majd együtt mentünk a vonathoz. (Ami persze még nem volt bent, várni kellett rá a hidegben...) Végül felszálltunk rá. Az út, Vácig csodalassan telt el. 7:40től ilozófia ZH. A kérdések között szerepelt: a milétoszi bölcselők, Platónig mindenki időrendi sorrendben, Platón ideatana, a filozófia szempontja /a létezők érzékfeletti összetevőit, összefüggéseit és végső alapjait az ész fényében kutatja, létező pedig minden, ami van, és különbözik a semmitől.../ végül néhány sor a kedvenc filozófusról, aki a tanulmányaim során megfogott. Engem igazán Platón barlanghasonlata ragadott magával /de ennek külön bejegyzést fogok szentelni, egyszercsak.

Délután még tartottam egy előadást társadalmi esélyegyenlőtlenségekből, majd edzésre mentem. Dáv és Zolti segéseszői mivoltukban alaposan lefárasztottak minket. Az edzés jó volt, bemelegítés gyanánt egy kis terpesz- majd lánc fogócska, némi pusztakéz, majd ütőfázás. Este értem haza, de csak fizikailag voltam fáradt, a Lelkem táncot tudott volna járni az örömtől. Jó nap volt, pezsgett minden, mint amikor egy pohár vízbe beledobsz egy plussz tablettát.

Erzsébetek tiszteletére

Vasárnap Kőbányán megünnepeltük Családunk azon nőnemű tagjait, akik a keresztségben az Erzsébet nevet kapták. /Húgom, Mamám, Keresztmamám/Szeretem az ilyen "családi banzájokat". Ilyenkor mindig végigeszem az étlapot, megkóstolom a sütiket, idén a sláger a "banános"süti volt, aminek igazából csak a tetején volt egy banán karika, a belseje túrótöltett és lágy, omlós piskótát rejtett... Aztán hazagurultam, de kaptam útravalónak egy kis sütit. :) (A recept megszerzése folyamatban...)

Amikor elérkezett az ajándékozás ideje, akkor állt csak igazán a feje tetejére a ház. (Addig a fiatalabb generáció - unokahúgomék és az egy szem unokaöcsém, aki bátran állja a sarat a lyányok elnyomása ellen- gondoskostak a sikongatós, ágyonugrálós, lufit egyik pontból a másik pontba röptetős, felnőtteket beszélgetni nem hagyós, mert csak rájuk kell figyelős hangulatról) Mindenki kapott valamit, mert az elkövetkező időszakban lesz, vagy volt, vagy épp most van névnapos, szülinapos. Még nekem is jutott valami, pedig nekem még odébb van születésem becses napja. Régen az volt a szokás, hogy a gyerekek külön nem kaptak ajándékot, ha nincs ünnepük, de sztem ez nem jó úgy, ezért megszakítottuk ezt a hagyományt. Nincs jobb, mikor egy gyermek pofija felderül az örömtől, az ajándékozás örömétől, noha nem is az számít, hogy mi van a színes, figurás csomagolópapírban, hanem az, hogy kapnak, mert nem feledkeztek el róluk.
Végtére is, jó hangulatban telt el a vasárnap délután. Szeretem az ilyen családi ünnepléseket, meg van a maga varázsa. Az a legjobb benne, hogy ilyenkor egymással foglalkozunk. A hétköznapok rohanásából kitőrve megállunk néhány órára és egymásnak a legnagyobb ajándékot adjuk: az időnket. Kötetlen beszélgetések zajlanak, mindenhonnan gyerekek lógnak ki-vagy éppen valamilyen beredezési tárgy alól kémlelik az eseményeket- mindenhol társalgások folynak. Az egész kívülről nézve egy nagy zsibvásárnak tűnhet, ahol mindenkinek jár a szája. De arról mindenkit biztosíthatok, az üzenetek feladóiktól a megfelelő címzetthez kerülnek. Fontos ápolni a rokoni kapcsolatokat, hiszen nagyon sokat kaphatunk belőle érzelmi szinten, és mi is adhatunk.

Dr. Szuszi

A macskáktól sok mindent lehet megtanulni. Dögönyözésük révén az ember megnyugszik, a stresszfaktorok enyhülnek, a depresszió tovaszáll. A dorombolás olyan frekvencián szólal meg, ami a Léleknek felüdítő zene. Nekünk, embereknek nem igen van ilyen lehetőségük embertársaink megnyugtatására. (Pedig mennyivel egyszerűbb lenne egy kis dorombolással elsímitani az ideggócokat...) Számunkra marad az ölelés, a Lelkek összeérintkezése egyetlen ártatlan emberi mozzanatban. Tudjátok, néha mit nem adnék azért, hogy a Barátaim bánatát elkergessem s szemük újra visszanyerhesse boldog csillogásuk.

Szuszi az én magánpszichológusom. Amikor hazajövök, egyből nyirvákolva elémjön, köszönt, dorombol, és amíg nem emelem fel egy orr-puszi erejéig, addig nem hagyj nyugton. Este dorombolása álomba ringat, aztán meg arra ébredek, hogy az úr hortyog és horkol... Szuszi méltán megérdemli a doktori címet, a bánatűzés doktorának címét. De ezt minden empatikus hajlamú négylábú barátunk örömmel viselné.

Domino-day

Joyce társaságában nézem, ahogy a dominok eldőlnek...

A mai napom gyorsan telt el. Reggel az ébresztőórám hangjára keltem, de percekig nem találtam a helyem az álmom miatt.

Táborra készültem, de nem vittem magammal sem egy heti élelmet, sem polifoamot, és a gim sem volt kivasalva. Ráadásul a sárga övemen négy csík volt, én meg kétségbeesetten próbáltam leszedni a többi csíkot, mondván, nekem "csak" egy van. Aztán a tábor területe most nem a megszokott kis bányatónál volt - amit igen nagyon szeretek :) - és helyette valami tengerparton voltunk. Szürkület volt már, én a parton voltam és kardoztam. Felettem sorban gyúltak ki a csillagok, majd a Hold is kikötött az égen. Aztán innentől kezdve lett zavaros...

Reggel Anyuval bementem a SOTE-ra, a napom nagy részét ott töltöttem. Egész nap formában voltam, sikerült mindent kiejtenem a kezemből, a fénypont pedig a kávé kiborítása volt a nem régiben felújított ülőgarníturára, miután az asztalon végigcsorgott. Késődélután értem haza, elfáradtam kicsit. Húgom Barátai itt voltak, zongoráztam közkívánatra... Majd Hugiék elmentek hittanra, én meg elővettem Himawarit a tokjából. Talán az álmomon keresztül akarta jelezni, már rég nem fürdőzött figyelmemben. Vágtam párat, a harántokat, a vízszinteseket és a függőlegesekkel is foglalkoztam. Rendkívül jólesett. Meg egy kis lengyel box a tükör előtt... :D

Aztán most már este van. Hosszú és fárasztó nap volt. De már egyre jobban vagyok. (kop-kop-kop) :)

Vajon meglesz az új domino rekord?

Tárcatükör

A politikához vajmi keveset értek - sőt... De ebbe ne menjünk bele. :) Ma elmentem Dóra, Dody és Jankó társaságában a KözGázra, ahol Navracsics Tibor, Draskovics Tibor meg a vita szempontjából nélkülözhető végzős kommunkációs főiskolai hallgató adott hangot véleményüknek. A reformokról. Abba nem megyek bele, hogy miről vitáztak. Inkább azt írom le, hogyan éreztem magam ezen eseményen.

Tetszett - így tömören. Eddig a politika egy távoli vidék volt számomra - senki ne aggódjon, nem kezdek el aktívabb lenni, mint eddig voltam. Még mindig nem értek néhány dolgot, de nem is kell, mert nem én fogom megváltani az Országot, azt rábízom az "okosabbakra". Ma este két tanult politikus - és a bambuláson általam többször rajtakapott "műsörvezető" - kiállt - azaz ült - egy nagyobb előadóteremnyi hallgatóság elé, és elmondta a véleményét. Ki mennyire volt kongurens*? Számomra - aki a politikai életben nem sok vizet zavaró, hétköznapi, egyszerű polgár /függetlenül oldali hovatartozásomtól/ Navracsics fölényesen meggyőzőbb volt, mint vitapartnere. Draskovics számomra nem volt hiteles. Továbbá erősen élt bennem a gyanú, hogy szófordulatai Gyurcsánytól származnak. De mit várnánk mást, hiszen minden bizonnyal igen jól ismerik egymást, és sok időt töltenek el egy légtérben.

Most más hirtelen nem jut eszembe, kicsit elfáradtam. Estére megint felszökött 37°C fölé - ami nem vészes- a hőmérsékletem. Semmi komoly, csak a torkom még mindig vörös. Csak a közérzetemre nyomja rá a bélyegét. De ma jó napom volt. Holnap kapok B2-es rajzlapokat, amik azért másak, mint amiket eddig alkalmaztam, mert vastagabbak, és a festék nem húzza majd össze őket. Már tudom is, hogy mit fogok rajzolni holnap este, míg a Húgomék bérmálkozási előkészítőn lesznek. Most megyek, és bevackolom magam a jó meleg, puha ágyikómba, csak előtte Szuszit, életem egyetlen értelmes "férfiját" -ok, talán ez túlzás szegény eunoch-kal szemben- kitúrom onnan...
__________________________________________________________
*A kommunikáció kongurens/hiteles, ha a két réteg (a verbális és nem verbális) és egyes elemei összhangban vannak, inkongurens, ha a nem verbális jelek egyike ellentmond a verbálisan kifejezett tartalomnak.

Nagysága mellett nem lehet szó nélkül elmenni

Rémísztő, hogy milyen világban élünk. Félelmetes. Roppant méreteket ölt az emberi fogyasztói kultúra. Kultúra? Lehet itt még kultúráról beszélni?

A mai -amúgy minden más viszonylatban valóban csodás - napon megnyílt a sokadik pláza kicsi Hazánk túlzsúfolt fővárosában. Már eleve a plakátja sem tetszett. Másrészt, egy olyan területre építették, ami igen fontos volt a lovaskultúránk - bár már erről sem lehet érdemleges említést tenni - virágzásában. Imperiál forogna a sírjában, ha a csontjai nem lennének kiállítva. Tegyük fel, valóban szüksége van a fővárosiaknak még egy plázára -ami szerény véleményem szerint nem így van - de akkor miért tervezték olyanra az épületet, amiről nekem a NASA egyik kutató központjának épülete jut eszembe? Az a három "csőszerű" valami, ami felfelé tőr az épületből meg inkább hasonlít egy túlméretezett gyárkéményhez. Erről van szó: túlméretezett; az egész, úgy, ahogy van. Elvész a város benne, egy személytelen rideg központ, ahol az emberek maguk is azzá válnak. Vagy már azzá váltak. Az [origo] tudósítása szerint, nyításkor az emberek egymást taposták, hogy a leértékelt árukhoz jussanak. Szánalmasan nevetséges, nevetségesen szánalmas.

Jó, bizonyára van előnye is az új plázának, mert a rengeteg üzletben a vevőket nyílván olyan eladók szolgálják ki, akiknek ezáltal lehetőségük van a mindennapi betevő megkeresésére. Ám milyen áron? Kidolgozzák a belüket is az alacsony fizetésekért - főleg a tescos dolgozókra gondolok itt. Az ilyen nagy plázák miatt mennek tönkre a kis körúti butikok, amik még őríztek valamit a régi korokból. Vagy a hangulatos könyvesboltok, amik megbújnak az eldugott kis utcákban és barátságos légkörben várják az olvasnivágyókat.

Egyedül a Westend az, amibe hajlandó vagyok elmenni, de hosszabb távú benttartózkodás után ott is elkezd fájni a fejem, mint a plázákban úgy általában. Viszont a tetőkert és a téli időkben megnyított korcsolyapálya némit javít a kedveltségén. Nomeg, jól el van rejtve a Nyugati Pu. mellett.

Aréna Pláza, már a neve is gladiátor küzdelmek helyszínét sugallja; az embereknek meg kellene küzdeniük azért, hogy beléphessenek oda és érezzék megtisztelve magukat, amiért betehetik oda a lábukat. Ellenérzéseket kelt bennem, mintha azt próbálnák üzenni, aki idejön, csak az a "nagy ember". Tudjátok, az egész nem más, mint egy hatalmas pénztárca, amibe az emberek beáramolnak, miközben észrevétlenül átmossák az agyukat és mosolyogva szórják el a pénzüket. Szívük joga, nem állítom az ellenkezőjét. De ezzel csak ahhoz járulnak hozzá, hogy az értékek széles társadalmi rétegekben átalakulnak, mely változás üres fejű és Lelkű emberek további generációját indukálja. A döntés a mi kezünkben van. Én tutira protestálok Közép-Európa legnagyobb alapterületű plázája ellen...

Egy átlagos szerda, vagy mégsem?

Szobafogság. Napok óta a négy fal között kuksolok. A héten még nincs suli sem, és edzésre még nézni sem mehetek felsőbb utasításra /avagy, mindannyian parancsot teljesítünk/. Napok óta csak nyafogok itten, de nézzétek el, örökmozgó lélek vagyok, és mindig csak mennék /leginkább szárnyalnék/ de most nem lehet. Be vagyok zárva. Persze, mondhatni jogos, gyógyuljak meg előbb, aztán majd ráérek "nem megférni" a bőrömbe.

Ma úgy fél négy fele eszembe jutott, hogy még nem ettem semmit. Akkor pótoltam ezt a hiányt. Később Kata feljött és néhány óráig feledtette velem bezártságom. Hugival készítettünk banán turmixot, próbáltatok már szívószállal úgy inni, hogy közben lehúzható maszk volt a pofitokon? Ha nem, mindenkinek ajánlom... Páratlan élmény...

Olyan messze érzem magam most ettől a világtól. A Nap sem süt eleget, morcos felhők hírdetik a tél beálltának kezdetét. Általában szeretem a telet -igazi téli baba vagyok-, de most semmi szépet nem látok benne. Minden elmúlik, minden tovaszáll, mint a pillanat, ami már most sincs meg. Eltűnt, elveszett, örökre. Örökre, talán mi, emberek fel sem fogjuk ennek a szónak a jelentését.

Ez nem egy átlagos szerda. Ha az lenne, akkor most edzésen lennék, napközben suliban, Vácon, az én drága kisvárosomban. Hogy hiányzik már! Azt sem bánom, hogy hétfőn, mikor újralátom, éppen zh-t fogok írni filozófiából aztán előadást tartok társadalmi esélyegyenlőtlenségekből. De addig még át kell vészelnem néhány napot, amíg a szervezetem teljesen legyűri ezt a nyavaját, ami miatt nem vagyok a régi. Nagyon nem. És ez nagyon nincs ám jól. Nem vagyok éhes, folyton csak aludnék, talán feltőrt a medve-énem/jön a téli álom... Sebaj, mint már mondtam párszor, legalább rápihenek most a vizsgaidőszakra.

Ha valakit érdekel a lovasterápia, szóljon, küldök egy kivonatolt tanulmányt róla, a folytonos zongárázás mellett is maradt annyi idő, hogy a házidolgozatok folyamatosan készüljenek.

Holnap csütörtök lesz. Ha valakinek van ráérő ideje, és nem fél attól, hogy megfertőzöm /másra nem vagyok veszélyes/ akkor bátran látogasson meg, mielőtt hosszútávon befordulnék...

November 13

Ma van az Anyukám szülinapja. Apuval és a Húgommal sütöttünk diótortát. Egész jó lett. :)

Megtanultam nagyjából az Amaranth-t. Annyira csodás sorrendben követik egymást a hangjegyek!

A minap eszembe jutott a felvételim az első zongora órámra. Péntek délután volt, a Somogyi Béla utcai általános iskola új épületében, a harmadik emeleten, a lépcsőtől balra, hátul lévő szobában volt a meghallgatás. Lágy szeptemberi napsütés kukucskált be az ablakon. Az udvaron lent a felsőbb évesek fociztak, hangjukat tompán hozta fel a szél. Hat éves voltam, alig értem fel a zongora billentyűit. A széket meg kellett magasítani, és a lábam alá egy dobozt tettek, hogy kényelmesen, egyenes háttal ülve érhessem el a billentyűket. Tapsolnom meg énekelnem is kellett /akkor még tudtam.../, megvizsgálták a ritmuérzékem is. Felvettek. Kilenc éven át jártam tanárhoz. Bartók darabjait leszámítva, nagyon szerettem minden klasszikust játszani. Az utolsó vizsgámon már több volt a vizsgáztató tanár, mint diák. Nagyon izgultam, de ennek ellenére - valami csoda révén - hibátlanul játszottam. Aztán jött a törés az életemben. Összevesztem a zongoratanárommal. Apróságon, lényegtelen valamin. (Ő volt a negyedik tanárom, mert mindig elmentek szülni/karriert építeni a tanárnőim) Mivel ő volt az egyetlen férfitanárom a kilenc év alatt, ha nem lett volna az az ostoba vita, akkor még most is járhatnék hozzá, nem hiszem, h elment volna szülni... Tehetségnek tartott és szerette volna, ha továbbmegyek, megálmodta a jövőmet. De nem ez volt az oka nézeteltérésünknek.

Hiányzik a régi hangulat, a karácsonyi, évvégi koncertek. Egyszer egy csellózó lányt kisértem zongorán. /ezt tartom "pályafutásom" csúcsának, egyrészt az abszolút kedvencem, Beethowent játszottunk, melankólikus dallamokat varázsoltunk a koncertterembe./

Tavaly a fősulin volt alkalmam egy félévet újrajátszani, tanári felügyelet mellett. Nagyon jó volt, szerettem volna folytatni, de idén nem indult. : ( Így maradok magamnak, és momentán a Nightwish darabjainak. /Az amaranth mellett folyamatban van a While your lips are still red című szám elsajátítása is./ A zongora hangjai kifejezik az ember érzelmeit. Egy darabot sokféleképpen tudsz lejátszani, pillanatnyi hangulatodtól függően. A zongora mellett a másik kedvenc hangszerem a hegedű. És ha a kettő egyszerre csendül fel, földöntúli muzsikával varázsolnak el...

Brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr

E bejegyzés elmés címe a lelkiállapotom tükrözi. Utálok beteg lenni, kiszolgáltatott, gyenge... stb. Ma elmentem dokihoz, ahol nagyon-nagyon sokat kellett várni, és fájt a fejem a melegtől, szédültem, mire bekerültem a dokihoz, szabályszerűen az ájulás környékezett. De szerencsére a tüdőm tiszta, viszont kaptam vérvételre beutalót, mert állítólag túl sápadt és fehér vagyok... NYAFFFFFF Úgy félek. Nem szeretem a vérvételeket. (persze nyílván senki sem szereti...) De már a sírás környékezett, míg vártunk a bejutásra. Ha valaki csúnyán, vagy csak kicsit morcosabban nézett volna rám, rögvest elbőgöm magam... (a fene enné meg ezt a hülye beteges állapotot...)

Más téma. Álmodtam. Mielőtt leírnám tudnotok kell, reszketek attól, hogy véletlenül "eltörök" egy újszülött kisbabát, hogy valami kárt teszek benne, nem tudásom révén, vagy mert úgy fogom meg, hogy az túl erős. Ma álmomban egy Kisbabának adtam életet. Kislány született. Nagyon sírt, de azzal a sírással, amivel azt szokták közölni, hogy "íme itt vagyok, világrajöttem és olyan idegen minden, hol van az Anyukám?". Egészséges volt, olyan igazi újszülött. És akkor az egyik ápolónő rámnézett, és azt mondta (miközben bizarr pózban tartotta a Babám): "látja, Anyuka, nem kell félni, nem fogja eltőrni, csak szeresse és gondozza." :) Hacsak egy kicsit is és csak álmomban, de jó volt Anyának lenni. Egészen más, megfoghatatlan érzés vett birtokába. Hogy ki volt az Apuka? Erre diszkréten csak ennyit írok: nem emlékszem... /tényleg nem.../

Ma megszólaltattam a zongorámat. Amaranth. Csodálatosan zengenek a hangok /leszámítva az e-t, ami... nagyon borzalmas, de szerencsére nem kell sokszor leütnöm. A többi hang nem annyira vészes. Másfél oldalt már megtanultam, holnap még folytatom. A zongorázás gyógyír mindenre /mint a csokis csoda süti, amit Anyu készített tegnap, és meg fogok gyógyulni tőle.../ Mikor még többet gyakoroltam, sokkalta kevesebbszer éreztem magam lehangoltnak, de mégsem ebben a világban jártam. A zene szárnyán repültem tova, olyan távoli tájakon jártam, ahova máskülönben nem lehet eljutni. A zongorámra már ráfér egy komplett húr-csere... De előtte mégegyszer felhangoltatom. A zongorám, aki néma szemtanúja életem néhány részletének.

Köszönöm, fizikailag már kezdek jobban lenni. Ma sokat aludtam, aludtam és aludtam. Holnapra már remélhetőleg visszanyerem erőm egy részét, és idővel az egészet. Igyekszem "méltósággal" viselni, h gyenge vagyok... Most viszont, a változatosság kedvéért megyek az ágyikómba... aludni...

Hópelyhek tánca az udvarban

Legyengülten, kimerülten bámulom, ahogy a hópelyhek fehérbe borítják az udvart. Legszívesebben sétálnék egyet a várban, ilyenkor mindig olyan szép /meg máskor is.../ Rajzolgattam kicsit, de csak egy rosszul sikerült vázlat született meg belőle. /Niborah, a Tükör c. novellám varázserejétől átmenetileg megfosztott boszorkánya akarna lenni... de a ruhája tetszik.../ Legalább a torkom nem fáj, csak nagyon álmos vagyok /majd 12 óra alvás után is.../ Nem szeretek beteg lenni, kiszolgáltatott vagyok, és most az is lefáraszt, ha kimegyek a konyhába. Igyekszem megerősödni, hiszen ez így nagyon nem állapot. Nem ér, hogy pont most lettem beteg, amikor jövőhéten négy nap sulimentes "szabadságom" is lenne! Viszont, fura lesz újra vonatra szállni és kirobogni Vácra. Visszaszokni abba a színes rutinba, amit az előző két-három hónapban éltem. Most csak hisztis nyaffffffokból állok, mert nagyon-nagyon-nagyon... utálok tehetetlen lenni, és csak feküdni, folyton csak aludni. Hej de nehezen viselem ezt. Hülye takonyterror. Holnap mehetek dokihoz, mert Anyu attól fél, tüdőgyulladássá fog fejlődni jelenlegi helyzetem. Sztem nem kell ekkora felhajtás, de azért elmegyek, hogy megnyugodjanak a kedélyek. Amúgy, nem olyan rossz a helyzet, legalább feltöltődöm lelkileg a vizsgaidőszakra... (bár tény, könnyebb lenne e nyavaja nélkül)

Megyek, alszom egy kicsit...

Téged kereslek...

Ez a bejegyzés az álmaimat foglalja össze. Rossz a megfogalmazás. Nem az álmaim, hanem inkább egy indirekt társkereső szöveg. Ez sem teljesen pontos. Valami a kettő között. Magyarán, leírás arról a Valakiről, akit keresek. (ha a továbbiakban magadra ismernél, ne habozz fehér lovat keríteni majd szerenádot adni az erkélyem alatt, aztán vadszőlő indákon felkapaszkodva felmászni, hogy aztán boldogan, amíg...)

Igazából a külső nem izgat. Jó, persze azért Quasimodo kisebb eséllyel indulna... De nem kötöm ki, hogy legyen kék/zöld/barna szeme, vagy szőke/vörös/fekete haja. Ezek számomra nem meghatározóak. Senem a szálkás vagy éppen a pufibb testfelépítés. De mondjuk, Mark Darcy simán jöhetne... De ő már csak azért is, mert a belső tulajdonságai is megfelelnek azoknak az "elvárásoknak", amiket én támasztok egy jelentkezővel szemben. Ám most nem a büszkeségre, pökhendiségre, felsőbbrenűségi komplexusra gondolok, hanem az udvariasságra; mondjuk az nem szokott rosszul esni, ha felsegítik rám a kabátom. Nem, mintha nem tudnám felvenni egyedül, csak sztem ezzel is lehet egy nővel éreztetni, hogy mennyire tisztelik. (és akkor a kézcsókról nem ejtettem még szót...) Legyen olvasott, művelt, tájékozott a világ dolgairól, földrajzáról nomeg a csillagászatról (szerezzen nekem egy csillagot... :). Szeresse az állatokat, főleg a macskákat és a pacikat. Hordozzon a tenyerén, de ne kényeztessen el teljesen (egy-két ágyba reggeli simán megengedett...) Legyen színház- és filmkedvelő, de ne fanatikus. Akit keresek, annak nem kell mást tennie, mint szeretnie, és öszíntén leélni velem az Életét. Annál nagyobb megtiszteltetés nem érhetne engem. Ha valaki letenné mellém az örök hűség fogadalmát, nem maradnék hálátlan. Arról már sok szó esett, hogy mit várok el. De akkor jöjjön az én ajánlatom: egy(néhány) életen át tartó gondoskodás csacsa-módra. /csokival, masszással, betegség esetén ápolással... sok-sok szeretettel, szerelemmel.../

Rád lenne szükségem, Rád, aki valahol vagy...

Ezüstlakodalom

Mielőtt elindultunk volna Anyuék Házassági Esküjének újboli megerősítéséhez, Apu megkérte a Húgomtól és Tőlem Anyu kezét. Mi nagy duzzogva igent mondtunk. Aztán elindultunk a templomba, ahol a mise után a Plébános Atya megáldotta és újra megkérdezte Anyuékat, hogy akarják-e. Akarták. Azt mondják, ha aznap, mikor az esküvő van nem esik az eső, hanem süt a Nap, akkor az a házasság az Égben köttettik. Amikor huszonöt évvel ezelőtt, egy novemberi napon a szüleim egybekeltek, a felhők mögül előbújt a Nap és megvilágította az utat a Munkács vár aljában álló kis kápolnába. A Szüleim kapcsolata az egyik legerősebb kötelék, amivel valaha találkoztam. Szeretet és biztonság lengi körbe. Ez egy olyan erő ebben a világban, ami túl tud élni mindent. : )

Földre szállt boszorkány

Tegnap délelőtt borítékba kerültek a pályázatról az értesítők a középiskolák számára. (részletek itt: http://kultura.jobbik.hu/reszletes) Aztán Dody és Tibi társaságában elmásztunk az Őrs Vezér terére, ahol bejártuk az Ikea-Skála-Árkád hármast. Mindezt egy óra alatt, mert nekem sietnem kellett vissza a Móriczra, ahol Robbal találkoztam. (Mondjuk, nem nagyon voltam felüdítő társasága a fiuknak.) Robbal kajáltunk, kínait, aztán megnéztük a képeket, felragasztottam azokat, amik időközben lepotyogtak. Bratyóval időtlen idők óta nem beszélgettem. Tegnap végre volt sok idő és séta, közben véleménynyílvánítás az Élet dolgairól. Majd mikor feljöttünk hozzánk, megmutatott -persze rajtam XD - néhány védés-ütés technikát. Aztán mentem tovább, Petit boldogítottam kicsit, és kaptam finom galuskát puddinggal és forró csokit. (már érzem, hogy egy kövér dög vagyok...)

A tegnapi nap ilyen lóti-futi volt, de tetszett, ahogy minden pörgött körülöttem, leszámítva, hogy beteg lettem, és a takonyterror próbál uralmat szerezni felettem. Este viszonylag korán el is párologtam Nolasynba.

Ma korán keltünk, de feleslegesen, mert félre lett Apu informálva. Így délelőtt megnéztük a Földre szállt boszorkányt. Jó film... : ) Mindenkinek ajánlom. A nevetés gyógyír mindenre.

Ma még takarítok -én így pihenek - és megyünk templomba, Szüleim gyűrűit megáldják az eszüst lakodalom nevében. Estére rajzolást tervezek, de az majd csak attól függ, miként fogom érezni magam, mennyire lesz hőemelkedésem. (ebben az estben ágyba vagyok parancsolva itthon.) Na, dologra! Virágot is kell locsolnom, mert lassan elszáradnak a koróim az ablakban.

u.i.: SÜT A NAP! (egy kicsit) Legalább a csapattársaim nem fagynak meg a sástói sárcsatán. Azt most ki kellett hagynom...

Szárnyaszegetten

„Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől.”

Kosztolányi Dezső

Kb így érzem magam ebben a percben. Valami végérvényesen megváltozott körülöttem, és nem tudok rájönni, hogy mi. Rém bosszantó. Olyan érzés, mintha megnyesték volna a szárnyaim, és már nem tudok szabadon szállni odafenn. (csak találjam meg azt, akinél az olló volt...)

Egyre kevesebbet süt a Nap. Egyre több felhő zár el az égtől. Viharra gyűlnek a pénzéhes villámvadászok...

A kékeslilás Hold fénye alatt

Tudjátok, ez a gyakorlat nagyszerű alkalmat ad arra, hogy Lelkekkel, Életutakkal találkozzak. Hallok jót és rosszat. Látok reményt és kudarcot. Megnyílnak az emberek, feltárják a gondjaikat. Tőlünk várnak megoldást, segítséget. Napközben a "kollégákkal" is folytatok eszmecseréket, miért szeretik, vagy éppen nem e segítő szakmát. Mindenesetre, nagyon hasznos volt ez a néhány nap, amit a Párfogói Szolgálatnál töltöttem el. Hiányozni fognak a "munkatársak", az épület is. Most lesz pár nap szünetem, amiben igyekszem majd elkészíteni a beadandókat, és lélekben megerősődni a vizsgaidőszakra... Még van bő egy hónap ebből a félévből, aztán... Megint eltelik egy szemeszter, és egy újabb félévbe lépünk. Lassan megint idősebb leszek. (Jó, addig is van még idő, de az idő már nem számít.) Ma rámtört ez a minden-elmúlik-egyszer érzés. Kicsit olyan, mintha valamit nem találnék, pedig ott van az orrom előtt. Asszem kicsit most sajnáltatom magam. Vagy nem tudom. Kicsit csapdában is érzem magam, ahonnan nincs kiút. Zavaros az egész. Sebaj, Morag-tól kaptam nagyon jó zenét, ami a Lélek nyelvén beszél. : )

Good Will Hunting

Nem mentem végül edzésre. Szétrobban a fejem, lázam van, és hánynom kell. (enyhén vulgáris megfogalmazás.) Noha mostanra már az állandó rókázási kényszer múlni látszott. (sütöttem muffint, majdnem kihagytam belőle a margarint.) Aztán filmet néztünk a szülinapos Dodyval :)

Sok mindent akartam most még lepötyögni, de leragad a szemem, és ez most féket szab meglódult gondolatáradatomnak.

Mivel döntetlen lett az állás, ezért én döntök Nolasyn színével kapcsolatban...

Végül egy idézet, ami csak úgy megtetszett:
"Mindketten lelkesen és finoman
beszélünk el egymás mellett,
lényeges dolgokról nem szólva,
s felnagyítva a lényegteleneket." Köszi, Martina!

Egy különös kirándulás krónikája

Képek nem készültek la, helyette szavak vannak, amikkel le tudom írni, merre is jártam ma. Börtönben. Azaz, egész pontosan a Tököli Bűntetésvégrehajtó Intézetben. Persze, önkéntes alapon, mint a macskák is, akik a kuka mellett portyáztak, hátha találnak valamit. Nem volt egyszerű bejutni, mint civil és gyakornok pártfogó. Először a felnőtt körletbe mentünk, ahol az egyik fogvatartottnak volt valami gondja. Aztán pedig a fiatalkorúak (Fk) részlegébe, ahol felvettük a jegyzőkönyvet az egyik Fk-s pártfogásáról. A felnőttek és a nevelőtisztek mind nagyon udvariasak voltak velem. Na de, a Fk-sok. Pofátlan barmok. Nagyon elszomorító, hogy fel sem fogják a súlyát annak, amit tettek. Tiszteletlenek, de nem csak velem, mindenkivel. Nem lehet velük bírni. A világon semmivel sem lehet rájuk hatni. Olyan, mintha közömbösek lennének mindennel. Élet... pfff, fogalmuk sincs arról, hogy mi az Élet, az Értékrend, semmi. Lopni, csalni, hazudni, könnyen élni. És ők a következő generáció... A jegyzőkönyben van egy olyan pont, ahol a tanulmányokról kérdeztük a delikvenset. Idézem: "abbahagytam a gimnáziumot, mert sokat kellett tanulni, többet, mint az általános iskolában..." Az illető 17 éves. Még vár rá három tárgyalás, melyekből várhatóan még három évet fognak ráverni, mint letöltendő szabadságvesztés... A börtön egy másvilág. Nekünk, "szabad" embereknek fogalmunk sincs arról, hogy mi zajlik odabent. Kegyetlen, durva hely, ahol az őrízetesek egymást oltják, és minél bevállalósabb valaki a hülyeségben, annál nagyobb a tisztelete. Tisztelete... esetükben erről nem is lehet beszélni. Nagyon nehéz dolguk van a nevelőtiszteknek.

