Drámapedagógia szakkollégium

Ebben a félévben - mivel nem tudtam mit kezdeni a temérdek sok szabadidőmmel - jelentkeztem drámapedagógiára, ami ugyan tovább fog majd tartani, mint a főszakom, de megéri elvégezni. Mindig is szerettem volna darabokat rendezni, de benne játszani nem - a közszereplés nem az én műfajom, mert többnyire vagy idétlenül röhögök, vagy kivörösödött pofival szótlanul állok. Nem szeretek szerepelni... Végtére itt azt tanuljuk, hogyan fogunk tudni, mondjuk egy átlag 16 éves korosztályt irányítani. De persze, előbb azt kell megtanulnunk a saját bőrünkön, milyen feladatokkal is tudjuk ezt elérni.

Ma azt gyakoroltuk, hogyan tudunk kommunikálni, de nem szavakkal, hanem egyéb csatornákon. Az első gyakorlaton párokban egymással szemben ültünk és csak a tekíntetünkkel lehetett magunkhoz hívni a másikat. Az én párom, Gábor utolsóként érkezett át a "szemmelverők" oldalára, és akkor sem azért, mert olyan kedvesen néztem, hanem mert már mindenki más átért. Azt mondta, nagyon szigorúan néztem-inkább menekült volna-, pedig én nagyon igyekeztem kedvesen nézni... Aztán csere. A következő gyakorlat során pedig beszéd nélkül kellet végigmenni nagyjából 4-5 méteren, miközben a mozgásunkkal kifejezük, hogy mi kik vagyunk (férfi, nő, gyerek, öregember...). Amit aztán kitaláltak -vagy nem- a többiek. Én majd csak jövőhéten kerülök sorra, noha a koncepcióm már tegnap is kigondoltam. Bár nem igazán szeretnék végigvonulni 15 viszonylag idegen ember előtt úgy, hogy közben idétlenül megyek és eljátszok közben egy szerepet. De remélem, mire itt végzek, levetkőzöm az ilyenfajta gátlásaim.