E bejegyzés elmés címe a lelkiállapotom tükrözi. Utálok beteg lenni, kiszolgáltatott, gyenge... stb. Ma elmentem dokihoz, ahol nagyon-nagyon sokat kellett várni, és fájt a fejem a melegtől, szédültem, mire bekerültem a dokihoz, szabályszerűen az ájulás környékezett. De szerencsére a tüdőm tiszta, viszont kaptam vérvételre beutalót, mert állítólag túl sápadt és fehér vagyok... NYAFFFFFF Úgy félek. Nem szeretem a vérvételeket. (persze nyílván senki sem szereti...) De már a sírás környékezett, míg vártunk a bejutásra. Ha valaki csúnyán, vagy csak kicsit morcosabban nézett volna rám, rögvest elbőgöm magam... (a fene enné meg ezt a hülye beteges állapotot...)
Más téma. Álmodtam. Mielőtt leírnám tudnotok kell, reszketek attól, hogy véletlenül "eltörök" egy újszülött kisbabát, hogy valami kárt teszek benne, nem tudásom révén, vagy mert úgy fogom meg, hogy az túl erős. Ma álmomban egy Kisbabának adtam életet. Kislány született. Nagyon sírt, de azzal a sírással, amivel azt szokták közölni, hogy "íme itt vagyok, világrajöttem és olyan idegen minden, hol van az Anyukám?". Egészséges volt, olyan igazi újszülött. És akkor az egyik ápolónő rámnézett, és azt mondta (miközben bizarr pózban tartotta a Babám): "látja, Anyuka, nem kell félni, nem fogja eltőrni, csak szeresse és gondozza." :) Hacsak egy kicsit is és csak álmomban, de jó volt Anyának lenni. Egészen más, megfoghatatlan érzés vett birtokába. Hogy ki volt az Apuka? Erre diszkréten csak ennyit írok: nem emlékszem... /tényleg nem.../
Ma megszólaltattam a zongorámat. Amaranth. Csodálatosan zengenek a hangok /leszámítva az e-t, ami... nagyon borzalmas, de szerencsére nem kell sokszor leütnöm. A többi hang nem annyira vészes. Másfél oldalt már megtanultam, holnap még folytatom. A zongorázás gyógyír mindenre /mint a csokis csoda süti, amit Anyu készített tegnap, és meg fogok gyógyulni tőle.../ Mikor még többet gyakoroltam, sokkalta kevesebbszer éreztem magam lehangoltnak, de mégsem ebben a világban jártam. A zene szárnyán repültem tova, olyan távoli tájakon jártam, ahova máskülönben nem lehet eljutni. A zongorámra már ráfér egy komplett húr-csere... De előtte mégegyszer felhangoltatom. A zongorám, aki néma szemtanúja életem néhány részletének.
Más téma. Álmodtam. Mielőtt leírnám tudnotok kell, reszketek attól, hogy véletlenül "eltörök" egy újszülött kisbabát, hogy valami kárt teszek benne, nem tudásom révén, vagy mert úgy fogom meg, hogy az túl erős. Ma álmomban egy Kisbabának adtam életet. Kislány született. Nagyon sírt, de azzal a sírással, amivel azt szokták közölni, hogy "íme itt vagyok, világrajöttem és olyan idegen minden, hol van az Anyukám?". Egészséges volt, olyan igazi újszülött. És akkor az egyik ápolónő rámnézett, és azt mondta (miközben bizarr pózban tartotta a Babám): "látja, Anyuka, nem kell félni, nem fogja eltőrni, csak szeresse és gondozza." :) Hacsak egy kicsit is és csak álmomban, de jó volt Anyának lenni. Egészen más, megfoghatatlan érzés vett birtokába. Hogy ki volt az Apuka? Erre diszkréten csak ennyit írok: nem emlékszem... /tényleg nem.../
Ma megszólaltattam a zongorámat. Amaranth. Csodálatosan zengenek a hangok /leszámítva az e-t, ami... nagyon borzalmas, de szerencsére nem kell sokszor leütnöm. A többi hang nem annyira vészes. Másfél oldalt már megtanultam, holnap még folytatom. A zongorázás gyógyír mindenre /mint a csokis csoda süti, amit Anyu készített tegnap, és meg fogok gyógyulni tőle.../ Mikor még többet gyakoroltam, sokkalta kevesebbszer éreztem magam lehangoltnak, de mégsem ebben a világban jártam. A zene szárnyán repültem tova, olyan távoli tájakon jártam, ahova máskülönben nem lehet eljutni. A zongorámra már ráfér egy komplett húr-csere... De előtte mégegyszer felhangoltatom. A zongorám, aki néma szemtanúja életem néhány részletének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése