Az utolsó nap az évből

Nem egész 24 óra van hátra az évből. Itt az ideje a számadásnak. Most, szerda hajnal 1 óra 49 perckor. (Nem jön álom a szememre, Dody nagyon finom ámde számomra talán erős tejhabos kávét készített nekem délután. Nem baj, legalább most csend telepszik körém, már mindenki alszik, még a macskáim is itt szuszognak az ágyam végében.)

Ma érzelmileg változatos napom volt. De végtére is azt írhatom: hálás vagyok az Égnek, amiért én lehetek én, amiért itt lehetek, amiért csodálatos Világ ölel körbe. (Ömlengésről ennyit.)

Kedves Öreg Barátomnál ebédeltem, pestot készített, amit sörrel kísértünk le. Nem vagyok oda a sörökért, de vannak kivételek, amiket szívesen elfogyasztok. Nem is tudtam eddig, mennyire szomjazta Lelkem, hogy beszélgessünk. Megállapítottuk a világ jelenlegi állását. Nem rossz. De nem is jó. De nincs okom pesszimistának lenni.

Délután pedig Krokodil Dundee-val töltöttem a nap további részét. A nevetés mindenre gyógyír. A kommunikáció pedig kétélű fegyver, ami hídakat építhet és pusztíthat egyszerre. A Szív hídjai. A legerősebb hídak, ami a világon léteznek, mégis olyan egyszerű lerombolni. Óvatosan kell gondozni, keverni a "maltert" hozzá és betont önteni, biztonságossá tenni. Nem mindig sikerül, mert nem csupán az építők tehetnek kárt benne, hanem a környezet tombolása is.

Az én hídacskáimra pedig ráfér egy alapos felújítás. Az utóbbi hónapokban nem tudtam elég minőségi időt szánni a Barátaimra. Ezt sokan tapasztalták a bőrükön, de kitartásuknak hála nem hagytak el engem. Hálával tartozom. Rossz kifejezés ez így. Nem tartozom, mert nem szükségből szeretném adni. Hanem mert tényleg hálás vagyok, és elégedett a helyemmel ebben a létidőben.

Ez az év tartogatott jó és rossz pillanatokat számomra. Mitől nyerték el a jelzőiket az események? Az érzelmeim ragasztottak címkéket rájuk. Ha bánat ért, az emléknyom rossz maradt és mélyen elásódott a tudatalattimban, hogy aztán álmokban materalizálódjanak, a kedves élmények kedves érzésekben konzerválódtak, amit egy ének, egy illat, egy kósza mondat visszahoz.

2008 a változások éve volt. Rengeteg új élménnyel gazdagodtam, igyekeztem belőlük megtanulni a leckét, levonni a megfelelő következtetést.

Hét nap múlva pedig öregebb leszek egy évvel. Talán ennek előhírnöke, hogy találtam egy ősz hajszálat a fejem búbján... Talán felnőtté váltam...

Zúzmarás köd...

...és mínusz 5 fok van odakint. Északon hidegebb.

Amikor a Fram fedélzetén jártam - Oslo, Fram Museet-, elképzeltem milyen lehetett ott az Élet, amikor a büszke hajó felfedezőútján szelte a tengert. Ameddig a szem ellát csak jég, jég és jég. Ámde, az Aurora Boralis minden nap a legénység feje felett lebegett. Csontig hatoló hideg, amikor lélegzel a leheleted megfagy és lehull a hajópadlóra. Utazott a hajón egy fiatal lány, úgy 16 éves lehetett. Sosem fogja elfelejteni, amíg csak él, amikor áthaladtak az Északi Sarkon. A Nagybátyja a fedélzeten utazó tudósok vezetője, unokahúga gyámja. Nem tudta a lányt kire hagyni, ezért magával vitte.

A lány a szülei halála óta magányos, képzelt barátokkal társalog magányában, a sötétben, ezzel leplezve félelmét az éjszakai egyedüllétektől. Egyetlen barátja a Naplója.

A fiatal tudós egy napon észrevette a lányt a fedélzeten, akit levegőzni küldtek ki a hajókabinjából. Magányosan sétált, a matrózok lesütött szemmel mentek el mellette, fehérnép a hajón, szerencsétlenség.

A fiatal tudós Lelkébe melegség költözött, akárhányszor pillantást vethetett a törékeny virágszálra a zord időjárási viszontagságok között.

Aztán egy napon megszólította...

621.

Tényleg ilyen vak a Nagy Világ? (Mai megszaporodott bejegyzéseim oka az, hogy képtelen vagyok elaludni, ilyenkor pedig a cyber világban kószálok hajnalig.) Na de az első zárójeles megjegyzés után folytatom a megkezdett gondolatot.

Ma este néztem a híradót, a vezető hírek között szerepelt Izrael kidolgozott hadműveleti tevékenységei a Gázai Övezet ellen. Milyen meglepő, gondoltam magamban, az olaj hordónkénti ára mostanában igen olcsó volt, olybá' tűnik az iraki és az afganisztáni harci gépezet már nem tudja beolajozni a fekete arany drágaságát. De ez az este folyamán csak hipotézis maradt bennem. Ám de az előbb kószáltam a virtuális üzleti negyedben és vajon mit tapasztalok? Újra 40 $ felett az olajár. Határ a csillagos ég... Túl olcsó volt a benzin, a Nagy Kasszának így nem hoz hasznot. És ezért kell meghalnia gyerekeknek. Emberek, hova teszitek a szemetek? Zűrzavaros ez az egész világ...

Ki vagy Te, Szerelem?

A választ erre a kérdésre bizonyára mindenki tudja. Mindenki, akinek valaha is bármilyen köze volt a Szerelemhez. Csakhogy a válasz mindenki számára más. Szubjektíven éljük meg, saját Világunk rezdülései szerint vetítjük le.

Zserbó készítés közben azon tűnődtem, mit jelent számomra a Szerelem. Sokszor úgy éreztem, megtaláltam, sokszor úgy éreztem, elveszítettem. Sokszor nem találok kiutat az érzelmek kusza világában, sokszor pedig minden olyan egyértelmű, és pofonegyszerű. (Ezerszeresen...:)

Amikor a két Lélek ütközik egy találkozásnak álcázott véletlen folyamán, még nem tudják, mit kapnak a másiktól, óvatosan bánnak azzal is, ahogy adnak a másiknak magukból. Aztán ahogy telik az idő a Kapcsolat bimbózik, alakul, változáson mennek keresztül, csiszolódnak egymáshoz, megtanulják, hogy a Kapcsolatban ketten vannak és nem csak egy-egy ego szükségleteire korlátozódik. Mint amikor a hernyóból Pillangó lesz. Valami csodálatos, valami szép születik két Lélek életközösségéből. Aztán ha gondozzák a Pillangót, akkor sokáig él. Bennük. Kék Pillangó. Kék, mely a remény színe (Kék Madár = K-Pax, a Belső bolygó). Pillangó, mert a Szerelem szárnyakkal ruház fel.

S nyilván vannak nehézségek. Amikor a Pillangó nem szárnyal, csak bánatosan hever egy rózsaszirmon. Amikor az egyik fél Egoja rátelepedik a Kapcsolatra. És a Pillangó fuldoklik. Előbb-utóbb pedig elhal. Akkor a Kapcsolat vagy elhidegedve létezik tovább, de Lélek nélkül, vagy tönkremegy. Mind a két esetben minden fél károkat szenved, sérüléseket gyűjt be, amik nagyon nehezen gyógyulnak meg, ha valaha is meggyógyulnak.

A Szerelem az életünket átszővő változás része. Az alapköve egy új, igazi Család születésének. Noha a Szerelem nem életfeltétel, de szükségünk van rá, nekünk, embereknek. Ugyan mi más lehetne az Élet értelme, mint tökéletessé válni és szabaddá lenni a Szerelemben? Egyszerű recept, mégis könnyű elbukni benne. Nem feltétlen ez a helyes Út. Egyálaltalán, létezik helyes Út? Egykor minden ember történelemmé válik. A Szerelem is.

Az élet Internet nélkül

Több, mint egy hete nélkülözzük a cyber világ rezdüléseit. Múlt szombat este az Internet kábelt tévedésből átvágták, mivel antenna zsinórnak nézték. Nem igazán szeretném az estet további kommentekkel címkézni. (Avagy, amikor a paraszt nem ért a csokihoz, a papírt megeszi de finomságot kidobja…)

Pénteken maradt félbe életem napjainak dokumentálása, történések események, gondolatok megosztása. Túléltem a szigorlatot. Ahogy telik az idő, egyre jobban érzem, nem veszett minden kárba, amit akkora megtanultam egy életre bennem marad, nyilván vesznek el adatok és információk, de a lényeg belsővé vált. Most már csak két vizsga, aztán au revoir, februárig ne is lássalak, Vác. (Noha a színjátszó kör miatt muszáj lesz csütörtökönként este levágtázni.)

Pénteken nem is történt semmi olyan említésre méltó a szigorlaton kívül. Krokodil Dundee meglátogatott, mivel kicsit lebetegedtem. Három hosszú és érzelmileg kimerítő hét után találkoztunk újra. Különös volt, még most is az. Most gyógyulni kell még. Nem csak fizikailag a megfázás miatt, hanem Lelkileg is.

Készülődés az Ünnepre

A hétvégére viszont letettem minden terhet, aminek cipelésére már nincs szükség, hiszen amit kellett, azt megtettem. Befogadtam az Ünnepet a Lelkembe. Szombat-vasárnap takarítottam, az ablakokra már ráfért egy alapos csutakolás, a függönyök is inkább a szürke színárnyalataiban pompáztak, rég elfeledve a hó fehérségét. Karácsonyi díszben pompázott a lakás vasárnap estére. Kellett két nap teljes ráhangolódás, hogy minden nyavalyát el tudjak engedni és az igazán lényeges és fontos dolgokkal tudjak foglalkozni. A takarítás számomra nem csupán egy külső megtisztulás. Ahogy a belső szobából haladok egyre kintebb, úgy nyerek én is megnyugvást.

Egy csodaszép hétfő

Amikor még a vizsgák és beadandók nyomasztották gondolataim, akadt egy halvány reménysugár, ami tartottam bennem a Lelket és az Ünnepet. Barátaimat süti partira hívtuk, az Odúban, Itthon. Süti sütő versenyt hirdettem, az Év konyhatündére címéért folyt a versengés. Bosyka sós sütije fogyott el a leghamarabb, ezzel megszerezte háziasszonyának a verseny első helyét, melyet oklevéllel tűntettünk ki. Jövőre jobban megszervezem. Több süti kategória lesz. Idén egy kalapba került az említett sóson át a rétesig minden.

A következő finomságok kerültek az asztalra: mézeskalács – Dóri; túros süti – Katus, csodás csokis muffin – Hugi; marcipán golyó – Yunina; Sós süti – Bosyka, kókusz tekercs – Evelyn; rétes – Anyukám, bár ez a süti nem volt versenyben, mivel Anyukám sokévi tapasztalatival nem kelhetünk versenyre : ); vizes piskóta túró töltelékkel – Csacsinszka. (Remélem senkit sem felejtettem ki a felsorolásból.)

A legjobban az élveztem, hogy a Barátainkkal együtt tölthettünk néhány órát, beszélgettünk, sokat nevettünk, megosztottuk egymással az Időnket. Sajnos nem tudott mindenki eljönni, ám úgy tervezem, ez az első karácsonyi süti parti hagyománynak született meg.

Az Ünnep

Kedden este Hugival felszálltunk kedvenc tömegközlekedési eszközünkre, a kis földalattira és kilátogattunk a Vörösmarty térre. Kicsalt minket a vásári forgatag. Amint felmentünk a térre vezető lépcsőn, egyből magával sodort minket a tömeg. Bódék, padok, asztalok sorakoztak meghatározott káoszban. A millenniumi vasút kijáratával szemben állt a Betlehem, mögötte úgy tizenöt méterre a színpad foglalta el a teret, éppen betlehemeztek a világot jelentő deszkákon. Hugival tettünk egy sétát a bódék színes kavalkádjában és a köztük áramló emberek között. Nem időztünk sokáig a téren, kisétáltunk a Vígadó előtti Duna part szakaszra. Szemben a Budai Vár világlott, balra a Citadella terítette be a Gellért hegy csúcsát, felette pedig egy csillag ragyogott fényesen, mintha az a bizonyos égitest lett volna, amelyik az Istálló felett is utat mutatott a pásztoroknak. Ott a korzón régi ismerősökkel futottunk össze. Rövid üdvözlés majd beszélgetés követte a találkozást, miközben visszasétáltunk a térre. Ott elköszöntünk tőlük, majd hazaindultunk. Este már mindennel elkészültünk, ami feladatul volt kitűzve.

Szenteste Bosyka és Zoli nálunk töltötték az Ünnepet. Feldíszítettük a fánkat, aki már évek óta hűséges Barátként tűri, hogy felaggassuk mindenféle díszekkel – leginkább arany és piros gömbökkel – égőkkel és szaloncukorral – utóbbiból már egy darab sincsen a fán.

A hagyományos vacsoránk előtt énekeltünk a zongora hangja mellett.

Az Ünnep itt van, beköltözött a lakásba és a Lelkekbe egyaránt.

Pápa

Néhány napot Pápán töltöttem el, s nem csupán a vonaton száguldottam végig a szépséges magyar tájon, hanem könyvem lapjain keresztül is utazást tettem a XIX. századi Londonban Sally Lochkart társaságában.

A várost még mindig nagyon szeretem. Szombaton este a római katolikus nagytemplomban voltunk misén. Aki ismer, tudja, nem nagyon szokásom koptatni a templom évszázados köveit. De akkor és ott úgy éreztem, nekem is mennem kell. A szombati misék a vasárnapi szertartások „előhírnökei”. Az év utolsó vasárnapján pedig a Családokat ünnepeltük. A mise végén így a Családok kaptak áldást. Különös volt, általában nem hiszek ezekben a rituálékban, de most megengedtem magamnak azt, hogy e téren túllépjen a racionalitásom határait és bizalmam helyezzem a transzcendens világba.

Hazafelé száguldva a vonaton a könyvem lapjaiból alkalmanként a tájra vetült tekintetem. Naplemente kísérte végig utamat, majd a szürkület színei foglalták le képzelőerőmet. Az eget fürkésztem, hat sugárhajtású repülőgép kondenz csíkját számoltam meg és egy ejtőernyős eregette szárnyait a szürkeségben Tatabánya házai felett. Biztos hideg lehet odafenn, ám bizonyára kesztyűt viselt az ejtőernyős.

Az év kereke újra átfordul

Az utazás mindig kiválóan alkalmas arra, hogy az ember ténylegesen el tudjon mélyülni a gondolataiban. Messzire vezet a Képzelet. Ahogyan figyeltem a mezőket a lemenő Napsugár fényében és vártam, hogy őzek jelenjenek meg a színen – meg is tették ezt – a melankólia érintette meg Lelkemet. Napok óta érzem szorongatását. Hiába minden látszat, az év végének közelsége szomorúsággal tölt el. Magam sem értem, miért, hiszen ebben az évben minden sikerült, amit végtére is akartam. Csodálatos évet számolhatok el. Akadtak nehézségek, de összességében a pozitív emlékek oldalára billen a mérleg.

Ezt a szorongató érzést meg majd csak lerázom magamról.

Addig meg marad az Ünnep, még itt van. Még nem költözött ki és ha ügyesek vagyunk, sokáig meg tudjuk őrizni hangulatát. A január mindig olyan gyorsan elszalad felettem, főleg a vizsgaidőszak miatt.

De ahogy megint eltelik egy szülinap, egyre jobban érzem, mennyire nem számít az idő. És közben pedig mardossa Lelkemet, vonszol magával a láthatatlan kéz.

