Kitörő lelkesedéssel írom ezeket a sorokat. Noha nem szeretek ömlengeni -nyafogásban a magyar úgyis verhetetlen - de mielőtt még bárki meggyanúsítana azzal, h csak panaszkodni járok ide, gyorsan firkantok pár rövid sort arról is, h köszönöm, jól érzem magam a bőrömben. Ma elég hosszú napom volt, a keddek már csak ilyenek. Holnap szerda, a hét szokásos közepe. Este edzés. Aztán jó sok szünet és tanulás. Most ennél tartalmasabb írásra nincs hangulatom, van sok gondolat, van napló, amiben gyűlnek, s előbb-útobb itt is megjelennek. Most kedvem lenne az egész világot a keblemre ölelni! Megyek olvasni...

Két szusszanat

Mióta nap, mint nap Vác és Budapest között ingázom, a távolság, mint fogalom, számomra megszűnt létezni, nem úgy él az én képzeletemben, mint másoknál. Viccesen hangzik, de így igaz, kedden két óra között hazaugrom Vácról, hogy ebédeljek, kicsit pihenjek, majd visszamenjek. Sokan kérdezik, megéri ez nekem? Napi négyszer vonatra szállni, oda-vissza? Nos igen, nekem ez megéri. Vác nincs messze, még személyvonattal sem, amikor a távolság 45 percben mérendő. Lehet olvasni, beszélgetni, vagy csak egyszerűen bámulni ki az ablakon és figyelni az Életet. Mert egy tág üres pusztán is akad élet.

A távolság olyan valami, mint az idő. Talán ez is egy illúzió. Sokkalta nagyobb távolságok adódnak két Lélek között.

Novella a Képzelt Író tollából II.

Ragyogóan sütött a Nap, sugaraival lágyan pásztázta végig a tájat. A vonat sínek mentén tág mező terült el, Tatabánya határvidéke, itt indul az út fel a hegyre a turul madár szobrához. Vasárnap délután révén György kutyáját sétáltatta, mint ahogy általában így szokta tenni, minden hetedik napján a hétnek. Ez az ő meditációja, amikor egyedül bóklászik, a kutya - aki a Lujzi névre hallgat és a spánielek bohém képviselője - ráérősen szimatolja körbe a tizenkét éve ismerős tájat. Időnként hátranéz, György ott megy mögötte, a szürke póráz keresztbe átvetve vállán. Lujzi biztonságban érzi magát, az ő világában minden a legnagyobb rendben, minden a maga megszokott helyén. A panel lakás a hetedik emeleten, a két és fél szoba, melyek közül az egyik most üresen áll, hiszen a gazdi lánya, aki ott lakott már nem alszik benne, ugyan időnként feltűnik, idegen illatokat hoz magán, de sosem marad addig, amikor a Hold már magasra úszna fel az égen. De valahogy ez is rendjén van Lujzi világában. Nem izgatja magát azon, hova tűnt Meli, miután magára öltötte azt a fehér ruht -aminek az alját Lujzi fiatalkorában bizonyára alaposan megrágcsálta volna, de akkor már csak egy gyors szag minta levételére tellett. Lujzi tulajdonképpen már nem rágcsál meg semmit. Lujzi megint hátranézett, György sötétzöld elnyűtt mackó nadrágban és rikító sárga, fura alakzatokkal telerajzolt pólóban békésen elmerülve gondolatai mélyén, megszokásból emelte egyik lábát a másik után. Nyugdíjas révén az idő volt az, amiből számára a legtöbb adatott, de valahogy mégis rohanva teltek egymást fénysebeséggel követve a napok. Amint lehetősége nyílt, elmélkedni kezdett a léten, de leírni sosem tudta azt, amit egy-egy ilyen belső út alkalmával megfejteni vélt. Ő értette, de betűkbe önteni már nem tudta.

György elvált férfi volt, de anyagi okok miatt nem költöztek szét (volt) feleségével, továbbra is egy fedél alatt éltek, két idegen, akiknek soha semmi közük nem volt egymáshoz. Házasságuk elején nagy Szerelem volt, tombolt bennük a szenvedély, mely idővel Szeretetté alakult. Aztán jöttek a küzdelmes évek, egyetlen lányuk boldogsága volt a cél, és ahogy harcoltak, mindezen igyekezet közben eltávolodtak egymástól, s az asszony máshol keresett meghittséget. Elváltak, s György sosem beszélt azokról az időkről.

Miközben a szokásos úton sétált, egy szerelmes pár andalgott el mellette, egymás kezét szorosan, már-már féltően reszketve fogva, mert ha elengednék a világ valósággá válna, de most számukra így, egymásba kapaszkodva nincs lehetetlen, csak vannak ők és a Szerelem, ami maga a szabadság.

Lujzi vakkantott egyet, majd tovább ügetett.

György mai útja is a szokásos vonalon és állomások mellett haladt végig. A panel házaktól jobbra, ki a zöld rétre, ahol családok piknikeznek a kellemes elő nyári időben, majd el a sínek mellé, végig a mezőn, aztán ott az ABC és a kocsma a fordulópont, ahol megint házak emelkednek ki a magasból. Ez a vasárnapi útvonal volt, hétköznap nem sétáltak erre Lujzival, csak rövidebb sétákat tettek. Minden ilyen nap különleges alkalom volt, nem tehette szürkévé, köznapivá. Ám a mai séta még a szokásosnál is különcebb volt. Emberek jöttek-mentek vele szembe, kizökkentve egy-egy gondolatmenetéből. Noha máskor is találkozott járó kelőkkel, de akkor nemigen tulajdonított annak jelentőséget. De ma, ma valahogy más volt. A mai vasárnap minden egyes mozzanata mesélt, mesélt valamit, amit György igyekezett megérteni, nem fordulhatott mélyen a belsejébe. Ma a találkozásoké volt a terep. A találkozásoké, ha úgy tetszik, ütközéseké, amelyek egyetlen egy töredék másodpercig tartottak, s György ezekből mindig megértett valamit, aztán gyorsan el is felejtette, mielőtt papírra vethette volna.

Az imént a fiatal Szerelmespár ébresztette fel benne a régi érzelmeket és gondolatokat a saját kapcsolatáról, amit sosem tartott kudarcnak, csak éppen nem tartott a megígért öröklétig. De kit is okolhatott volna érte? Talán ő is hibás volt benne...

A következő bokornál jobbra kanyarodott az út, ahogy befordult, kishijján összeütközött egy kocogó, vele egy korú nővel. György ismerte őt, de csak látásból. A nő kétségbeesetten küzdött az öregedés ellen. György maga is nehezen viselte első ráncainak tétova megjelenését, majd szaporodásukat arcának barázdái között. És az ősz hajszálak... Bár mostanra már elfogadta magát, kissé öregnek és pocakosnak. Abban a percben, amikor egy álmos reggelen visszamosolygott saját megöregedett de még mindig fiatalosan kócos tükörképére, a világ megfordult tengelye körül és ő szinte éveket fiatalodott. Lélekben. És most, itt a zöldben sétálva, s a világ rejtelmein merengve a nő után mehetne. A nő után, aki fél saját magától. Megmondhatná neki, ne kínozza tovább magát, ne fesse a haját, ne tettessen botoxot a ráncaiba, ne legyen kor osztályának bohóca. Nem lehet az öregedés útjába állni, inkább haladjon vele, s szeresse magát. De a nő már messze járt, mire György megfordult, s csak nézte távozó alakját. Talán majd legközelebb... Továbbsétált a délutáni napfényben úszva, s közben ahhoz a ponthoz ért, ahol meg szokott fordulni. Lujzi leült a farönk mellé, ami György tulajdona volt. Legalábbis nem hivatalosan, minden vasárnapi séta közepe volt az, amikor kettecskén elültek ott, és figyelték a világot. György elhelyezkedett rajta, s eddig bejárt útját figyelte. Nem csak itt, most, ebben a percben. Hova jutottam, mit értem el? Fognak rám emlékezni?

A közelben felszabadultan mókázó gyermekek hangját hordozta a szél, majd a hangforrás is feltűnt a színen. Labdáznak, vidámak, felszabadultak. Élnek. Önfeledten élvezik a pillanat törékeny varázsát. György a lányára gondolt. Vajon ha meghalok, fog rám emlékezni? Születendő unokájának első ultrahang képe jelent meg lelki szemei előtt. Lesz.

György talán egy órát ült ott, a tuskón, Lujzi a pocakját sütette a napon. Egy gyorsvonat száguldott el a síneken, beleremegett a föld is. Pest felé megy. Utazás. György kizökkent eddigi gondolataiból. Ráérősen felállt, nyujtózkodott egyet, majd Hazafelé indult. Haza, ahol volt felesége a TV előtt ül. Lányának szobája üresen tátong. De van egy kuckója, ahol békén megpihenhet.

György úgy érezte, életének ebben a percében megkapta a válaszokat, amik mindig is ott lebegtek előtte. Az övé. De ahogy megindult visszafele, lassan a megszokás újra átvette helyét élete felett. De ő boldog volt. Ő már megértette.

A Halál csupán csak a legjobbak kiváltsága. Akik itt maradtak, azok valamit nagyon elszúrtak...

Ez a Te napod, de nem az enyém

Hivatalosan is kinyílvánítom, h a mai nap nem teljesen az enyém, és csak sodródtam az árral, percről perce, miközben versenyfutást szaladtam az idővel. (Ő győzött, én meg a peronról néztem, ahogy a vonatom kigördül az állomásról.) Váltakozó érzelmekkel telt el minden pillanat, hol így, hol úgy, de most megintcsak magamalatt. (Talán a blogomat át kellene keresztelnem Nolasyn Panaszládikájára, mert lassan annyit nyafogok rajt, h az már szinte kibírhatatlan, így tuti nem lesz golden blog díjas...) Talán csak az a baj, h nem szervezem meg eléggé a napjaim. Vagy tudomisén. Ez olyan, mint az írás. Van, amikor könnyen jönnek a szavak, a gondolatok amiknek aztán ilyen szép kerekded betűkkel formát is adok és nem szégyellem kitenni ide, közszemlére téve magasröptű vagy nyívákolós elmélkedéseimet. Pedig ma is akadtak olyan megfoghatatlannak tűnő és ezért szinte megfogalmazhatatlan rejtelmekre válaszok, amikre talán egy egész élet is kevés, h megfejtsem. Néha sikerül, s egy tűnékeny mozzanatáig a létnek értem. Aztán elillan. És megint csak bambán nézek ki a fejemből a távolba. Mint ma, ott azon a bizonyos peronon, ott, ahol lihegve mutattam fel a bérletem az ellenőröknek, és minden igyekezetem és fuldoklásos halállal fenyegető sprintelésem dacára a vonat nem várt, a vonat elment. Én meg nem jutottam le Vácra. Nos, mit mondjak, nem az én napom. Az eső csak esett, vagy csak fenyegettek a felhők. Ma minden olyan szürke volt. És egyhangú. Najó, talán nem teljesen minden. De a napom javarésze. Pedig igyekeztem megtölteni színes képzelgéssel. De csak egy komor történetre futotta erőmből, amit inkább le sem jegyzek, mert ha még most nem vagy a depresszióba zuhanva, akkor annak elolvasása után a Beck-skálán 15 pontot tutira elérnél. Holnap meg előadás és Zh. Sokat vállalok talán, vagy csak én vagyok gyenge. Elfogytak volna a tartalékaim? Már most? Nem, az lehetetlen. Kitartok, akkor is, ha csak egy árnyékot vonszolnak tovább belőlem az idő vasból kovácsolt fogai, melyek csak úgy tépik a bőröm, s tépik a Lelkem. Marcangolják, mint a tegnapi előadásban - Árpádház, ajánlom mindenkinek - a kutyák a bérgyilkosokat, akiket Vak Béla meggyilkolása miatt mentek a monostorba. (Vak Béla vak volt. Örökérvényű igazság.)
És én most megint itt vagyok, ebben a percben épp ezt a mondatot pötyögöm be. Alig látok ki már a fejemből, csak tódulnak ki belőlem a szavak, s a vakon gépelés új értelmet nyer. 22:26. Messze még az Éjfél, még messzebb az új Hajnal. Mert minden Hajnal új, de az Éjfél sem a régi. Amikor kislány voltam, az Éjfél valami varázslatos időkapu volt, amit amikor elütött az óra, a szobában lakó játékok életre kelnek és saját útjukra lépnek. Csak akkor, csak Éjfél után, s csak egyetlen percre, mert amikor a gyermek megnézné, mit csinálnak a játékai, a neszre megriadnak és újra a látszólagos mozdulatlanságba süllyednek. Élettelen üvegszemek csillognak a sötétben bekúszó fényben. Két világ küszöbén találja magát a delikvens, aki megvárja az Éjfélt. Régen ezt gondoltam. Most, most van úgy, hogy elsiklok afelett a tény felett, h már bőven elmúlt Éjfél. Hánykolódom az ágyban, kersem az álmok országába vezető utat, de valami, vagy valaki mindig visszatart. Mostanában nem álmodom. Csak fekete képek váltják egymást, szürke urak járják néma örömtáncukat a sötétben, szájukba az idővirágokból sodort dohány füstölög, de az is szürkén, nehogy elüssön öltözéküktől. Szereztek mégegy Lelket, még egy Időt. És én harcolok ellenük, nekem sok időm van, és arra fordítom, amire szeretném. De a mai csatát részben ők nyerték meg. Maguk alá gyűrtek, mint az esti judo edzésen az egyik bajtársam, amikor rajtam gyakorolta a leszorításokat. (A nyakam elgémberedett, jól esne egy masszázs.) Ha a gyomrom nem korogna eszeveszetten, nem tűnne fel, h éhes vagyok. Álmos, az igen. Éhes, talán csak biológiailag. Álmodozó. Még az is. De lassan kezdek felnőni. Lassan nem leszek már Peter Pan Mandy-je, aki tündérpor aranyló fényében repül a Hold felé, h átmenetileg az Elveszett Gyerekek Anyukája legyen. Két világ küszöbén. Ott állok én. Mind a két világ örömmel fogad és marasztal. Talán itt kell maradnom. Ezen a határon. Itt küzdeni nap, mint nap. Leginkább saját magammal.

Kimerültem, de ez most egy darabig így marad. Megyek tovább az utamon. Álmok tengerében hajózom a Hajnalvándor fedélzetén.

Elmélkedés az esőről

Hétfő este, alug múlt kilenc. A Nyugatinál álltunk négyen és vártunk a villamosra. Jött is, egész hamar. Messze, a Blaha Lujza tér irányában villámok cikáztak át az égen. Néhány vízcsepp megindult, s lassan nagy szemekben lepottyant a földre. Felszálltunk a combinora, közben szakadt az eső. A Wesselényi utcánál véget ért utam, társaimtól elbúcsuztam és megindultam a lakásunk felé. Nem volt nálam ernyő, az eső beborította az utcát. Körülöttem mindenki sietett menedéket keresni. Én lassabban mentem, mint máskor, hagytam, hogy a víz érintkezzen velem. Amikor süt a Nap, a nyakam is kinyújtom, hogy minél nagyobb felületen cirógathassanak a drága éltető sugarak, miért ne engedném, hogy kicsit vizes is legyek. Miért utálják az emberek az esőt, örök talányok egyike. Így hétfőn minden eddiginél lassabban értem haza az utcasarokról. A vizcseppek végigguroltak kabátom alatt a bőrömön, éríntésük kemény volt, durva és hideg. Ez a világ már csak ilyen. Hol kedvesen dédelgett, másszor pedig rideg öleléssel jutalmaz.

Rövid életjel a mai napból. Eddig igen szorosan telt a program, lehet, h este el fogok aludni a színházban. Reggel elaludtam... Tiszta ciki, de 8kor ébredtem fel. Anyukám segítsége nélkül nem készültem volna el, így csak fél órát késtem a könyvtárból. Nem tudtam 10ig maradni, 3/4-kor le kellett lépnem. Szociócsoport, csapatépítő tréning... :) Minden úgy ment, ahogy kellett. Nem hiába, három félév szakmai kézségfejlesztés áll a hátam mögött a legjobb személyiségfejlesztő tanár kezei közül kerültem ki. Ez a mai "profi" vezetés az ő érdeme is. Aztán gyakorlatfeldolgozó szeminárium, ahol túl sokáig hagytak szóhoz jutni... de erről most nem írok, majd legközelebb, amikor rendszerve szedem a gondolataim a közoktatással kapcsolatban. Most éppen egy másik beadandót készítettem el, közben az előttem állók zh-k száma nyolcra emelkedett. Mostanában elég nyűgös vagyok, ráadásul, egy Barátom társaságát kell nélkülöznöm egy hülyeség miatt. Dehát, ha büszke, akkor nem tudok vele mit kezdeni. (Talán kicsit én is az vagyok...) Holnap változatosan zsúfolt napom lesz, a csütörtökről nem beszélve, és pénteken végre megtudom, miből írok zh-t gyermekvédelemből. Mostanában elég magamalatt voltam, s lehet, h még leszek is, elég nyűgös egy hónap elé nézek, de most megint visszaszereztem az irányítást, kézben tartom a dolgaim. Csak nem szabad hagyni, h a félelem lemászon a falról. Most mennem kell, drámapedagógia gyakorlat - színházlátogatás... :)

Van, ki fogja a két kezem... Mára ennyit belőlem...