A börtönkaland előtt családlátogatáson voltunk egy kisebbségiek által lakott házban. Azért kellett mennünk, mert a gyerek nem jelent meg többszöri megkeresésre sem a pártfogójánál. Persze nem volt otthon. Anyuka, meny, két gyerek, Apuka elkeveredett valamerre hátra. Anyuka szerint, "jaj, szegény gyerek beteg vót, amikor meg nem, akkor meg engömet kísért orvoshoz...bla-bla-bla, jah, és az, hogy mások sodorták bele szegényt..." dőlt a kifogás áradat, és elhangzott az ígéret, hogy jövőhéten a gyerek bemegy a pártfogóhoz.

Tudjátok, akkor kaphat valaki pártfogói felügyeletet, ha történetesen elítélik, de próbára bocsájtják. (A három fő bűntetés a szabadságvesztés-közmunka-pénzbűntetés.) Nomeg persze,vannak még más esetek is, de ebben a történetben, amit az előbb nagyvonalakban felvázoltam, a szabadságvesztést "váltotta" ki a próbára bocsájtás.

Iszonyat fáj a fejem. Hosszú volt ez a nap, és korán kellett kelnem. Ráadásul, éjjel nem aludtam valami jól. Mostanában minden éjjel álmodok, olyan, mintha ébren lennék, de mégsem, mert me reggel is lenyomtam az órát, de amikor tényleg felébredtem, kiderült, hogy nem, és csak időutazáson vettem részt álmomban...

25 év

Képzeljetek el egy párt, akik egy Birodalom élén állnak és 80 évnyi boldog uralkodás és közös élet után nem meghalnak, hanem a babilon gyertya fénye* által az égben ragyognak tovább csillagként. Azt hiszem, ezt hívják Örök Szerelemnek.

A Szüleim ma ünnepelték a 25. házassági évordulójukat. Huszonöt év. Ezüstlakodalom. Tudjátok, mielőtt Anyuék összeházasodtak volna, az egyik komcsi főmufti feldobta a talpát. (Brezsnyev, egészen pontosan) Melynek következtében -három napos országos gyász - majdnem elmaradt az esküvő. De Munkácson, egészen pontosan a Pisavera utcában élő emberek akkor még nem voltak megfertőzve a világ szennyével, és segítettek összehozni a lakodalmat. Ami nem akármilyenre sikerült... Három napon keresztül jöttek a rokonok, barátok, ünneplők, rendőrök, hogy csendesebben, mert gyász van, de a harmadik-negyedik pohár vodka után már őket sem nagyon érdekelte a zene. (se semmi más, csak a vízke...) Küzdelmekkel, örömmel, bánattal, boldogsággal vegyített huszonöt évet jártak eddig végig kéz a kézben.

Ma mindenki érezte itthon, nagyon fontos évfordulóhoz ért kicsiny Családom. Igazából nincs is szükség arra, hogy továbbragozzam. Csak egyre telnek az évek, egyre több ránc körvonalazódik a szemem körül, amikor mosolygok... (ezen megállapításom felett meg a Barátaim mosolyognak...) Ma kabinet ülés után az irodában a parafatáblát néztem és megakadt a szemem egy újságszalagcím-féle kivágáson. Nem tudom, melyik laphoz kössem, de a következő felírat állt rajta (amennyiben jól emlékszem): "Sosem késő megtalálni az igazit!" És ez szíven ütött. Fogalmam sincs miért, talán mert ma ma van. Talán másért. De betalált és elgonodolkodtam rajta. Többek között azon, vajon milyen feleség leszek. Persze egyértelmű, hogy tökéletes, mert rólam van szó... :) De kicsit meg is ijedtem. Mi van, ha nem fogok tudni megfelelni egy feleség szerepkörének? Értem úgy, hogy mi van akkor, ha nem leszek gondoskodó, vagy tudomisén, olyan feleség, akit a férj megérdemel, amilyenre szüksége van. (Most azon nem kezdek el filozófálni, hogy milyen férjem lesz, mert ezen meg teljesen felesleges agyalnom, mert az már felérne légvárak futószalagon való gyártásával, és én nem egy illúziót kergetek, hanem egy valóságos valakit keresek.) Olyan ijesztő ez az egész, de mégis olyan türelmetlen kezdek lenni. Nem is olyan rég még nagyonis ellensége voltam a házasság intézményének. De továbbgondolván, nem olyan rossz az. Biztonság, puha, meleg otthon, szeretően ölelő karok és menedék a világ elől, holtomiglan-holtáiglan. (Ám azért még szerencse, hogy a síron túl felmentik a házassokat... :P) Az én világomban ilyen a házasság. Noha tudom, nem fenékig tejfel, sem kakaó; voltak/vannak/lesznek gondok, mint mindenhol. De azok nélkül minden nagyon unalmas lenne. Egy tányértörés- és veszekedésmentes házasság milyen sívár is lehet... :)

Talán túl optimista vagyok és naivan hiszem, hogy megtalálom, amit keresek. Talán már megtaláltam, csak nem vettem észre. Talán sosem fogom. Talán magányosan sok macskával halok majd meg... Talán... De ezek is mind csak feltételezések.

Mindent összevetve, jól érzem magam a bőrömben. Harmóniában vagyok a világgal, így nincs ok panaszra. :) Holnap gyakorlat, majd este írok, ha túléltem...
____________________________________________________
* leggyorsabban a babilon gyertya fényével lehet utazni.

Egy átlagon felülien jó, vagy éppen pocsék hétfő /nézőpont kérdése...

Reggel kilencre mentem gyakorlatra. A délelőtt folyamán az irodai adminisztrációval barátkoztam, és közben meghallgattam a különböző FK-s pártfogók véleményét a temérdek papírmunkáról. Miszerint, abban mérik az ember munkáját, mennyi feljegyzés van az FK-s mappájában. Ha nincs feljegyzés, szar az egész. Hiába sikerült, mondjuk melót szerezni a delikvensnek, ha ezt nem vezetik pontosan, akkor az ügyészt nem érdekli. Aztán délután volt egy kiscsoportos összeülés, ahol mindenki kiadta magából az "indulatait". Nagyon belecsöppentem a dolog közepébe, és páratlan rálátásom nyílt az intézet belső műkődésére.

Délután Férjuram hozott egy kis vadmalac pörköltöt, mondván, nálunk úgyis elfogy. (Nem is tévedett sokat...de ő nem is szokott...) Csilla is tiszteletét tette nálunk, először, s remélhetőleg nem utoljára. Egyetlen Bélám meg vizsgázott, s csak később futott be. Este elmentünk edzésre. Esett az eső, hideg volt, minden nyálkás és visszataszító színekben tetszett. Utáltam. A villamoson tömeg. Ezt sem írtam a kedvelt dolgok listájára. Aztán Imrét felszedtük a Nyugatinál, aztán edzés. Ami jó volt, noha most majd leszakad a jobb alkarom, mert nagyon-nagyon sokat szériáztunk karddal. Aztán sokat rohangáltam; Zoltival és Tomival alkottunk szinte legyőzhetetlen triumvirátust. /Most jön a kedvenc részem a Kárhozottak királynőjében -épp ezt nézem-, amikor Lestat hegedül a tengerparton.../ Végül körbeültünk, ahogy szoktunk. De valami hiányzott. Nagyon különös érzés lett úrrá lelkem rezdülései felett. Most sem tudom igazán szavakba foglalni, de ezt nem is erőltetem.

Felfedeztem egy csúnya foltot a bal felkaromon /fáj is, úgyhogy nem vicces.../ Tegnap Dodyéknál kiborítottam a tejet, ahogy hátráltam ki a konyhából, és összetalálkoztam a nem várt fordulattal, egy kilinccsel... Volt már több foltom is, de ez most viszi a pálmát...

Szóval, ez a nap átlagon felül pocsék volt, mert a hangulatom nemegyszer ingadozott a "hagyjon békén a világ" mutató felé, mert egyszerűen úgy éreztem, idegen ez a dimenzió. De döntő többségében, átlagon felülien jó is volt, mert találkoztam Barátaimmal, a gyakorlat is kellemes hangulatban telt el és mikor adtam Anyunak jóéjt puszit, kaptam mellé egy nagy és erőt adó ölelést, ami kimerült energiakészletem helyre is billentette. Amikor jöttem haza gyakorlatról, lekötött az ég tanulmányozása. A felhők igen érdekes alakzatban úsztak a légiösvényükön végig.

Most kellemes fáradtság bizsereg a porcikáimban. Kicsit még kószálok Nolasynban, találtam egy új területet, amit nem a vikingek, sem a szamurájaim, s nem is a tündéreim uralnak. Ez a rész eléggé kötődik a valósághoz, de lassan és biztosan megrajzolódik bennem a Térkép. Aztán, hogy mikor vetem papírra, az más kérdés... Ahogy Bosyka mondta: "ha lerajzolom, nem marad új felfedezésre váró terület..." Ki tudja? Talán már mindent felfedeztem... Csak egy dolog van, amit sosem fogok ott megtalálni.

A viszonzatlan Szerelemről

A korábbi bejegyzések között már utaltam rá, hogy majd egyszer írok a viszonzatlan Szerelemről. Ez a pillanat most érkezett el. Most, ebben a percben. Először leszögezném, én magam nem szenvedek ilyen ragyálytól. Inkább csak pár szót szólnék azokhoz, akikkel soha senki nem törődik. (És ezt a Holiday-ből is tudjuk, a viszonzatlan szerelmesek története nem szokott hollywoodi kasszasiker lenni.) Csak éjszakákat gondolkodnak végig álmatlanul, vajon mi miért történik, és vajon a másik mit miért tesz, vagy éppen nem. Úgy érzem, ez még a mai napig kényes téma, az emberek nem szeretnek erről beszélni, mert fájó pont tud lenni. Nagyonis. Nomeg, ki szereti a kudarcait a nagyvilág elé tárni? Ki az, aki az esti hírverővel a faluközösség elé ordítatná az érzelmeit?

De én mégis azt mondom, az, aki úgy érzi, viszonzatlan Szerelem ragályától sínylődik, csak magán segíthet. Sajnos a másik fél érzéketlen marad iránta, ettől lesz viszonzatlan, de ezért sem lehet senkit sem okolni. Az érzelmek jönnek-mennek. Egyeseket megszeretünk, vagy, beleszeretünk, de éppen úgy ki is tudunk szeretni. Általában azt kell eldönteni, mit akarunk a másiktól. Szeretni, vagy magunk mellett tartva birtokolni. (utóbbi már nem számít szeretetnek, hanem önzésnek.) Ha valakit igazán szeretsz, akkor - természetesen a legjobb lenne magad mellett tudni - az a legfontosabb, h Ő Boldog legyen. Ha nélküled, akkor nélküled. Azt mondják az okos bölcsek, ha tényleg szeretsz valakit, akkor el is tudod engedni. Anélkül, hogy felhánytorgatnád, mit meg nem tettél érte (ez nagyon nehéz tud lenni, mert az emberek hajlamosak az önfényezésre.) De tudjátok, a Feltétlen Szeretet a kulcsa, minden kapcsolatnak. És ezt megélni felemelő érzéssé tud válni. Ezért a viszonzatlan Szerelem is tartogathat jót is, hiszen mindenből lehet okulni, tanulni, tapasztalatot a későbbiekre tarsolyba tenni. De sosem szabad bennemaradni egy olyan helyzetben, ami nem visz előre. Ha úgy látnád esetleg, nem érsz el semmit az erőfeszítéseiddel, akkor tovább kell lépni. Meglehet, kegyetlennek tűnnek szavaim, de - most egy kis közhely - az Élet rövid, a fiatalság hamar elillan. Nem éri meg olyasvalakire vesztegetni az időt, akit hidegen hagynak törekvéseid. Élni kell, és nem leragadni, sem a múltban, sem légvárak építgetésével.

Én így gondolom, ahogy a fentiekben nagyjából lejegyeztem. Senkit sem szabad elítélni azért, mert nem lesz szerelmes és senkit sem szabad elítélni azért, mert belehabarodik valakibe. Az érzelmek nem arról híresek, hogy kiszámthatóak. Az érzelmek vannak, mindig velünk élnek és színesebbé teszik a napjainkat. Mennyivel sívárabb lenne egy érzelmek nélküli világ? (Equillibrium után szabadon...)

Az Otthonom

Egy Odú, ahol nem ér el a Világ szürkesége. Ahol a kinti tűzfalon vadszőlő indák futnak körbe, amik leveleik színváltozásaival jelzik az idő múlását, és a természet folytonos megújulását. Szeretek itthon lenni, a négy fal oltalmat adó biztonságában. Ezért is szeretem takarítani, csinosítani, falait tündérekkel, sárkányokkal, Napraforgóval és egyéb lényekkel betapétázni.

Az Otthonom a legfontosabb hely a Világon, ami létezik.

Tegnap még elmentünk kisvasútazni Hugival, Morag-val és Evelinnel. Ha elmúlik a lustaságom, feldobom a csodaszép képeket photoblogra az itthoni vadszőlőkről készültekkel együtt. Tegnap olyan volt a táj, mintha egy elvarázsolt világba léptünk volna. Eleve a gyermekvasút számomra mindig egy séta a múltban. : )

: )

Tudjátok, ez a bejegyzés egyik legkedvesebb Barátomnak szól. Aki ha akarja, ha nem, nem csak az életem része, hanem Nolasyné is. Bármennyi "nézeteltérésünk" is van, volt, lesz, nem változtat semmin, mindig is ott marad, ahol van. A szívemben, ahol ha nem lenne, fájó űr maradna csak helyében. A Barátságunk erős, sok mindent elvisel, elbír, túlél, mivel öszínték vagyunk egymáshoz,, ami nagy kincs, bár néha talán bántó mindkettőnknek, néha talán könnyek szöknek az ember szemébe, de mindent meg lehet beszélni, másrészt, feltétel nélkül elfogadjuk egymást. Most jöhetne a "csöpögös" rész, de nem szeretek érzelegni, kimutatni az érzelmeimet, bár a legtöbben úgy ismertek, nagyon is nyított vagyok. De ez csak számotokra egyértelmű.

Tudodki, Neked szólnak ezek a sorok. Ha valami kimaradt, majd személyesen "vágom" a fejedhez :)

10 dolog, amit utálok Benned...

Reggel, miután felkeltem, megreggilztem, szokásos kakaó-albert keksz párosítás. Nyam. Ragyogó napsütés fogadott, lefényképeztem a megsárgult vadszőlő leveleinket, páratlanul szép színekben pompázik idén az Ősz az udvarban. Tegnap este lefoglaltam a jegyeket a Csillagporra, Húgommal elmentünk aztán megnézni. Másodszor is nagyon tetszett... Mert mit csinál egy csillag? Ragyog... : ) De szerintem nem csak a csillagok képesek ragyogni. Az emberek is. Nem hiába szokták mondani, hogy sugárzik a boldogságtól... Ha valaki boldog, akkor az arcára van írva, és földöntúli fény veszi körbe, mint Yvaine-t is, amikor Trisztan mellett volt. : )

Koradélután tárlatvezetést tartottam a Kertészetin Szúnyogh Úrnak. (ez nem gúnynév, hanem Attila vezetékneve.) Egyedül csak a Víztánc pottyant le, a lányok jó munkát végeztek, amikor segítettek feltenni őket a paravánokra. Már nagyon hiányoznak a képek itthonról. A legszivesebben már most hazahoznám őket.

Morag ma nálunk alszik, készítettünk muffinokat. Már hűlnek. Csokis-meggyes. Nyam... (már másodszor nyammogok a mai bejegyzásben...)

Most lesz vége a 10 dolog amit utálok Bennednek. Közben azon gondolkoztam, milyen érzés lehet a viszonzatlan szerelem. Tegnap a Holidayt még megnéztük (megint), s abban is erről elmélkedtek, bár inkább gyakorlati oldalról, mint elméleti síkon. Engem az érdekel, hogy miért alakul ki. Mi az oka annak, hogy az egyik ember szereti a másikat, a másik meg nem szeret.

Vége a filmnek. "I want you, to want me..."

Nomeg, Nolasyn partjainál kikötött egy vikinghajó... Történetük írás alatt... : ) Na megyek, eszek Máffint...

Nolasyn rózsaszínben... brrrrrrrrrrrrrrrrrrr

Remélem nem gondolta az a három kedves ember, hogy e blog háttere rózsaszín lesz... Mert én döntök... Csak kíváncsi voltam, hogy milyen színeket képzelnétek el Nolasynnak.

De valójában mit is jelent nekem Nolasyn? Sok mindent, egy történetet, amit évekkel ezelőtt kezdtem el írni, és ami még folyamatban van, és addig nemigen fogok róla bárkinek is beszélni eztán sem, amíg nem kerül pont a legvégére. Nolasyn az a világ, ahova visszavonulok a nap végén, amikor elfáradtam, kimerültem, és a hétköznapok szürkesége megpróbálná átjárni a lelkem. De Nolasyn mindenhol ott van, egy szép virágban, ami éppen szirmot bont, a napsütötte megbarnult levelekben, egy örömteli mosolyban, egy finom sütiben :p, stb. A világ egy gonosz hely. Nem volt mindig ilyen, az emberek önzése tette azzá. De tudjátok, az emberek maguk felelősek a dolgaikért. Én nem mondom meg senkinek, hogyan éljen, csak azt írom ide, ahogyan megélem ezt a világot. És másoknak ez rózsaszínnek hat. Pedig nem így van. Két lábbal állok itt, ebben a világban, ahol állatokat kínoznak, gyerekek éheznek, barátságok szűnnek meg, árulások történnek, a szívben fájdalom honol, és minden olyan síralmas tud lenni. De ott van nekem a belső világom, amit formálok, alakítok, építek, és időnként másokkal is megosztok a rajzaimon. És a külső-belső világ határa vagyok én. Bár itt a blogon csak Nolasynról van szó, nem írok mindig arról, hogy például mi történt a fősulin, vagy edzésen... stb. De a két világ harmóniában áll egymással, és én e harmónia őre vagyok... : )

"Az igaz barát nem kételkedik, nem ítél el, és nem akar átformálni a saját világképére." Én sem szeretnék másokat meggyőzni, hogy márpedig az a jó, ahogy én élek. Én szeretek élni, de akkor sem akadnék fenn, ha egy napon el kellene mennem, innen messzíre. Szembenézek a mindennapok küzdelmeivel, kihívásaival. Alapvetően egy harcos vagyok, aki megvédi a gyengébbeket, és kiáll másokért, egy igaz ügyért, amiben hiszek. De alapvetően egy törékeny nő is vagyok és sokan ezért féltenek.

Keresem az emberekben a jót, figyelem a Lelkük rezdüléseit. Nem ragaszkodom senkihez, mert aki menni akar, az menjen, nem leszek utjában. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék teljes szívvel. Mert ez az egyetlen, amit hiba nélkül meg tudok tenni: szeretni, hiszen ez az egyetlen híd, amit semmi sem tud széttörni, mert akkor nem feltétel nélküli, és akkor nem öszínte.

Talán a világ iránti szeretetem miatt bélyegeznek meg naivnak. Talán ezért akarjátok, hogy Nolasyn rózsaszín legyen (még rímmel is...) De nekem így jó. Ez az én utam, ez az én dolgom... : )