Az élet Internet nélkül nem állt meg. Hiányzott az MSN és napi levelezés, de nem éltem meg úgy, mint nélkülözhetetlen mindennapi szükségletet. Nem vagyok függő, világosan érzem, és ez szabadsággal tölt el.

Aki érti, tudja miről beszélek.

Korlátok nélkül.

Senki ne lepődjön meg, ha kevesebbet fogom képviseltetni magam a bájtok forgalmas szupersztrádáján.

Akad más, mire több minőségi időt tudok szánni.

Szerepkonfliktus

Túlterhelés, amikor a személy túl sok kötelezettséget vállal, így nem tud megfelelni mindegyiknek, a szerepei között konfliktus lép fel.

Amikor van egy diák, aki rendszerint jelesre teljesít, tanul, mindent feláldoz azért, hogy elérje az általa meghatározott szerepet, a maximális teljesítményt.

És akkor, amikor levizsgázik, négyest kap társadalom és szociológia szigorlatra. Nem rossz. De a jó nem ilyen.

Utána mérhetetlenül csalódott, úgy érzi, mindent megtett, többet, mint tudott volna és nem érti, mi történt. Szimbolikus interakcionizmus tétel. Mindent tud, mindent megtanult, valami mégsem sikerül. Valahol hiba csúszik a képletbe. Nincs magyarázat, de igyekszik elemezni magában, hogy mikor mit rontott el a vizsga folyamán.

Nem képez bűnbakot a tanárból, csupán önmagát hibáztatja. Méltatlan befejezése a szorgalmi időszaknak.

Már csak 1 nap

Sőt, kevesebb, mint 24 óra múlva kellene szigorlatoznom. A szervezetem meg fellázadt ellenem és sztrájkot hirdetett lázas torokgyulladás formájában. Vészjelzések, hogy álljak meg, ne tovább. Most már mindegy. Már csak egy kicsit kell kitartanom és rúgdalnam magam a cél elé. Ez olyan, amikor az ember elhatározza, hogy igen, ma százat levágok a nyolc vágásból, és amikor már az utolsó szériánál tartasz, akkor kezdesz nyafogni, most már állj, most már elég. De ha nem vágod le az utolsó vágásokat, akkor örökre benned marad az érzés, meg tudtam volna csinálni és mégsem tettem meg... Mi lett volna, ha...?

Ez az oka annak, hogy holnap elmegyek szigorlatozni és nem tolom el januárra. Nem lenne értelme, akkor sem tanulnék se nem többet, se nem kevesebbet.

De ma életem hosszú három hete nem kevés érzelmi megpróbáltatással tarkítva lezárult. Túl vagyunk rajta. Talán többet ilyen nem lesz. Talán... nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Most pedig már csak egy picit kell visszafojtanom a lélegzetem. Már csak egy kis ideig kell "az óceán kékjében a zongorához kötve kibírnom".

Késő esti írás

Néha úgy érzem, nincs értelme írni, a szavakat hosszú láncra fűzni, majd megosztani. Ahogy egy kedves Barátom írta, "nem mondhatom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek..." Ilyen érzés blogot írni. Tudom, kik olvassák a gondolataim, de talán akadnak olyan Lelkek is, akik csak egy-egy írás áttanulmányozásának erejéig időzik a kék világ előtt. S talán az alapján ítéli meg e sorok megálmodóját. Rosszul teszi bárki, aki néhány firkantásból vonja le következtetéseit. Nolasyn krónikái nem csupán egy bejegyzés. 616 iromány díszeleg több oldalon keresztül. Két és fél év szellemi terméke. Emlékek tárháza. Kitörölhetetlen lenyomatok a Lelkemen. És megszámlálhatatlan további publikációk lógnak a levegőben a megszületés reményében.

Nosztalgikus hangulatban telik a napom. (Az előző bejegyzésem is ezt tanúsítja.) Most olyan zenét - Kosheen| Face in a crowd - hallgatok, amit már régen elfeledtem. Egy másik énemhez tartozik. A múlt egy olyan időszakára, amikor keveset tudtam a világról. Nem állítom, hogy most többet tudok, sőt, tökéletesen értem, hogy semmit sem tudok igazán. És ez pont így van rendjén, még dolgom van e létben.

Ma már nem tanulok tovább, a napi tervet teljesítettem. Van még három teljes napom a tanulásra. Rengeteg idő, jól gazdálkodok vele.

Másik elfeledett zene, Tha Gathering. Ugyanúgy elvont, mint a Kosheen. Egy letűnt, régen megálmodott világ elmúlt érzelmei töltenek meg. Mintha a tegnapom énje nem is a mostani énem lenne, és a holnapom énje elképzelhetetlenül más, mint aki most lélegzik bennem. (Pszichológusok kíméljenek disszociatív identitás felcímkézésével... ;)

Az utóbbi zene az edzőtáborokat is az emlékezetembe jutattja. A kedvenc dombom és a péntek, a tábor utolsó teljes értékű napja. Amikor már levizsgáztunk és túl vagyunk minden megpróbáltatáson. Szeretek olyankor kiülni a dombomra és nézni a vizet, a felszínén a Nap végigbukfencező arany hídját. És érezni az itt és mostot. Különleges érzés, szavakkal leírhatatlan.

Éles váltás a zenei palettán, Within Temptation. Lágy női énekhang csendül fel. Nincs kedvem hallgatni, valami más után keresek.

Arany íránytű filmzene. Tavaly decemeberben láttam először a filmet, majd olvastam el sorra a három kötetet. Iorek Byrnissonom neve onnan ered. Most múlt egy éves az én drága hűséges jegesmedvém, ki Norvégiába is gondolkodás nélkül követett (bár nem igazán kérdeztem meg arról, mi a véleménye, ha betuszkolom a bőrőndömbe...) Közel került igazi otthonához, Svalbard földjéhez...

Linkin Park. Örök kedvenc. Lassan lecsukódnak pilláim, talán ideje van az alvásnak. De nem merem még elhagyni a mai napot. Ám holnap reggel a hajnallal kelek. Itt és most muszáj lesz pontot tennem.

De még egy utolsó dal, Teardrop, Massive Attack. Sokat jelent Február 29-e óta. Változó érzelmek kötnek hozzá. Ahogy hallgatom, kevésbé érzem magányosnak magam... Most már nyugodt szívvel térek vissza Nolasynba...

Lélegzetvisszafojtva

Amikor kislánykoromban a hajamat mostam, gyakran játszottam azt, mennyi ideig bírom ki a víz alatt egyetlen levegővétellel. Két világ küszöbén az oltalmazó víz ölelt körbe. Aktívan él bennem az emléke. A vízben, odabent mindent jobban hallani, ami a körülöttünk lévő világban történik. Ugyanakkor halálos csend telepszik a Lélekre. Ott, a vízben, amikor nem jutsz levegőhöz, lehetőségeid határát feszegeted. Ugyanakkor az Életösztön mindig győz a kísérlet felett és mielőtt még károssá válna a tapasztalatszerzés ilyen módja, felszínre törsz. Mielőtt lebuksz, rákészülsz az előtted álló feladatra, talán néhány perc a tervezgetéssel telik el, latolgatással, vajon milyen élmény lesz, lent, a víz alatt. Aztán mély sóhajtások, a tüdő tágul, elernyed, tágul, elernyed, a szervezeted is érzi, valami itt most készül. Valami fontos.

Aztán a legmélyebb sóhaj tölti be a tüdőd ereit.

Majd a szemed előtt összecsapnak a hullámok. Maszatos minden, nem látsz tisztán, fátyolt von retinád elé a víz. Hallod a saját szívverésed. Dob-dob-dob. Dobog. Egyre vadabbul kezd kalimpálni, ahogyan lélegzetvisszafojtva várod az örökkévalóságnak tűnő másodpercek múlását. Még meddig lehet itt lenni? Még meddig lehet kibírni? Még meddig kell visszatartani a lélegzeted ahhoz, hogy elmondhasd, igen, megcsináltam! Kitartottam!

Már csak péntekig...

Most is látom magam előtt gyermekkori kislány énem, ahogyan a kádban játszik sellőset.

Képzeletben messzire repülsz, mélytengeri kék világ tárul fel lelki szemeid elé. Kagylók, moszatok, halak, delfinek, sellők világa.

Aztán újra felbukkansz a felszínen és itt vagy a valóságban. Mosolyt csal az arcodra a kedves, gyermekkori emlékek. Rég volt. Azóta felnőtté váltál. Még mindig képes vagy a képzelet szuperszonikus sztrádáján száguldani. De már nem ugyanaz, mint régen volt.

A valóságban pedig közeledik feléd az ünnep, az év vége, egy új kezdet, egy új év, egy szülinap. Közben megtalálod önmagad, hogy aztán megint elveszíthesd.

Szélben lángoló mécses

Amikor a Nagypapám sírját látogatjuk meg az újköztemető valahanyadik parcellájában - a számát pontosan nem tudom, de bármikor odatalálok emlékezetből - néma csendben körbeálljuk és figyeljük a mécsesek táncát a szélben. Közben visszaemlékezünk Életére, imádkozunk érte. A mécses pislákoló fénye szűk kis udvart ragyog körbe maga körül. Aztán kihúny. Csendben fejezei be munkáját, egyetlen füstcsóva szál fel az égbe. Mintha Lelke akkor távozna. Valahova messzire. Ám mielőtt beteljesíti Sorsát, alakja folyton változik. Látszólag ugyanaz a kis Fény a fehér, megolvadt viaszban.

Az emlékek visszarepítettek Norvégiába. Sokszor írok róla, hiszen fontos három hetet töltött be az Életemben. Ősszel lehetőségem lenne a visszatérésre. Egyelőre még nem mondtam sem igent, sem nemet. Négy hónapra kellene elszakadnom Itthonról. Inkább a nem felé tendálok. Négy hónap rengeteg idő távol az Otthonomtól. Egyedül. Bár az elmúlt 13 nap során magányosan teltek napjaim az állandó teljesítmény mellett érzelmileg kimerültem. Mindeközben igyekszem megállni a helyem mindenhol. Itthon, suliban, edzésen, táncon, színjátszókörön. Ennél többre is képes lennék, de még mindig nem tanultam meg rendesen beosztani az időmet.

Az elmúlt héten lezárult az őszi szemeszter. Zh-k és előrehozott vizsgák tették izgalmassá a napokat és tanulóssá az éjszakákat. Igyekeztem kihozni magamból a maximumot, ami nagy vonalakban sikerült is. Ebben a hónapban már csak egy szigorlat lesz, újabb hét kemény tanulás vár rám. Tegnap egy kicsit fellélegeztem és pihentem.

Telnek a napok, de már nem tudok hinni bennük. Már nem.

Kedves Naplóm,

Már lassan egy hete nem néztem feléd, porosan heversz a sarokban, a tankönyveim súlya nyomja emlékekkel teli lapjaid egymáshoz. Némán figyeled kívülállóként az életem, ahogy a napok lassan egymásba kúsznak, ahogyan a Nap váltakozik a Holddal az égen.

Egy hét alatt a világ nem változott, az élet ugyanúgy zajlik megszokott medrében. Lassan véget ér az év is, miközben Ünnepi színekbe öltözik minden, fényárban úszik a körút. A vonatsínek mentén ugyan már elolvadt a hó, de a kopár világ nem feledteti a Tél érintését. Reggel fagy ül meg az ágakon, látszik a leheletem, amikor kilépek az ajtón, a drága falak és vadszőlő indák köszöntenek. Várakozással telik az idő.

Szerda óta a szorgalmi időszak végét számolom. Holnap mentálhigiéné ZH, aztán csütörtökön még két vizsga, az utolsó megpróbáltatás pedig december 19. ebben az évben. Ez az időszak nem csak az életemet nehezíti. Barátaim szintén a felsőoktatás nagy hajrájában élik mindennapjaik. Éjfél után fekszünk, a hajnal első sugaraival kelünk. Tanulunk. Tanulunk azért, hogy a személyiségünk gazdagabb legyen. Azért, hogy valamit tehessünk a jövőnkért. A Hazánkért is... De erről majd máskor.

Kitartás. Ez az időszak erről szól. Most pedig visszatérek a könyveim fölé.

Szerda este

Gondolom az előző bejegyzésből kitaláltátok, hogy ma Padlás zenét hallgattam. Nagyon szeretem, kifejezőnek találom. A holnapi napra nagyjából felkészültem, de azért bennem van a félsz. Most úgy érzem, semmit sem tudok, most még mégegyszer átolvasom a devianciákra az anyagot. Romológiára csak nyolc oldal kell, kaptam kidolgozott tételeket egy védőangyalomtól.

Az első vizsgám pedig 5 lett közigazgatásból. Most ez ad erőt a további küzdelmekhez. Mert ebben a nehéz időszakban egyedül maradtam. Újra kellett építeni a személyiségem. Nehéz volt, de azt hiszem mostanra sikerült, az elmúlt nap eredménye az új szemléletem. Igyekszem megérteni a bennem és másokban végbemenő folyamatokat, hogy jobban lássam az embereket, a Lelküket.

Ma voltam edzésen. Pengéztünk! Elemér tartotta, jól felépített edzés volt. Sajnos nem írhatok róla, mert a Naplóm nyilvános, bárki olvashatja. Legyen elég annyi, hogy nagy élmény volt és egész ügyes vagyok. ;)

Az e havi írástéma pedig a kitartás. Nagyon találó, szorgalmi vége, vizsgaidőszak kezdete, érzelmi gubancok kimeríthetetlen forrása. Jó kis időszak. De közben pedig vibrál bennem egy szűnni nem akaró érzés: élek. (Még milyen szerencse, hogy tényleg nem akar szűnni...:P) Minden napomat teljesen kihasználok arra, hogy megtapasztaljam e világ furcsaságait. Akad bőven. És bár talán lenne okom szomorúnak lenni, mégsem teszem. És nem mások kedvéért, hanem magamért. Ha nem törődnek velem, akkor ha a fejem tetejére állok, akkor sem lesz másként. Ezen nem tudok változtatni, mert rajtam kívül áll. Ezért is volt szükség az átkonvertált gondolkozásra. Kegyetlenül hangozhat, de ezek az új játékszabályok...

A nulla, hm, az is valami, mert azt jelenti, hogy semmi...

Fényév távolság...

Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a mi Földünknél. Lehet, létezik ő is, aki többre képes az embernél.
Egyszer ismeretlen távolba vágyom, máskor megriaszt egy álom, hogy a hang, hogy a csend, hogy a fény, hogy a tűz, már nem vigyáz e cseppnyi földre, s el kell mennünk mindörökre.
Fényév távolság, csak hallgatom, csak bámulom. Zengő fényország, hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem, hallom hangjait, és el nem érem, ott a tenger, itt az én hajóm.
Hát itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék. És itt ez az élet, amit sokszor nem nagyon értünk még.
Néha könnyebb lenne elmenekülni, tiszta fénybe merülni, de a hang, ami hív, de a jel, ami szól még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.
Fényév távolság, csak hallgatom, csak bámulom. Zengő fényország, hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem, hallom hangjait, és el nem érem, ott a tenger, itt az én hajóm.
Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…

Most valahogy így érzem magam... Fényévekre Mindenkitől...

...s az elégett mécsesek körbe kigyúlnak és összesimulnak az évek, régen várnak ránk, az örökre szépek új ország vár vissza sose enged már. Ott van a múltunk egy távoli tájon s az elveszett éveket el lehet érni újra nem múlhat el semmi, ha nem felejtjük el, hogy élnek az emlékek még valahol...

Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog, s a közelség csak úgy segít, ha érzed, hogy megérint. Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok! Míg a távolság az ablakát bezárja, míg az éjszaka az új nap fényét várja...

December második napja

Visszavágyom Északra.

Eső öntözi az éjszakai várost, magam is nyugtalan vagyok. És nem azért, mert csütörtökön zh-k/vizsgák tömkelege vár rám. Nyugtalan vagyok, mert Észak visszavár. Egyre jobban érzem. Ahogy a havas tájon keresztül száguldunk fel a zónázóval Vácra, és lágy napfény csúszik végig a fehér hókristályokon, képzeletben messzire repít egy régi emlék egy letűnt korból. Egy hónapja már, hogy Itthon vagyok s Szeretet ölel körbe a kinti Magánnyal szemben. Mégis úgy hiányzik, mintha Lelkem egy darabját tépték volna ki kegyetlenül akkor, amikor a repülőgép felszállt az oslo-i kifutópályáról. És bár minden emlékért kárpótolt az égben járás élménye, mégis Észak egy álom lett, mintha sosem jártam volna ott testben, csak Lélekben tettem egy hosszabb kirándulást.

Pedig az első napokban a honvágy gyötört. A kikötő tengervízén megcsillanó sárga fény barátságosan üdvözölt. Akker Brugge forgataga magával sodort. A sós tengeri illat és jólléti kövér sirályok éneke. Drága, drága Oslo.

Most pedig szállnék innen messzire, távol mindentől és mindenkitől, tekintet nélkül. Noha szakmailag sikeresnek mondhatom magam, ma is egy magával ragadó dohányzás ellenes kampányt tartottunk. Ám látom már, hol hibáztam, amikor pályát választottam, most mégis azon igyekszem, itt találjam meg a kiteljesedés útját.

A mindennapokban pedig igyekszem kitartani, de van, amikor már nincs tovább. És bár nem szoktam feladni, most mégis azt kell írjam, nem érdekel a továbbiak. Csak széttárom karjaim és hagyom, hadd cibáljanak kedvükre a Szelek. Nincs több erőm tovább küzdeni. Csak menni, amerre lehet. Aztán majd egyszer újra szárnyra kapok. És az is meglehet, hogy kedvező széljárás fúj addig is szárnyaim alá. Túl sok kudarc ér ahhoz, hogy úgy érezzem, van értelme. Sodrodom egy olyan vidéken, ahol más Sirály még nem járt előttem. Igyekszem meglátni és megértnei a miérteket és aszerint létezni. Ez a látszólagos minden Remény elveszett érzés és küzdelem feladása tekínthető egy nagyobb lélegzetvételnek egy nagyobb kihívás előhírnökeként... Minden idegszálammal igyekszem túllenni és kibírni... De néha olyan nehéz.

Kusza sorok talán a hétköznapi olvasónak. Nincs gondom, vagy nehézségem, csak megüli Lelkemet a hosszasan rám települő Magány gyötrelmes szorítása. Bizonyára ez érzékeny Lelkem rezdüléseiből fakad, talán más erősebb lenne egy hasonló helyzetben nálam. S most olybá' fest az ifjú Lélek sirálmai fűződnek egy bejegyzés soraiba. Az értelmét ennek ne keresd, csak írom, amit belülről hangoztat egy szomorú ének. (Addig örülj, amíg nem énekelem fel ide díjnyertes hangommal...)

Csak egyszerűen keresem az Utat, keresem a Jegenyefák tövében megbújó elveszett emlékeket.

Egy kedves írás egy kedves napról

Két hét van a vizsgaidőszakig. Két hét van az utolsó őszi szemeszterből. Nem lesz több váci naplemente a vonatabalkból a messze kéklő hegyeim mögött. Hiányozni fog, már most érzem, s készítem magam a búcsúra. De még vár egy csodálatos tavasz, amikor a fák magukhoz térnek szunnyadó álmukból és leveleket majd egyes egyének pedig virágot bontanak. Ha bármikoris úgy érzed, megáll az Életed bármilyen okból is kifolyólag, csak vess egy pillantást a Természetre, minden sallangtól mentesen éli az Életét, teszi a dolgát, Szabadon.

Tudjátok, itt és most idővirágok nyílnak mindenfelé. Ma, amikor a Füvészkerttel szembenlévő ház ötödik emeletének erkélyén álltam - ami egy roppant mód fontos hely számomra Budapesten - figyeltem a Jegenyefámat. Van egy magas, aki karcsúságával és kopár szépségébel kitűnik a többiek közül. Büszke Hölgy, csak így hívom. A Fűvészkert amúgy is Lelkemnek kedves, bár eddig Dodyval jártunk bent egyszer, amikor egy véletlen arra sodort minket. Csodálatos hely, aprócska zöld a betonban.

Most pedig alvás. Alvás. És alvás...

Számadás II.

November utolsó előtti napja. Nyálasan köszöntött ránk reggel, amikor Szuszi háromnegyed hét fele landolt a pocakomon, s miután megbeszéltem vele, hogy még öt perc, addigra kiszállt minden álom a szememből. Kint fehéren derengett a világ, ahogy a felhők beborították az eget és égi nedűvel öntözték a beton dzsungel túlélélésre berendezkedett növényzeteit a falon.

Feküdtem az ágyamban, mellettem Iorek Byrnisson és Szuszka párosa pihent. Már régóta feszít belülről a számadás, és bár még nem jegyzünk Szilvesztert a naptárban, valahogy mégis úgy érzem, most van ideje a számadásnak. Időnként meg kell állnunk és analízálni az életünket olyan szempontból, hogy most éppen merre tartunk, mi a célunk, a feladatunk, hol az Útunk. És hogy mi hol vagyunk.

Mint már korábban írtam, a TDK befejeződött. Azaz, ez így önmagában mégsem igaz. Ami az OTDK-ra kerül, az van kész. Ami pedig a szakdolgozatom lesz, az még messze áll a teljességtől. Még szükségem van adatokra, még szükségem van időre, hogy meghozzam azt a változást, amire a szakmámban szükség van. Amit viszont időnként a 22-es csapdájának érzek. Most feltárásra kerülnek a problémák, amik ellen tenni kell. Szükség van a segítőkre (legyen az pszichológus vagy szociálpedagógus) de az iskoláknak nincs pénzük megfizetni őket. A pedagógusoknak meg nincs idejük törődni a gyermek érzelmi világával. A jó teljesítményhez biztos támaszra van szükség. Egyedül minden több energiát ölel fel... De ez egy másik bejegyzés témája lesz egyszer.

A főiskola pedig megadja a lehetőségeket arra, hogy megtaláljam a saját utam. Csütörtök kora este a témavezető tanárom meghívott sütizni a "győzelem" megünneplésére. Megváltozott a kapcsolat. Vele is, a többi tanárral is., ahogy erről is tettem már említést egy korábbi publikáció során. Elismernek, nem vagyok egy szürke egér a szürke hétköznapokban. Megdolgoztam érte, most pedig learatom ennek gyümölcsét. Noha ez nem jelenti azt, hogy mostantól fogva lógatni fogom a lábam. Jövőhéten zárt helyiektől és előrehozott vizsgáktól lesz terhes a hét. De ezek a kihívások mind-mind motiválnak arra, hogy jól teljesítsek. (A fene a maximalista hajlamomba...)

Ennyit az iskoláról. Nem sokára vége lesz. Hiányozni fog, de helyébe új dolgok lépnek, s ebben biztos vagyok.

Hétköznapok. Keddtől újra ügyelek a Könyvtárban. Szeretem, találkozhatok emberekkel, akiknek érdekes életutjuk van. Könyvek közt vagyok, reggelente általában csendes magányomban.

Edzések. Az elmúlt időszakban erre sem igazán jutott úgy időm, ahogy szerettem volna. Most nem is lehet gyerekcsapatom, majd csak következő Ősszel. Nem bánom. Nehezen fért volna már bele az életembe. Bár megérzem, hogy most nem vagyok annyira edzett, mivel hamarabb fáradok és leszek kimerült a nap végére. Úgy érzem, amit meg tudok tenni a Csapatért, azt meg is teszem. Egyensúly. Erre van szükség. Az sem jó, ha túlpörgök és az sem jó, ha semmit sem teszek. Ám tény, több gyakorlásra lenne szükségem. S nem csak fejben, ahogy mostanában tenni szoktam.

Színjátszókör. Sajnos itt személyközi konfliktusok vannak. Nehéz megtalálni azt az utat, ami mindenkinek egyaránt jó. Rakolnoki Lujza és Szeniczey őnagysága szerepét osztották rám. Egyelőre még rögösen megy az egész, de tudom, hogy meg tudjuk jól csinálni. Csak ahol sok lány van, ott a féltékenység és az irígység is hamar felüti a fejét. Mint ahogy ez a Főiskolára úgy általánosan jellemző. De ugye ez az ő korlátjuk... Én pedig ettől szabad vagyok.

Szalagavatós táncpróba. Most kettőt ki kell hagynom, jövőhéten sem tudok elmenni, de a régi saját emlékeim és a gyors tanulásomnak köszönhetően nincs okom aggodalomra. 2009. Február 6, PECSA, már úgyis jól ismerem a színpadot. Remélem tavasszal megint megyünk és beöltözünk Sakura Conon. ;)

Húgom szalagavatója pedig 2009. Február 13-án lesz a Talentum Táncszínházban. ;)

Másodszak, drámapedagógia. Új tanárunk van, talán már tettem erről említést. Ma elvitt minket a Magyar Színházba, megmutatta a színpadtól át a zsínorpadlásig mindent. Egy elvarázsolt világban jártunk, bár kicsit olyan érzés volt megtudni a háttér titkokat, mint amikor kiderül, hogy nincs Húsvéti Nyuszi. (Remélem ezzel senkit sem sokkoltam le. Mikulás sem létezik, és nem az Angyalkák hozzák a Karácsonyfát...) "Mesevilág..." A világot jelentő deszkákon állni és játszani az egyik legjobb dolog. Az olyan darabokat szeretem a legjobban, amelyek elgondolkodtatnak azontúl, hogy két és fél órán át szórakoztatnak. Ahonnan haza tudok vinni "valamit". Lelkicsemege. És ilyen előadásokban szeretek részt venni. Noha Peter Brooke szerint ha egy ember átmegy egy üres területen és azt a tevékenységét valaki nézni az már színház. Tehát a kellékei: egy üres tér, egy ember, aki átmegy és egy, aki nézi. Színház az egész világ...

A Családomról pedig nem fogok írni. Jól műkődik. Kiegyensúlyozott az életem. Ma Újpesten voltunk, Nagy Családi Összeröffenés.

Barátok. Ők is vannak, kitartanak mellettem, ami néha igen nehéz, mivel elég sajátságos a természetem. Igyekszem adni nekik az időmből, ez egy igazi kihavás... Ideje újra összehívni a T.R.T.-t. ;)

Végülis szerencsésnek mondhatom magam. Ez az év minden kezdeti elképzelésemet felülmúlta. És tudom, hogy a lehetetlen tényleg csak egy szó, amivel a kudarcainkat magyarázzuk. Nincs lehetetlen, minden elhatározás kérdése. Igyekszem magam is úgy élni, hogy ne csak a szájammal legyek okos. Hanem a tetteimben is. Személyes példa. Gyakran hallani, hogy változásokra van szükség. De a világ olyan, amilyen. Egy fecske nem csinál nyarat. De ha a környezetünkben, a mi szintünkön tudunk változásokat hozni, amik jó eredménnyel járnak, akkor tudunk igazán tenni a globális helyzetért. Ismernünk kell saját korlátainkat, saját lehetőségeinket és azokat kihasználni.

Most pedig továbbra is szombat este van. Még tanulok, mivel vannak kötelességeim, amikkel hétfőn el kell számolnom. Mára ennyit a számadásból. Továbbra is Vándorúton járok. Arra, amerre kell...

Hosszú hét krónikája

Lezáródott egy hosszú időszak az életemben. Tegnap a Szakmai Bizottság előtt előadtam a kutatásom eredményét. A Modell egyelőre még lebeg a levegőben és azon dolgozom, hogy a segítő szakmámban minnél jobban lehessen alkalmazni. Egyébiránt, az előadásom remekül sikerült. :) Most kicsit büszke vagyok magamra, mert úgy adtam elő a gondolataimat, ahogy szerettem volna. Ezt úgy értem, hogy amikor beszélek valamiről, szeretek egy kis humort csempészni, bele hogy ne legyen annyira száraz, amiről éppen szó van és mindezt úgy, hogy a hallgatóságot is interakciós szituáció elé állítsam. Tegnap 147 ember előtt beszéltem. (Megszámoltam, míg vártam a soromra, mert több előadó volt.) Ilyesmire még nem került sor kicsiny életemben.

Úgyhogy most várok. Várok arra, hogy milyen lesz az OTDK. Még korántsem biztos, hogy bekerülök abba a 30 előadóba, akik a pszichológia szekcióban előadhatja az okosságait. De ha mégis, akkor Április elején Pécsett folytatódik a TDK kutatás. A témavezető tanárom este még elhívott sütizni. Valahogy más lett a kapcsolatom a főiskolai tanárokkal.

És persze rengeteg irigyem lett, de ők főjenek meg a maguk levében. (Nem az én korlátom.) Csak egy hangyányit bosszantó, mivel bárki más megtehette volna ugyanazt, amit én. De mások csak a végeredményt látják, azt nem, ami mögötte van, munka, kínlódás és áldozat.

Ma rendet raktam itthon. A takarítás nem csupán külső tisztaság, hanem kihat a belső jóllétemre is. (Ki tudja megmondani a különbséget jólét és jóllét között? ;) Én tudom, de kíváncsi vagyok más véleményekre is...)

Most már csak a szekrényemben kell a ruhákat szépen összepakolnom, mert az a halom, ami momentán a szekrényemben fel van halmozva már zavarja Szuszit, mert nem tud bemászni a puha, friss illatú ruhákon aludni.

Így most eme remekbe szabott péntek esti átlagos bejegyzésem lezárom.

Életjel

Még élek. De az a bizonyos gyertya nem, hogy két felől, hanem mindenhol ég már. Nem zavar, addig sem gondolkodom. 100 %on pörgök, egészen december 19-ig, akkor lesz a szigorlatom. Nem hagyom a végére, mint a pszicho-t. Most pedig a TDK. Csütörtök, 15:00. Hogy izgulok-e? Nem tudom, momentán nem érzek semmit. Csak azt, hogy elveszítettem egy Barátomat a hülyeségéből. De erről meg nem akarok írni/beszélni/gondolkodni. Kilépett az életemből. Ennyi. Majd túlteszem magam valahogy rajta. De sajnálom, hogy az emberek nem képesek túllépni saját magukon. Nekem sem sikerül mindig. Nehéz természetem van. Most minden megváltozott. Vagy változóban van. Nehéz megfogni vagy kiteljesedni benne. Szüntelenül úton járok, nincs pihenő. Bár tudnák az emberek... De ez sem fontos már. Kicsinyes dolgokon aggódunk. Nem tudjuk elfogani egymást. A világ valahol nagyon kisiklott, s nekem már abszolút nincs kedvem változtatni rajta, vagy javítani. Maradok a kaptafánál, a saját kis világomban. Ne értse félre senki, nem Nolasynra gondolok most. Hanem a való világra, ami körbevesz. Járom továbbra is az ösvényem, találkozok más Lelkekkel is, akik hosszabb-rövidebb ideig az Életem része lesznek. Aztán elhagynak. Mint az a Barátom, akiről ma már említést tettem.

És közben pedig azon gondolkodom, mennyire nincs múlt, sem jövő és mennyire valóságtalan minden. De ezt most nem fejtem ki. Kimerült vagyok hozzá. És talán csalódott is. A Világomat megtartom magamnak.

Megváltozott világomban magam vagyok a változás.

Csütörtöki Elmélkedés

Végtelen +1 esemény történik egy időben, s nem csak az itt és most-ban, hanem minden múlt és jövendőbeli időben. Ha megérted, hogy az idő nem létezik, Te Magad válsz Idővé, s megtanulsz élni az örökkévalóságban.

Létezik valóság?

Mély a gödör, abba kellene hagyni a további ásást...

A Barátaim szerint túlvállaltam magam és kezdek depressziós lenni. A kíváncsiságtól vezérelve kitöltöttem egy Beck-féle depresszió tesztet. De mivel az itt és most hangulatom befolyásolta az eredményeket, nem fogadom el az eredményt, bár elküldene szakemberhez. De nekem erre nincs szükségem. Nem vagyok depressziós, csak egy kicsit kimerültem. Nem most. Még Norvégia előtti hajrában. A depresszió amúgy is úri betegség. Nekem meg nincs időm rá. Meghalni se. Ha a Halál most kopogtatna az ajtómon elküldeném, hogy jöjjön vissza máskor, amikor a határidőnaplómban találok neki helyet. És nem panaszkodni akarok, mert nem azért született meg Nolasyn, hogy fakóvá változtasson mindent egy-egy negatív hangulat.

Olvasgattam depressziós emberek fórum hozzászólásait. Siralmas. Mos a kutatói énem kerekedik felül. Vajon mi áll annak a hátterében, hogy az emberek depressziósak lesznek? Valami hiány? Bizonyára. Hiány lép fel, mert valamit nem kapunk meg, amire ha nem is nyíltan, de látensen vágyunk. Valami ilyesmiről lehet szó. Ahogy olvasom mások érzelmeit a saját kis nyomorúságos életükről én bizony szerencsésnek mondhatom magam. De mégis, akkor honnan ez a lehangolt érzés? Olyan különös és fura. És kezdenek a mondatok összefüggéstelenül egymás után leíródni.

Talán ideje lenne az alvásnak. Talán az éjszaka leple alatt minden más színben tündököl. Mert azt tudom, hogy igazán a lehetetlen nem létezik. Reménytelen emberek reménytelensége.

És a repülés a legtökéletesebb dolog a világon. (Örök hála a Wright-fivéreknek...) Ez hogy jön ide?

Még gyorsan leírom.

Amikor a föld elenged Téged és az égben vagy, akkor természetfeletti dolgot hajtasz végre. Nem vagy madár, se nem istenség. Csak egy ember. Akit a homo sapiens sapiens elméje az égbe vezetett. Ott fenn a magasban az életed más emberek kezében van. Nem vagy felelős semmiért. Alattad a végtelen Föld gömbölyödik. Meseszép táj, ahol a Képzelet szabadon szál úgy igazán. Abban a néhány órában elhagyod a földi életet és valami egészen mást tapasztalsz meg. Lebegsz két világ között. Bármikor lezuhanhatsz. Bármikor meghalhatsz. De ezért már nem vagy felelős. Valami ilyesmit akartam ebből kihozni. Sajnálom, hogy ma nem megy jobban az írás.

(Beck=31... csaltak, tuti nem ennyi.)

Szentivánéji Álom

A nagy rohanásban megfeledkeztem megemlékezni a blogom 600. bejegyzéséről. Az Életem 600 fontos bejegyzése, amit boldog-boldogtalan olvas. Mindig akadnak olyan emberek, akik megkérdezik, miért jó blogot írni, mi köze van a nagy világnak az én dolgaimhoz. A kézenfekvő válasz erre az, hogy semmi. Mert nem a világnak van szüksége az én blogomra, hanem nekem van szükségem az írásra. Az én Utam ez. A szavak ösvényét járni. Boldogságban, bánatban, itthon és külhonban. Az Írás művészete számomra Biztonság.

Most pedig kakaót szürcsölök, a Hold fogyóban van, de még így is kerekded, alig látszik, hogy egy vékonyka csík már hiányzik belőle. Az ablakból is látni. Ilyenkor Ősszel mindig látni. Ott ragyog és elhiteti velünk, végtelen az Élet. "És Isten hisz bennünk?" Carpathia szavait ismételve kérdem én is. A lényeg ebben van, nem bocsátkozom magyarázatokba, mindenki vetítse le saját magára. Az, hogy nekem mit jelent az az én titkom marad.

Ahogy nézem, pont egy hete írtam értelmesebb sorokba rendezett bejegyzést. Aztán életjelet hagytam, hogy senki se érezze úgy, hanyag lennék és nem foglalkoznék Nolasyn mindennapjaival. Az említett TDK, amire hivatkoztam leköti minden figyelmem, de nem sokára a hosszú munka végére érek. Aztán a többi majd elválik November 26-án.

Dóra szombaton férjhez megy. ;) Szerdán kiválasztottuk a kiegészítőket a ruhához. Meseszép. :)

Este pedig az Operett Színházban megnéztük a Szentivánéji álom worldmusical változatát, Shakespeare után szabadon. Tetszett. Elvarázsolt. Úgy éreztem magam, mint aki maga is részt vesz Tündérország és a Valóság közti átjárásokban. A zene magával ragadó, a színészek teljesítménye profi. A kosztümok pedig olyanok, mintha Amy Brown tündéres képeiről elevenedtek volna fel.

A színház számomra az illúziók világa. Játszunk a színpadon, szerepbe bújunk, más bőrét vesszük fel. Készülök az első komolyabb szerepemre. Mit ad nekem? Olyan érzés, mint amikor kiállok bemutatózni a fegyvereimmel. Egyrészt örülök, hogy mutathatok valamit az embereknek, másrészt kiállok magamért és ezzel saját lényem gazdagítom. Ám a színház egy olyan világ, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ugye mennyire hasonló az Élethez?

Mivel újra táncolok szalagavatón, csütörtökönként próbára járok. Palotás. Egész jól megy, a néni engem szokott kiszemelni áldozatnak, akin bemutatja a tánclépéseket. Februárban debütálok a PECSA színpadán... Ha nem lesznek túl botlábúak a fiúk, akkor rocky is lesz. Aztán utána pedig a Húgom szalagavatója. Hogy elrepült közel hat év! Csontjaimban érzem az idő vas fogának szoros markolását. És az Élet minden területe a helyén van.

Édesanyám születésnapját csütörtökön ünnepeltük, Krokodil Dundee és Családom körében. Meghitt volt. A Családom lemerült energia készletei újra feltöltődtek és most megint jól funkcionálunk. Elfáradtunk kicsit, de egy-egy olyan este, mint a csütörtök, ami elvileg egy hétközinek csúfolt nap sokat emel a hangulaton. És ilyenkor helyrebillen a harmónia is.

És bár még messze van a Szilveszter, amit valószínűleg Barátaim körében töltök el, mégis úgy érzem, most is tartozom számadással magam felé. Bár a kép akkor lesz teljes, ha lezárom az évet. De valahogy most mégsem érzem lezárásnak. Hanem inkább folytatásnak. Valaminek, ami Február 29-én elkezdődött. Valaminek, ami jövőre véget ér, de közben nyomtalanul nem múlik el hatása. Valaminek, ami folyton változik és mégis Örök. Valaminek, amit úgy hívok, az Életem. És közben sajnálom, hogy Oslo-ban van a Vigeland Élet-Halál múzeum. Ha tehetném, időközönként felkeresném. Csak ülnék a féhomályban, nézve a megkapó pillanatait az Életnek és Halálnak. Hagynám, hogy átjárjon a monumentális terem rezgése.

Ma drámán arról beszélgettünk, mit jelent az, hogy katarzís. Szavaim a kötvekezők voltak: egy régóta megindult folyamat végén bekövetkező felismerés, ami olyan élménnyel jár, ami megváltoztatja az Életünket, legalábbis olyan téren, hogy más színben látjuk a múlt-jelen-jövő felbonthatatlan triumvirátusát. Nekem Oslo ezt adta. És én mit adtam neki? Ígéretet a viszontlátásra... A jegesmedvék visszavárnak Bygdøy szigetén...

Ma pedig szombat van. Reggel Vácott volt dráma órám egyik kedvencnek felcímkézett tanárommal, majd hazajöttem. Délután Fehérvárra robogtunk le a naplemente fényében. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor Krokodil Dundee-vel ketten megyünk bárhova is, ezeket mindig elteszem az Emlékek Könyvébe.