És igen. Messzire sikerült elhajítanom azt a nyamvadt kulcsot, ami bezárta a tornyom, és most sehol sem találom. Talán egy kósza légáramlat kiszabadít. Úgy érzem magam, mint az Idő Uraiban a szereplők, amikor egy sövénylabirintusban bolyongva elszakadnak egymástól, s majd mindnekinek egyesével kell szembenéznie a saját félelmeivel. Remegő kezekkel írom e sorokat, annyira kicsúszott a lábam alól a talaj. És félek is közben, furcsa, hogy megtanultam leküzdeni a félelmeim a Halállal szemben, de valahogy elfelejtettem élni. Vagyis, élek én, csak éppen sok végről ég az a bizonyos gyertya. S közben megbántom azokat, akiket szeretek, s valamiért ők is engem. Vagy már nem tudom. Félek, nagyon félek, s most senki nem fogja a kezem.

Levéltöredék a Képzelt Író tollából

...kilépsz az ajtón, a szemedet elvakítja a nap. Gondolataid mélyére szállsz, oda, ahova senki sem követhet, ahol egyedül vagy. Egyedül. Távol mindenkitől, aki számít. Számít? Nem is tudod igazán, hogy már mi számít, vagy mi nem. Csak úgy vagy. Létezel. Egyik percben még itt, a másikban ott, sodor magával egy áramlat. Talán a szél, talán a víz. Talán egyiksem, hanem egy titkos másik összetevője a létnek. Létnek... Nagy szavakkal fárasztalak ma. És talán csak a semmivel. Mászol tovább, igyekszel megfelelni, s ha kapsz valami kedves és szeretetteljes érzést, sokszorosan visszaadni, az lesz a célod. Talán ilyenek az emberek, akik között nap, mint nap járok. Talán nincs is mások, csak mi. A minap utaztam a villamoson, kedvem lett volna mindenkit átölelni és megmondani, mi mind egyek vagyunk, egy a célunk. És miért van az, hogy sok drága ember szemében a magány csillog? Itt vagyunk egymásnak. És mégis, harcok dúlnak, háborúk ontanak vért. Ember ember ellen. Noha nincs különbség. Talán csak annyi, hogy nekem a szemem kék, a Tiéd barna, másé zöld. Talán én ügyesebb vagyok abban, hogy messzire ugrok, más viszont gyorsabban fut. Talán én már nem félek a haláltól, de más az élettől sem. S félreértések. Abból is akad bőven. És amikor azt hiszed, teljesen minden mindegy, bebizonyosodik, hogy nem úgy van. Nem szabad megszokni egy gondolatot. A megszokás nagy diktáror. Nos, kedves Barátom, ma igencsak elvont hangulatomban kapott el a levélírás múzsája - mert ugye már meséltem arról, hogy minden írásos megmozdulásomnak van külön ihletője, akik azért felelősek, hogy az Északi Fény Virága sohase hervadjon el. Már egyszer majdnem felhagyott azzal, hogy újra meg újra szirmot bontson, de akkor jöttek emberek, nem is emberek, csupán tiszta Lelkek, akik tettek érte. A Fényből nőtt Virág nem fog meghalni, míg mi - a teremtés legutolsóként e dimenzióba ragadt állapota- képesek vagyunk szeretni, öszíntén egymást... A szélcsengőt éppen harcias kedvvel dobálja a szél. Talán ugyanaz, ami engem is szárnyaira kapott a képzelet léghajóján...

Annyira, de annyira elegem van abból, h mindig megkérdőjeleződik a Barátásgom. De persze megintcsak én fújom fel a dolgokat. Nem meglepő, ha ilyenkor világgá mennék. Különben meg, egész jó lett volna a napom, de estére többeknek is sikerült elrontania. A szavak ott állnak. Feketén-fehéren... Folytatása pedig a naplómban következik. Nincs kedvem többet írni ma ide. Nolasynban ma sötét fellegek úsztak az égre és villámok... Meg jegenyefákat tép a szél. Meg egy kis alvás kellene, csak egy kicsi. Mert lassan az alváshiányomtól étvágyam sem lesz. Vagy nem tudom. Most eléggé olyan... jól esne egy nagy ölelés. Nagyon. Iorek. De ő csak egy jegesmaci páncélban. Momentán, páncél nélkül. Fáradt vagyok. És kimerült. De egy beadandóval kevesebb. Kitartás. Talán. De az is lehet, h már csak egy illúzió. Nem értem. Minek? Vagy mégsem. Zavaros, kúsza sorok. Gondolj rám. Vigyázz rám. Egyedül elveszek. Túl nagy, túl rideg ez a világ. Egyedül.

Najó, akkor most jön az a pillanat, amikor átadom a pennát a kimerültségemnek. Pedig a Pecsából este sikertelen jegyszerző útunkról hazafelé jövet azt terveztem, hogyan fogalmazam meg az elmúlt napokat, amik az alváshiányt leszámítva igencsak mozgalmasan és jól teltek el. Momentán ki tudnék ugrani az ablakon, h messzire repüljek, el, ebből a nyamvadt elvárásokkal teli dimenzióból. De persze, ez is csak hiszti, mint máskor is. Néha az az érzésem, h nem vagyok elég hiteles, miért nem lehet elhinni, h vannak rosszabb pillanataim, csak egy kis türelem kell hozzá és egy kis szeretet...

Nyafról ennyit. Az elkövetkező hónapban nem tudom, h lesz időm írni. 7 zh-m lesz, 3 beadandó és 2 kiselőadás. Emellett TDK, másodszak, edzések és valamikor élnem is kell(ene). Ez mind az alvás rovására fog menni, de nem érdekel, képes vagyok rá, ha meg nem, akkor meg lesz kinek nyafognom, de nem ide. A mai nyaf oka csupán az, h kicsit egyedül éreztem magam. Hatvanban András kenshin beszéde alatt a jegenyefákat hajlítgatta a szél. Imádom a jegenyefákat, halványzöld szín, mögötte kék ég felhőkkel... Délelőtt bemelegítés az esőben, vittem naptejet is, de úgy gondltam, a felhők elég makacsak az égen. (tévedtem, leégett kicsit a nozim...). Aztán kicsit megkergettük egymást. Jó volt, jól éreztem magam - egy zsarnok veszett el bennem... Bár most a térdem baromira fáj, de ennek a sok gugolás az oka. A kocsiban sem tudtam igazán kinyújtani, de mindezért kárpótolt a hegyek távoli kékes vonulatának alakja. Jegenyefák és hegyek... :) Aztán itthon cosplay próba, remélem a holnapi előadásra kipiheni magát a térdem. Az egész hetem így telt, a napokban egy perc sem veszett kárba, minden pillanatban éltem, s nem csak vegetáltam. Bár, az előttem álló egy hónap gondolata kicsit feszengéssel tölt el. De most fázom. Leírhatatlanul fázom. Nem jó, nem jó így. Megyek, a blogírásra szánt idő eltelt.

Novella a Képzelt Író tollából I.

A Szüleim halála után történt. A gyászruhám éppen csak visszaakasztottam a szekrénybe, de a hétköznapi öltözékem színei mit sem különböztek a fekete árnyalataitól. Világos szőke hajamat ében festék takarta be, kék szemem körül a mindennapok túléléséhez nélkülözhetetlen fekete kontúr vonal kúszott körbe. Tizenhat éves múltam, nem találtam a helyem a nagyvilágban, ami egyetlen másodperc alatt változott át hideg téllé az örök nyárból, melyet Édesanyám meleg Szeretete ragyogott be és Édesapám féltő gondoskodás tette biztonságossá.

De ők elhagytak. Egyedül hagytak. Nem vittek magunkkal és én nem mehetek utánuk. Bármennyire is fáj élni, itt kell maradnom, ebben a sivár, gyűlölt helyen.

És mérhetetlen magányomban elindultam egy úton, társakat keresve, akikkel osztozhatok fájdalmamban. Találtam is. Csatlakoztam egy olyan társasághoz, akik a mágia rejtett világába ásták be magukat. Akkor úgy tűnt, a lehető legjobb helyre kerültem, s ezen érzést az illúziók bűbája vonta be. Akkor és ott jól éreztem magam a heti találkozókon, s én újra úgy éreztem tartozom valahova. Ugyan Nagynéném – kire nagykorúvá válásomig életem és vagyonom bízták – nem nézte jó szemmel újdonsült barátaim, de mivel az iskolában nem romlottak eredményeim, igazolatlan óráim sem lettek, így nem szólt bele, csupán elvétve tett néhány elejtett rosszalló megjegyzést, amik mindig messzire kerülték el hallójárataim, így nem tekintettem valódi intelemnek.

Alig telt el egy hónap, amikor kis csapatunk vezetője házibulit rendezett, melyre boldog-boldogtalan hivatalos volt. Marius-ról tudni kell, pénzzel zsebei vastagon kitömve, noha a Lelkében a Szeretettank - amit Szüleinek illene gondozni – többnyire takarékon lángol. Sorstársam láttam benne. Szülei még világra jötte előtt elváltak, igaz Édesanyja igen szép végösszegű havi appanánst sajtolt ki volt férjéből, s a válóperes bíró előzékenységére a választ néhány hónap múlva mindenki megkapta, amikor Marius anyjával kézen fogva mentek vacsorázni, s aki mára a mostohaapa szerepkörében díszeleg.

Nem vágytam mulatni, Lelkemben túl fájóan tátongott még az űr, amit Szüleim hiánya hagyott bennem. De a többiek unszolására én is elmentem az összejövetelre. Amint beléptem a roppant méretű házba - ami a város előkelő negyedének végében tornyosult magányosan – Marius fogadott az ajtóban – a házigazda tetszelgő karakterét öltötte magára, nyájasan mosolygott rám, mint aki tökéletesen a tudatában van annak, a világ is a zsebében lapul, nem csak sok nullás bankjegyek. Mellette egy dekoratív ámde üres tekintetű szőke plasztik cica állt, mesterkélt mosollyal ajkán – ami a botox-tól lehetett olyan feszes – italokat tartott kezében a tálcán. Kínálgattak, nem akartam inni, a temetés óta nem igazán ettem rendesen, most is üres gyomorral érkeztem. Marius viszont nem tűrt ellenkezést, hiszen az ő akarata irányítja a világot, s a kezembe nyomta a zöld színekben játszó italt. Gyorsan legurítottam a torkomon, majd prüszkölve fuldokolni kezdtem, a szesz végigégette nyelőcsövem, szemeim könnybe lábadtak. Marius bekísért a szalonba, amiben egy kisebb panel lakás bőven elférhetett volna, egy nagy szoba és két kisebb, konyha fürdőszoba felosztásban. Bent színes kavalkád kavargott a füstben. Nem találtam a Barátaimat, valahol elvesztek a tömegben. Leültem a kanapéra, úgy éreztem, forog a világ, a lábam alól a talaj meg elvándorol. A fejem zsongott a zenétől, ami beárasztotta a teret, teljesen lehetetlenné téve a beszélgetést. Nem, mintha lett volna bárkivel is lehetőségem pár szót váltani. Ismeretlen emberek szórakoztak körülöttem. Marius jó vendég látóként mászkált a társaság tagjai között, nyomában a szőke ciklon bamba tekintettel. Ez az összejövetel annyira már volt, mint amit én megszoktam. A tea délutánokon – amikor kis csapatunk összeült kedvenc tea házunkban – értekezések zajlottak különböző intellektuális kérdésekről, filozófiai eszményekről, a halálról, ami érthető okokból engem kiemelten érdekelt.

Ültem a kanapén, mellettem az emberek folyamatosan cserélődtek, de nem vágytam e társaság aktív tagjává válni. Csak vártam, hogy elmúljon az őrjítő lüktetés a halántékomon, de a füst, ami orrlyukaimon keresztül szivárgott be folyamatosan, nem engedte kitisztulni a fejem. Ki kell mennem friss levegőt szívni. Ingatag lábakon kiindultam meg a terasz felé, átverekedtem magam a masszán, amit összegabalyodott emberek alkottak. Nem tudnám megmondani, mennyi idő telt el, mire kijutottam a friss levegőre, ami oly’ erősen fejbe vágott, mintha valami sűrűn kavargó matériába léptem volna ki. A gyomrom vad táncba kezdett, lebotorkáltam a kertbe egy bokorhoz, képtelen lettem volna visszamenni oda. Oda b, ahol féktelen tivornyázásba csapott át a hangulat. Nekem nem erre van szükségem. Egy hortenzia bokor mellett könnyítettem gyomrom terhén, bár nemigen akadt benne bármi is, ami igazán kikívánkozott volna. Kicsit arrébb elterültem a fűben, felettem a csillagok reszketve világítottak. Feküdtem a földön, de forgott velem a világ, kétségbeesve kapaszkodtam néhány fűszálban. Becsuktam a szemem, de csak spirálok villództak előttem feketén-fehéren. Aztán úgy éreztem, mintha lebegnék két erős kézben, néhány fű csomót kitéptem a földből, ahogy felemelkedtem, s azt szorongattam tovább. Közben a zaj egyre hangosabb lett, ahogy továbblebegtem a teraszra, majd be a zsúfolt szalonba, aztán fel a lépcsőn, mintha egy ajtóba ütközött volna a fejem, ami aztán nyikorogva bezárul mögöttem, talán még a zár is kattant kettőt. Mintha egy puha ágyban landolt volna földöntúli utazásom a kertből ideáig. De hova is? És mintha a ruháim szép lassan maguktól lemásznának rólam… minden olyan távoli. Talán meghaltam.

Iszonytató fejfájás robbant be az agyamba, mely hirtelen felülésre sarkallt. Az ablakon vastag drapéria lógott, résein betódult a néhány szikrányi napfény. Talán délre járt az idő, talán későbbre, idő érzékem még az éjszaka folyamán hagyott cserben. Pár perc múltán szemeim alkalmazkodtak a látási körülményekhez, amikor oldalra néztem, a hortyogó hangok forrása felé. Ismeretlen férfi szuszogott mellettem, feje felém nézett csukott szemekkel, arcán kielégült vigyor terült el. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna őt. Vörös haja hosszan kígyózott végig fedetlen mellkasán, viking őseinek arcvonásai barázdálták arcát. Nem bámultam sokáig, mihamarabb távozni akartam, elhagyni az ágyat, melynek lepedőjén véremet hagytam. Elhagyni a szobát, ahol ruháim árván feküdtek a szőnyegen egy kupacban. Elhagyni a házat, ahol mindeni illúzió kegyetlen valósággá változott, melyeket eddig takartak. A elhagyni az Életet, mely’ csak bánatot és fájdalmat hozott. Sietve magamra vettem a ruháim, s mint akit láthatatlan démonok kergetnek, úgy rohantam ki a szobából, le a földszintre. Itt-ott méltóságukat vesztett emberek feküdtek önkívületben. Mariust sehol sem láttam, talán a tegnapi néhány órás szőke barátnője karjaiban aludta éppen ki magát. De nem is akartam vele találkozni. Amint kiléptem a gyűlölt házból, szaladni kezdtem a bringám felé. Gyorsan felültem rá, s eszeveszett tempóban tekerni kezdtem. Kerülő úton mentem haza kert városi házamba, szombat révén Nagynéném a főiskolán tanította a levelezősöket, így vele nem kellett szembesülnöm. Betoltam a cangát a garázsba, majd felrohantam a szobámba, s a kemény parkettára zuhantam. Nem érdekelt, hogy a fejem nagyot koppant és most nagyon fájt. Úgy feküdtem ott, mint akin az Élet minden súlya nehezül. Nehéz volt lélegezni, nehéz volt rábírni a szívem, hogy dobbanjon. Mérhetetlenül fájt a teste, és a Lelkem. Talán pár percig, talán tovább feküdtem a földön, szobám vanília mécsesektől átitatott illata jótékonyan betakart, s volt ott a levegőben még valami, amit Édesanyám hagyott ott. Feltápászkodtam, kimentem a fürdőszobába. A tükörben szembesültem azzal, akit látni sem bírtam. Egy arc, amiben mély karikák ülnek az egykor folyton ragyogó kék szemek körül, amit most vastagon elkenődött fekete trutyi vett körül. S arc, amit fekete haj keretez. Ez így nem én vagyok. Csak valaki, egy torz másolat, aki a gyász elől ebbe a testbe menekült. Ideje van választanom. Meghalok, vagy élek. És én akkor, azon a szombat délelőtt, amikor annyi minden történt a világon egyetlen percbe sűrítve választottam: élni fogok, hogy Szüleim halála ne legyen „felesleges” áldozat az Élet oltárán.

Egy szerdáról írt pár kusza sor

Kusza, m a fáradtság mételye mérgezi Lelkem. Fáradtság, ami egyfajta doppingja az embernek, h csak azért is megcsinálja, amit kell. Kitartás? Talán. Vagy csak a szorgalmi időszak nyújtotta elődások, beadandók, másodszak jelentette terhek, ami alatt egy pálma világrekord méretűre nőhet. De én nem vagyok Pálma. Még Molly sem...

Amikor este jöttem haza a kihalt utcán, a szél nem csak a szoknyám alá fújt be Marilyn Monroe-san, hanem a házfalak közt kifüggesztett lámpákat is kedvére lóbálta, melynek következtében az asztfalton különös árnyak járták éjjeli táncuk. A Hold előtt fekete gombolyagok dagadtak, s időnként földöntúli alakzatokba rajzolódtak ki. Majd megfagytam, olyan hidegen éríntett meg az esti idő. A szoknyám a térdem alá ért, lábszáram alját szabadon hagyva. 100 évvel korábban egy korombeli hölgy már férjnél volt és a bokáját is takaró ruha rejtette el alakját. Rövidszoknyás csak fiatal csitrik voltak, mint a Matulások, vagy Cilike, aki mindig valami butaságot csinált bakfis korában (s aki emiatt roppant mód hasonlít rám...)

Ma szerda volt. A hétköznapok közepe, aminek vége edzésbe torkoll. Holnap egy nyugodt csütörtök vár rám. Reggel személyiségzavarok, majd előadás, amire be kell járni, eztán szociócsoport megbeszélés, egy nunchaku edzés, este Béla nálunk alszik, mert pénteken BKV sztrájk. Mondhatni egészen szokványos napom lesz. Telve rengeteg eseménnyel. Nekem mindenre van időm, csak mind jól be van osztva...

Délutáni Krónika

Esik. A vadszőlő viaszos levelein végigperegnek a cseppek, majd a linoleum burkolatú erkélyünkön kopogva landolnak. Csodás zene ez, már csak tücskeim ciripelése hiányzik. A rigók reggelente jókedvű füttyszóval ébresztenek, ők már behangoltak a nyárra, a tojások kikeltésére, a fészekrakásra.

Reggel a könyvtár némán fogadott. Amikor belépek az ajtón és felmegyek a lépcsőn, mindig nyomasztó csend fogad, úgy néznek rám a falak, mint valami betolakodóra. Aztán mikor látják, Lelkemben nincs rosszindulat, csak a könyvek tiszta szeretete, megnyugodnak, és máris mással foglalkoznak. Eltelik egy óra, kilencet harangoznak a közeli templomtoronyban, melynek hangja elvegyül a forgalomban, a városi zajjal. Aztán még harminc perc tétlen várakozás, mikor belép egy néni. Bemutatkozunk egymásnak, lényéből valami megfoghatatlan árad. Lelkében hozza magával a fájdalmat, melyet kisfia elvesztése hagyott benne. De tenni akar, segíteni. Önzetlen. Ajándékba kapunk egy cicás füstölgőt, melyet az asztalra teszek, középre helyezem el, a beiratkozási lapok és az olvasói kívánságlista közé. A néni talán tud valamit, vagy csak én szeretném belelátni a Titkot, amit minden Lélekben keresek, s alkalmanként találok. Titkot, vagy Kincset, egyre megy, nincs rá szebb kifejezés... Majd jön két fiatal, ők is tagságot szeretnének. A falak közben folyamatosan fülelnek. Ők is mesélnek, beszélnek, ők szinte mindent tudnak.

Elrepül két óra, és én már megint a vonaton ülök, egyedül, mint mostanában általában, ha Vácra megyek. Nézek ki az ablakon, s egyszercsak azon kapom magam, már Sződligetet is elhagytuk. Hová lett az idő?

A vonaton

Egyedül utazom vissza Pestre, a vagon is üres, nem csak az ég felettem. Felhőmentes. Tüzesen süt le a tájra az égető déli nap, az ablakon keresztül is átfúrnak meleg sugarai, s arcomon landolnak. Kora reggel megtartottam az előadásom. A Halál és a Gyermek. Öten vállaltuk a közel negyven fős csoportban, hogy e tabu témáról hosszan és mélyrehatóan beszélünk. Én voltam az utolsó. Előttem meséltek a rítusokról, a gyászról, arról, h az orvos miként kommunikálja le a gyermekkel és a családdal a Halál lebegő közelségét. Amikor rám került a sor, élénken kezdtem beszélni, igyekeztem minél lassabban forgatni nyelvemben a szavak ízét, hogy mindenki megérthesse, amiről beszélek. Hétfő reggel, szociálismunka az iskolában. A hallgatóság szemeiben lustaság csillogott, egyedül a tanárunk mutatott érdeklődést mondandónk íránt. Ő tudja, ő érti, cinkosan összenéztünk, a teremben senki mást nem kötötte le előadásom, előadásunk. A Halálról. Félnek tőle. Nem mernek szembenézni vele. Még gondolatban sem. Inkább alszanak, fejüket a táskájukra hajtva, leveleznek, halkan pusmognak, tiszteletlenek. Most elmondhatom nekik az egyik legnagyobb titkot, tanulj meg meghalni és fogsz tudni élni, a születés és halál között egyetlen egy hosszú mozdulat telik el, amit Életnek nevezünk meg. ... a gyermeket hagyni kell, h megélje saját gyászát ... - hallom a saját szavaim, közben lázas izgalom lesz urrá bennem - ez begyakorolt lassú beszédemen is meglátszik, egyre gyorsabban ugrok mondatról mondatra. Sosem beszélek a Halálról, most itt a lehetőség. Végignézek az arcokon. Unják. Unnak. Nem értik. Nincs értelme tovább taglalni. Lezárom előadásom, megköszönöm a figyelmüket. Közben mosolygok magamban, rajtuk, ahogyan közönyösen elzárkóznak a Haláltól. Még mindig félnek. Halottat sem látott nagyrészük még. Fiatalok. Nem ítélkezem. Élő biztosat nem tudhat Halálról. Én sem. Nem vagyok különb náluk.

És most itt ülök a vonaton, az ablak mellett egy dupla ülésen, ahova még mindig tűz a Nap, és naplóm fehér lapjai visszaveri szemembe a fényt, ami szinte elvakít. Nem baj, nem zavar, hadd süssön csak Sol odafenn. Ez a dolga. Írásom ugyan reszketeg, a papír ugrál a toll tűhegye alatt, ahogy a személyvonat lassan szedi a kilométereket. Megáll. Majd ránt egyet a kezemen mikor újra nekiindul. Jön az ellenőr. Fiatal lány, nagyjából velem egykorú. Hosszan nézi a diákom - nem azt az oldalt, amin szélesszájú béka vigyorom köszön vissza rá, hanem azt, ahol a matricák sorakoznak. Mellette a bérlet fekszik nyugodtan az irattartóban. Majd visszaadja, mosolyog, megköszöni. Megy a következő kocsiba, csapódva zárul be mögötte az ajtó.

Újra egyedül. Azaz, mégsem. Vár egy újabb találkozás az Angyallal. Közben a nyitott ablakon benéz a huzat, s arcomba csapja keményen a hajam, amint a negyven vagonból álló tehervonat elmegy mellettem. Negyven. Megszámoltam. Fázom, de nem számít a hideg. Jól esik, noha mire a nyugatiba fogok érni szemeimből könnyek fognak kicsordulni. De addig még húsz perc, most Dunakeszin vagyok. Még hosszú nap elé nézek. Pedig a fele már eltelt. Minden pillanatában tökéletesen.

Vasárnap délelőtt

Hajnalok hajnalán egy fekete árny suhant át az ágyamon és végül a pocakomon landolt, majd vad dorombolásba kezdett. Mi az, h én még alszom? Hiszen már kajaidő van... Álmosan kibotorkáltam az előszobába, közben majdnem orrabuktam egy hanyagul előlfelejtett papucsban. A konzerv felnyitása és a tálkába történő áthelyezése már rutinból megy, nem szükséges ahhoz túlságosan ébernek lennem. A hálás kismacskám a kezemhez dörgölődött, mielőtt letettem az értékes táplálékot tartalmazó tálkát a földre, majd csak eztán látott neki az elfogyasztásához. Ez az ő szokása. Amikor leteszem az ételt elé, így köszöni meg a gondoskodást. Miután a cicám hangos csámcsogásba kezdett, visszamásztam az ágyamba Polcz Alaine könyvével: A Halál és a Gyermek. Holnap reggel ebből tartunk előadást szociálismunkán. A Halál. A Születésről, a fogamzásról már szinte mindent tudunk és beszélünk is róla. Sőt, egy ovódás is tisztában van már azzal, hogyan lesz kistestvére. Erről lassan már nincs szükség külön felvilágosításra, csak a prevencióra. De a Halál, az valahogy még tabu a mai társadalomban. Pedig régen, s főleg Falun nem így volt. Az élet természetes részének tartották, sőt, az öregek felkészültek rá, nem féltek. Tudták, h nem fog fájni. Amikor valaki elment, akkor a gyerekeket is bevonták a gyászba, a halotti tor előkészületeibe, látták az elhunytat a koporsóban, megérínthették. Ha éppen senki sem tervezte, h eltávozik, a gyerekek a temetőben játszottak, bátorság próbákat tartottak (ilyenen én is vettem már részt, Balatonkenesén, amikor Húgommal és Unokatesómékkal kilopóztunk éjszaka a szállásunkról, és a temetőn keresztül mentünk fel a kilátóba. Nem féltünk, nem hittünk benne, h a halottak kikelnének a sírból, egyrészt azért, m ők már nem ebben a dimenzióban vannak, másrészt mert, ha mégiscsak ki akarnának jönni a sírból, akkoriscsak Halloweenkor tehetnék meg... A Test elporlad, a Lélek továbblép). De mára már nem szokás beszélni a Halálról. Nem fáj meghalni. Miért fájna? Egyáltalán, mi a fájdalom? Biológiai tanulmányaimból megmaradt az a "definíció", miszerint fájdalomnak tekíntünk minden olyan ingert, ami átlépi a fájdalomküszöböt. Na ettől okosabbak lettünk? Aligha... Fájdalom sokfajta van. A gyász is fájdalom, a veszteség felett érzett fájdalom, ami átszövi testünk minden egyes porcikáját. Szeretünk valakit, aztán elmegy, m mennie kell, nem maradhat tovább, és a hiányából megmaradt űr üresen tátong Lelkünk általunk legértéksebbnek megítélt zúgában. Ott, ahová azon Lelkek kerülnek, akiket a legeslegjobban szeretünk, akikben a legjobban megbízunk, akit felhívnánk akkor, ha egy gyilkosságot kellene elsikálnunk...

Amióta a tudomány mindent meg szeretne magyarázni, azóta a Hit, az egyik legfonotosabb kapaszkodó egyre jobban szorul a háttérbe.

Tavaly a Hajógyári Szigetes csatánk a "Halálra adás napja" volt. No, ez nem azt jelentette, h pengével estünk egymásnak és a Sziget zöld pázsitja vértől vöröslött, s mindenfelé különböző elhagyott testrészek hevertek. Hanem meg kellett tanulnunk meghalni. Meg kellett tanulnunk "elengedni". Elengedni mindent, és így válni teljessé. Teljessé, egy lélegzetnyi pillanatig. Megadni a vereséget, ha legyőznek minket. Tisztelni az Életet a Halálon keresztül. Mit is viszel magaddal a Halálod után? A Lelkedet. Minden más ittmarad és elporlad. A Tested, a Szépséged, a földi javaid, amiket egy egész életen át gyűjtögetsz. Csupán az Emléked marad itt. Talán egy fejfa a temetőben is akad majd. De ebből a világból eltűnsz, a fizikai formád elalszik örökre. De a Lelked nem. A Lelkedben ott van minden és semmi sem.

Nos olybá' tűnik, ez egy haláli írás lett...

Nem lehetek pilóta...

Ma döbbentem erre rá, amikor tüzetesebben átolvastam a jelentkezési feltételeket. És az alábbi dolgok miatt bukott meg az elképzelésem.

1., szemüveges vagyok. (Megint diszkriminálják a szemüvegeseket...)

2., nem ütöm meg a magassági korlátot (aminek az alsó határa 160 centi... fránya 5 centi hiányzik...)
3., van tömött fogam...

"Jelenleg a Magyar Honvédség Honvéd Egészségügyi Központ, Repülőegészségügyi Vizsgáló és Kutató Intézetében, Kecskeméten történik a jelöltválogatás. A vizsgálat időtartama 3 nap. Az első napon és teljes gerinc röntgenvizsgálaton és pszichológiai vizsgálaton esnek át a jelentkezők. A második nap a klinikumé: teljes labor, mellkasröntgen történik, majd a különböző szakágak fizikális vizsgálatai vizsgálatai (belgyógyászat, sebészet, fül-orr-gégészet, ideggyógyászat) után szív- és hasi ultrahang vizsgálat és kerékpárterheléses EKG vizsgálat történik. Ezen a napon fejeződik be a pszichológiai vizsgálat és a nap végén szemcseppes pupillatágításon esnek át a jelöltek, hogy a harmadik napon a szemész megvizsgálhassa őket. (Nagyon szigorú a szemészeti elbírálás: a szemfenéki ideghártya, a látóideg látóélességet befolyásoló előrehaladó betegségei kizárást jelentenek. A szemmozgató izmok működési zavara a kétszemes látást teszi lehetetlenné, ezért kizáró ok. I/A jelöltnél korrekció nélküli teljes látóélességet várunk el, I/A szerint a myopia (rövidlátás) 1.0 Dioptria a maximum. Ha az asztigmatizmus (tengely szerinti korrekciós anomália) bármilyen látásnál > 0.5 D-nél.) Ezután a barokamrában pedig az oxigénhiány tűrőképességet határozzuk meg. 5 500 méter magasságnak megfelelő csökkent légnyomású és oxigénhiányos környezetben 15 percet kell kibírni, keringés megingás (vérnyomás és EKG eltérés) nélkül. A földre visszatéréskor zuhanópróba történik 50 m/s süllyedési sebességgel, a középfül nyomáskiegyenlítő képességének értékelésére. Ha a jelölt ezen a vizsgálaton is túljut, megkapja az éves orvosi repülőalkalmassági bizonyítványt, növendékként megkezdheti a repülőtiszti iskolát és a gyakorlati repülőkiképzést."

A mai napomat jónak könyvelhetem el a Naplómban is, és itt is egyaránt. S nem csak azért, m este Anyutól kaptam egy tábla alpesi milka csokit; és most azzal kísérletezek, miként lehet eltűntetni, bár nem vagyok egy Uri Geller, de azért egész jól haladok. Megéreztem az évszakok kúsza váltakozásából fakadó érzelmek alakulásának szinte megfoghatatlan auráját. :) (én teljesen értem ezt a mondatot...) Olyan érzés, mint amikor kiállsz egy kiúgró sziklaszirtre, kitárod a két karod és hagyod, h a szél belekapjon, kibontott hajadat lágyan simogassa, s a Lelked szabadon szárnyal.

Az idő éppen kedvemre való. Esik. A felhők különböző alakzatokba formálódnak, erre is jut idejük ez égi áldás mellé. A vadszőlő friss zöld hajtásai a Tavasz hívására előbújtak. Azokban a különleges percekben -amik igen rövidke ideig tartanak-, mikor vaníliás vattacukor alakú felhők borítják az eget és a Nap sugarai búcsútáncukat járják a tetőkön, a szél kedvére cibálja a leveleket, mindezektől különös fényjáték kavarog az udvarban. Néha már úgy érzem, a Lelkem kiáltja kint hol örömből fakadó, hol pedig bánatosan panaszos énekét. A gondolatok pedig szépen megfogalmazódnak, de amikor elérkezik az írás ideje, üresen néznek ki fejemből kékesen játszó szemeim, bámulva a képernyő fehérségét - ha fekete lenne a háttér, több energiát spórolna a világ.

Pedig sok minden megérínt, ami gondolkozásra sarkall. Példáli az, amikor látom az embereket az utcán, ahogy egykedvűen sietnek dolguk után. Öltözékük színes, lelkük üres. Belekeveredek a tömeg szürkeségébe. Nem tehetek mást, amerre én megyek, arra mennek ők is. Közéjük tartoznék? Sosem úgy járok-kelek, én más vagyok, mint ők. És lehet, h pont ezért mutatok nagy hasonlóságot velük. A legszembetűnőbb példája mindennek a zebra. No nem az, amelyiket rács mögött tartanak a Fővárosi Állatkertben, s aki, mint fogságban született lény még csak nem is álmodozhat arról, milyen szabadnak lenni, nyargalni a végeláthatatlan messzeségig. Mint azok a foglyok, akik Platón barlangjában vannak leláncolva, háttal a fénnyel teli kijáratnak, s csak saját árnyékuk különös mozgását láthatják a falon. A zebra, ami fehéren van felmázolva a szürke kígyóra, ami a házak között kúszik tova. Az emberek - főleg csúcsidőben - sietnek valahova - Haza, Szerelemhez, Családhoz, pénzhez... - s morcosan állnak meg, ha a lámpa pirosra színezi a jelzést. Várnak, közben duzzad a tömeg, egyre többen toporzékolnak a kényszerű megállás miatt. Majd mindenki zöld utat kap és megindul a roham. Szaladnak, sietnek, futnak, meg sem állnak, nem néznek körbe. Egymáson keresztül gázolnak, ha úgy adódik. Kegyetlenek. Emberek. Ilyennek lettünk teremtve? Mikor váltunk ilyenné? Mikor veszett el a Lélek? Miért boszantja az embereket mások léte? Miért féltékenyek? Miért irígyek? Miért nem járja mindenki a saját Útját? Miért kell másokat megbánatani? Talán csak én élem meg másként. Talán csak én látom rosszul a körülöttem lévő világot. Talán azért, m én nem tudok bízni benne. Hiszen mindig az én kezemben van a döntés, a döntés az Életem felett. Bármire képes vagyok. Élni. Meghalni. Szeretni. Utálni. Bátran szárnylani. Szárnyaszegetten félni. Más nem teheti meg helyettem. Mint ahogyan én sem mondhatom meg senkinek sem azt, hogyan éljen, mit tesz rosszul, mit nem tennék a helyében. Hagyni kell mindenkit a maga útját járni. Talán éppen az a jó neki, csak éppen mi nem látjuk. És akkor válunk igazán szabaddá. Mert néha már sikerül elcsípnem a szabadság mámorító érzését. Amikor a Lélek kiszabadul az illúziók keltette fogságból, amit az idő és a tér emel köré. Mi fontos általában ennek a fajnak, melynek én is tagja vagyok? Csupa-csupa földi holmi. Kacat. Amitől nem leszünk többek. Csak látszatra. Közben elárulják egymást hasznos cuccokat kecsegtető üzelmek reményében. Vagy csak szórakozásból. Vagy az Ég se tudja miért. Örült egy világ ez. Misem bizonyítja jobban, az éterben reszkető szíréna vinyogása. Megfáradt hiéna halált ígérő hörgése az éjszakában. Reszkess, m kiállsz azért, amiben hiszel. Hit? Van még itt hit?

Talán most majd úgy írok, ahogy a gondolataim szoktak megfogalmazódni. Amikor egyedül vagyok úton, a külvilágtól messze kerülök. Lelkem más tájakon szárnyal, miközben világok épülnek vagy éppen pusztulnak. Folyamatosan változik minden.

Rövid írás a jelenről

A vonatsínek mentén sárga virágok nyíladoznak, dacolva a mozdonyok és a vagonok napi forgalmával. Élénk színűkkel élettel telivé varázsolják a barna köveket, amik a síntalpakat takarja. Süt a Nap, vagyis, nem is süt. Égett. Melege csontig hatol, mint a hideg téli éríntés. Mindkettő ugyanúgy borzongatja meg a Lelket.

A zónázó - amit mi csak ingázónak hívunk diáknyelven - sebesen halad, meg sem áll Vácig. Mellettünk fut egy másik sínpár, tartja a biztos távolságot. Ő a Keletiből jön, onnan szalad ide, amikor mi gyorsulunk, ő is rákapcsol, amikor pedig lassítunk, ő is lassít. Aztán a két sínpár egybeolvad, útjukat közösen folytatják a Dunakanyar felé.

Napi 25 perc oda, 25 perc vissza. Amikor egyedül megyek, ennyi idő áll rendelkezésemre, h gondolataim rendezzem, olvassak, vagy csak egyszerűen nézzem a mellettem rohanó világot. A héten Felső-Göd állomáson megállt a vonat, pihent kicsit, kifogyott az erő a felsővezetékből. Kinéztem az ablakon, amikor felfigyeltem egy kisbabára, nyugodtan szemlélte a világot a kocsijából. Édesanyja a kabátjával bíbelődött, úgy próbálta ráeszközölni a gyermekjárműre. A baba rám nézett, ragyogó kék szemeit az enyémbe fúrta. Majd élénk mosolygásba kezdett és babamód integetni kezdett. Én visszaintegettem. Aztán a vonat alattam megindult, a sínek vitték tovább a szerelvényeket. Újra elmerültem a könyvemben. Csengey gondolatai mélyen beleisszák magukat szöveteimbe. Oldal oldalt követ, betűről betűre falom a sorokat. A történet egyre csak duzzad. Találkozások az Angyallal.

X-35

A hajnal sápadt fénye lágyan siklott végig a repülőtest karcsú vonulatán. Eddie Hailey, tesztpilota komótosan sétált a kifutópályára, egy csapat izgatott mérnök kíséretében és kamerák kereszttüzében. Az első felszállás, a mindent eldöntő repülés. Eddie Hailey minden egyes első teszt repülés előtt úgy érezte magát, mint a Wright fívérek, 1903. december 17-én, amikor Kitty Hawk halmai felett felemelkedtek a magasba. Alig száz évvel később az akkori első repülőgép dédunokája készül a felhők fölé. Eddie Hailey magát nem tartotta hívő embernek, de tesztpilota révén minden egyes új gép első próbája során Isten kezébe ajánlotta az életét. A szenvedélye volt a repülés. Belülről fakadó, mély szenvedély, amit semmi máshoz sem tudott hasonlítani. Ha repülés közben hal meg, boldog ember, hiszen egyetlen igaz szerelme karjaiban érheti a vég.

Az X-35 türelmesen várta már őt, acélszürke oldalán az orr rész alatt fantázia neve sötétlett fekete betűkkel: Lightning II -amit egy Második Világháborús P–38-a és a hidegháborús brit English Electric Lightning után kapta-, emellett pedig első pilotája neve díszelgett.

A mérnökök feszültségterhes várakozásukat élénk beszélgetéssel próbálták levezetni. Zsibbongot a világ Eddie Hailey körül. De ő mégsem hallotta a külvilágot. Belül elcsendesedett, rákészült az útra.

Felment a lépcsőn, ami a pilotafülkébe vezette őt. Mielőtt elfoglalta helyét, két, ottfelejtett szerszámot talált. Bizarr mosoly futott végig az arcán. Mit keres két csavarhúzó az ülésen? Az egyik mérnök kezébe nyomta, aki hebegve vette át tőle. Eddie Hailey nem zavartatta tovább magát ezen, bemászott a helyére. Bekötötte a biztonsági öveket, egy a derekánál húzódott végig, a másik a vállától lefelé fogta őt az üléshez. Otthon, édes otthon. Kezébe fogta a botkormányt, a magasságszabályozót a szokott helyen találta. Minden olyan ismerős volt, mégis olyan modern. Fejére húzta a tűzálló sapkát majd rá a sisakot. Végül az oxigénmaszk került fel, s az üvegajtó bezárult felette. A lépcsőt elhúzták a géptől, a mérnökök biztos távolságba húzódtak. Úgy tekíntettek a gépre, mint közös csemetéjükre, s büszke szívvel álltak ott. Eddie Hailey beindította a P&W JSF-119-611 típusú hajtóművet, ami 1,8 Mach sebességre képes. A vén ketyegő mellkasában vad dobogásba kezdett, ahogy a felszálló pályára gördült, miután megkapta az engedélyt a föld elhagyására és a légtér használatára. Majd nekiindult. Először csak lassan, fokozatosan kapcsolt sebességbe. S a kerekek végül már a levegőben voltak. A mérnökök torkán szilaj üdvrivalgás tört ki, ahogy Lightning egyre magasabbra ívelt két másik vadászgép kíséretében. Edward Hailey boldogsága a géppel együtt járt az egekben. Írány az Edwards Air Force Base. Edward Hailey tesztpilota sosem ért oda. 2000. október 24.
__________________________________________________________________

A történet a képzeletem szüleménye. Bármilyen egyezés a valósággal, pusztán a véletlen műve.

Miből lesz a napraforgó...

Ime, itt vannak ők. Egyelőre még a névtelenségbe vesznek, de amint elég erősek lesznek ahhoz, h külön ültessem őket, akkor kapnak személyazonosságot is. Jelenleg huszan vannak versenyben, nem tudom, hányan fognak teljesen kifejlődni, az lenne a legszebb meglepetés, ha mind tudna virágot hozni. Húsz szép szál napraforgó. :) El lennék kényeztetve, úgyis rég kaptam már virágot.

Bármennyire is szeretném, nem jön álom a szememre. (Valaki megintcsak eltérítette az Álommanóm, aki ezen méltatlan cselekedetével megnyerte magának a Donnie nevet...) Úgyhogy most firkantok pár sort, fárasztom a szemem, m túllendültem azon a holtponton, ami egész nap le akart dönteni a lábamról egy kis potya szunyokálásra. Hétköznapi sorokkal fogom megtölteni ezt a bejegyzést, olyan eseményekkel, amik számomra fontosak. Mint a napraforgóim, akik bátran kibújtak a földből és napról napra egyre magasabbak (ideje nagyobb cserép után néznem.) A combomon lévő foltok is szépen gyógyulnak, hála az árnika krémnek, nomeg a nagyobbakat Bosyka javaslatára liotonnal ápolom. Mostanában kicsit rám jár a rúd (de az is lehet, h csak a korsó jár sokat a kútra és már lassan eltörik...) s edzéseken rendszeresen nagyobbakat kapok. Az arcomon lévő vágást meg hétfőig el kell tüntetnem, így nem mutatok valami fényesen. (Mivel aznap este lesz a Csengey Dénes Könyvtár megnyítója.) Ma a palacsintához készítettem igazi csokiöntetet, tudjátok olyat, amit a gázon kell megolvasztani tört csokiból, gőz felett és ha a kezdő szakács feljavítja tejszínnel -ami mostanában a titkos csodafegyvetem sütés terén - csodálatos lágy masszát kap. NYAM. (Ha nem lennék lusta megint fogat mosni, akkor most ennék csokis-banános palacsintát...) Ezen a héten rengeteg gyümölcsöt tuszkoltam le a torkomon. Az egész kezdődött szerdán, amikor a tereptanárom kiutalt nekem egy fél narancsot és én egész jóízűen elfogyasztottam. Aztán ma eper és kivi... Lassan túlzásokba fogok esni és a végén még elég vitamin fog a szervezetembe kerülni. De ezt kompenzálva eszek csokit is.

A héten megszületett egy novella is, de nem adom közkincsnek, egyelőre önzően megtartom magamnak.

Donnie előkerült, így kurtán érnek véget e sorok s továbbálmodom az Életem.

Donnie Darko

Végtelenül hosszú hét, végtelenül hosszú, élettel telített nap vége. Milyen volt a hetem? Fárasztó, de minden egyes percében vibrált körülöttem az élet. A szemeim most majd leragadnak, de mégsem vagyok álmos, noha hosszú hónapokra álomba tudnék szenderülni, mint Csipkerózsika. A fülhallgatón keresztül a Donnie Darko című filmben utolsóként felcsendülő dal szól. Mad World - Gary Julestól. (katt ide.) "The dreams in which I'm dying are the best I've ever had". A történet 1988-ban játszódik, egy amerikai kisvárosban. A címszereplő egy átlagos tinédszer, akinek egy rémnyuszi megjósolja, h a világnak vége lesz 28 nap, 6 óra, 42 perc és 12 másodperc múlva. Elég bizarr, főleg a Nyuszi - aki minden Nyuszi szégyene azzal a maszkkal... Donnie hétköznapi életében a valós és valótlan dolgok összemodósnak. Nekem nagyon tetszett ez az elképzelés, a színek, a világ, ami megjelent a képernyőn, a hegyek, a jellemrajzok... - igaz majdnem elaludtam rajt, de ez azért volt, m fáradt voltam. Donnie életét elméjének betegsége nehezíti meg, de ettől lesz olyan hátborzongatóan különös és mégis jó. A történet minden egyes apró mozzanatának oka van. Minden egyes látszólag véletlenül elejtett mondatnak lényeges szerepe van, amikor a végén összeáll minden egyes kis darab. 118 percen keresztül folyik a nyomozás. 118 percen keresztül keresi Donnie a magyarázatot - "az idő és a tér eddig feltételezett határai átléphetőek"-, miközben a Nyuszi az "űrből" különböző dolgok megtételére kényszeríti. ("A hang mondta, h tegyem meg...") Időutazás, Halál, Félelem kontra Szeretet... Aki akarja, nézze meg, én szeretném mégegyszer, h igazán teljes legyen a kép. (Amit csak azért nem írok le, m nem szeretnék senkit sem megfosztani a végkifejlettől...) Momentán nem tudom megunni ezt a dalt, sokadjára csendül fel újra... Számomra örökre összefonódott Balassa Jánossal, Donnie-val, a paranoid schrizopheniaval, a repülőgéphajtóművekkel, a hirtelenjében feltámadó tornádóval és a rémísztő nyuszival. (Kihagytam valamit? :) Cellar Door

A róka és a gyerek

Senki se lepődjön meg holnap, amikor találkozik velem és egy kis vágást talál az arcomon. Nem nagy, de elég feltűnő. Maradjunk annyiban, h a hajnali edzésen elcsúsztam a vizes füvön... Annyira nem fáj... De persze, erre mondhatnátok, ne nyafogjak, hiszen én vállaltam be az edzést. De nem a vizes füvet! És ráadásul, annyira banális volt az orra bukásom, mint délután, amikor mentem fel a lépcsőn a Blahán, és szépet botlottam... Ez nem az én napom... Ám felesleges ilyen korai véleményt mondani.

Reggel takarítottam, csillog minden. Szuszi ma nagyon sokszor felkérezkedett a kezembe egy kis dédelgetésre. Egész nap a nyomomban volt. Most a pianinon ül méltóságteljesen, és a nagy sárga szemeivel less ki abból a szép kerek buksijából. Majd Gáborral csütörtök délutáni nunchaku, nekem megy kettővel, neki meg eggyel, így kölcsönösen tanulunk egymástól. (Szuszi közben alvópózt váltott, és most félig lelóg a feje...) Aztán kerekasztal beszélgetésre mentem, a Teleki Blanka Gimnáziumba. Fiatalkori agresszió. Most még eléggé zsibong a fejem, rendezés alatt állnak az anyagok. Jómagam is felszólaltam, és olyan büszke vagyok magamra, m egyáltalán nem izgultam, viszonylag lassan beszéltem (erre igyekeztem odafigyelni külön), és még kiváltottam másokból is mondanivalót. (Ennyit az önfényezésből.)

Most itthon vagyok, és ma már másodszor írok blogot, de ennek az az oka, h máskor nincs annyi időm pár sort firkantani.

A mai napom nem úgy alakult, ahogy pár napja még gondoltam, h fog. De így sem volt vészes, m legalább sütöttem egy adag csodás csokis máffínt. (Az én sütimnek nagyon egyszerű titka van... De ezt megőrzöm a gyermekeimnek, és a gyermekeim majd továbbadják a gyermekeiknek, és a gyermekeim gyermekei... stb. De mivel e blog is az én gyermekem, ezért megőrzöm benne is: a főzőtejszín. Utoljára kell belekeverni, méghozzá annyit, h ne legyen tőle túl híg, de sűrű se maradjon a massza. Tökéletes lesz, olyan igazi omlós, jobb, mint a McDonald's-é. (Ejha, de szerény vagyok...) Apu elől el kell rejtenem biztos helyre, különben holnapra egy sem marad.

Kibújtak a napraforgóim a földből, azok, amiket Bosytól kaptam :). Nagyon kíváncsi vagyok, h mekkorára fognak nőni. (közben elpusztítok egy muffint...nyam)

Megyek rajzolni.

A Kard Lelke

A hetes buszról vettem észre. Karcsú alakja kiviláglott a szürke égbolton. Holdsarló.

A Hajnal lágyan kúszott a szürke házak közé, lassan színekkel töltötte meg az éjszakát. Bosnyák tér. A Piac éli a maga kavalkád életét, a csarnok zsibbong az alkuktól. Három, hosszú fekete tokkal közlekedő alak halad el mellette, nem köti le a figyelmüket a benti nyüzsgés. Céljük a sportpálya, aminek bejárata 100 méterrel arrébb látható. Két férfi és egy lány siet felé, alig múlt el hat óra. Megérkeznek. Rövid rákészülés után két-két botot pörgetnek kezükben, amiket vékony damilszálak tartanak össze. Az egyiknek elrepül, s végig csúszik a vizes füvön. Közben a Nap egyre feljebb kúszik az égen, s sugarai már a tokból kilépő kardok pengéjét simogatja lágyan. Tökéletességre törekszenek. Különös művészek ők, akiknek nem a festék, a pasztell kréta, vagy az ecset az eszközük az önkifejezésre, hanem egy, vagy több vágás. Aki nem fogott még kardot, nem érez lelki kötődést sajátjához, nem értheti meg. Mindenkinek mást jelent. A sporttelep agyagburkolta futópályáján egyszerű halandók róják a köröket, közben azon tűnődnek, kik ezek az emberek, akik a levegőbe vagdalnak képzelt ellenfeleket. Peregnek a percek, a kardok a tokba kerülnek vissza, majd a selyemtartóba, s végül a fekete eszközhordozóba. A két férfi és a lány elégedetten távoznak. Visszacsöppenek a hétköznapok forgatagába.

Én vagyok a lány a történetben. A lány, aki utál korán kelni, de mégis megteszi, m egy hajnali kardozás a napkeltében felér egy meditációval. Csak az itt és most létezik, amikor a markolatot megfogom, előhúzom a kardom, vágok, kilép a kard a vágásból, visszatalál a tokba, majd elengedm a markolatot újra. Ez egy mozdulat. Kardozni csak úgy lehet, ha az ember megtalálja a lelki békéjét. A Kardnak Lelke van. Beleívódik sajátom, beleívódik a kardkovácsé, aki életre hívta. Ahogy vág, az tulajdonosát példázza.