Most pedig itt vagyok és kedvelt időtöltésem oltárán áldozok. Majd vár egy fehér lap, aki egy történetet szeretne elmesélni...

Vagy az álommanó legyűri szemem és elnyúlok az ágyamon. A macskáim is olyan békésen alszanak. Árad belőlük a nyugalom.

Élek, TDK éjjel-nappal... haladok...

Búcsú a Biztonságtól

Azontúl, hogy Richard Bach könyvét is fémjelzi mai bejegyzésem címe, a mai film, amit Zsócival és Nikivel megnéztünk az egyik multikulti moziban, az érettségi körüli gondolatokról szól. High School Musical 3. Először úgy éreztem, a film túlcsordult érzelmekkel fog traktálni közel két órán keresztül az amerikai fiatalok érzelmi állapotáról, amikor kikerülnek a biztonságos falak közül érettségi oklevéllel a kezükben és keménykalappal a fejükön. (Amit nyilván a School Leavers' ball esti bulijára már levesznek. Azért nem szalagavatót írok, mert teljesen más rendszer alapján működik kint, és inkább nevezném zenés bankett-nek.)

Na de, a diploma kapujában engem is megérintett a film. Tetszett. A zene, a gondolatok, amik a máz mögött megbújtak. És persze nem csalódtam a Disney-ben! Kellemesen elszórakoztatott 100 percen át.

További kérdéseket vet fel az, miként élük meg a változásokat az Életünkben. Mert bizony minden egyes eltelt perccel változunk. Úgy képzeld el, ahogy a víz csobog a medrében. Egyetlen másodpercben sem áll meg s egyetlen másodpercben sem mutatja ugyanazt az arcát. A víz a folyómederben ugyanakkor megszokott, de maga a víz a változó benne. A változások pedig köztudottan szükségszerűek, magukban hordják a fejlődést. És miért búcsú a Biztonságtól? Nem feltétlen kell búcsút venni a Biztonságtól. De gyakran a Biztonság összemosódik a megszokottal, avagy a megszokással. Hajlamosak vagyunk elkényelmesedni, megszokni egy helyzetet, az Életünket. És akkor azon a szinten maradunk, mert a félelmek korlátoznak minket, amik a sötétben azt suttogják: ne, mert akkor elhagyod a Biztonságot... Pedig a Biztonság valójában Bennünk van. A magyar nyelv nagyon szépen ki tudja fejezni az érzelmeket, a fogalmakat, s szavakba foglalja a gondolatokat, s erre is van egy nagyon találó szó: magabiztosság. Mielőtt bárki belekötne a magabiztosság jelentésébe, had adjak "új" értelmet számára. A magabiztosság megadja a biztonságot. Mégpedig úgy, hogy ha teszem azt, emberek elé kell kiállnunk hosszabb-rövidebb beszéd megtartása végett - véleményem szerint ez az egyik legnehezebb feladat - nem marad más támaszunk, csak saját magunk. Belső világunk biztonsága kihat a környezetünkre is. Mint minden...

Így igazából sosem kell búcsút vennünk a Biztonságtól. Csak nem szabad abba a hibába esnünk, hogy magunkon kívül keressük. Ha bennünk, belül rend van, akkor a külvilág is ehhez mérten fog alakulni. Lehet ezzel vitázni, nem egyetérteni, de ez a "recept" bevált...

M. Night Shyamalan filmjei

Sokan tudjátok rólam, mennyire szeretem M. Night Shyamalan alkotásait. Top három film nálam: A falu, Lány a vízben és végül a Hatodik érzék. A legjobban azt szeretem ezekben a művekben, hogy mindig van valamilyen fontos tanulsága a történetnek, amit ki-ki a saját kis világában megérthet, levonhat és gondolkodhat rajta...

Éjfél után

Bárhogy is indul, most csak ömlengeni tudnék. Az előbbi mondatok a backspace áldozataivá váltak. Nem sajnálom őket, most még nem volt ideje a megszületésüknek.

Lélekutazás. Mit jelent számodra? Hova mész, amikor szabad vagy mentesülve minden korláttól? Nem adom meg a választ. Keresd meg Magad. A Te életed... ;)

A következő gondolatot pedig Morag-nak köszönhetjük, elmélkedjetek Ti is rajta...

"Vérző Lelke, hagyjuk, hadd érjen meg

S örök idők hajnal-dalával takar majd be."

Most kell tovább menni, most nem szabad megállni. Hidegen marja Lelkem az elmúlás, de most még nem lehet. Tovább kell menni, egyre csak tovább. Ha magányosan is, de muszáj. Nincs még vége, még élni kell. Muszáj. Ugye? Ugye tényleg csak egy pillanatnyi állapot, s holnap újra minden a régi lesz...

Egy hétköznap

Írok blogot.

De nem csak azért, mert unatkozom. Csak egyszerűen még megüli Lelkemet az utazás utóhatása. Helykeresés, közben elveszek a hétköznapokban. Még nem találtam vissza az Oslo előtti életembe. Azt hiszem már így marad. Egy idegen város fogadott örökbe három hétre. Nem múlik el ez nyomtalanul. S minden, de minden átértékelődött. Főleg a kapcsolataim. Tudom, kik azok, akikre igazán számíthatok. Tudom, hogy kik azok, akikre nem. Tisztán látom a világot magam körül. Nincs több álarc. És ennek megfelelően folytatok interakciót az emberekkel. Kinyílt a világ. De én bezárultam. Különös érzés ez, így is túl egyszerűen fogalmaztam meg. Sokszor kellett már csalódnom emberi Lelkekben. Sokszor túl közel engedtem bárkit is magamhoz. Nem éri meg. Egyáltalán, mi az, hogy megéri, vagy nem? Minden ember magányra lenne kárhozatra? S igazából csak illúzió minden Szerelem? Miért nem adunk egymás idejéből úgy igazán? Minőségi időt, s nem holmi nesze semmit fogd meg jól-t? Miért nem tudunk túllépni a saját korlátainkon? Szavakat koptatunk az éterben. Levélben, blogon, levegőben. És talán csak egy fuldokló elhalló hang szakad bele a Végtelenség egyetlen tünékeny másodpercébe. Egyszer mind meghalunk és akkor már nem számít Semmi. Mind magányosak vagyunk. Világaink néha ütköznek egy másik létező vagy éppen képzelt világgal.

De minden bánatban öröm vegyül.

Ez a Világ, melynek pocsolyáiban úszkálunk és "vígan azt daloljuk milyen szép az élet", tartogat még emlékeket, amiket a tarisznyánkba teszünk és magunkkal viszünk. Napraforgómezőket a nyári napsütésben. A zongora hangját az alkonyati időben, amikor mindent vörösre fest az Ég. Vagy amikor a hajnali derengésben pirosra csípi az arcod a dér. A Képzelet szárnya ragad magával, ahogy Lelked szabadon kószál határok nélkül. Határok nélkül? Már ebben sem vagyok biztos. Noha letisztult a Világ előttem. Csupaszon várja, hogy tovább járjam. Arcok, nevek, Lelkek, tájak, események kavarognak s hívják táncra az érzelmeket. És változik minden, elkoptatott szó mára, nincs szükség többet írni róla.

42. "Az Élet Értelme." 42. "A Nagy Kérdésre Adott Válasz." 42.

Ez történik, ha szabadon ír az ember... Egyszer majd folytatom. Egyszer, soha... Ki tudja merre vezet tovább az írás fonala. Talán zsákutcába. Talán csak annyi a dolgom ma, hogy megtöltsem élettel a sorokat. Vagy...

I need your grace

Itthon vagyok. Mióta földet értem Ferihegyen keresem a helyem a hétköznapokban. Tudjátok, Oslo hiányzik. És bár nagyon örülök annak, hogy újra szeretett városomban, Budapesten lehetek, mégis kicsit idegennek érzem magam. Idegennek Itthon, Magyarországon.

Talán ennek legfőbb oka az, hogy Észak igen kedves hely ezen a bolygón számomra. Ne értse félre senki, a Kárpátok büszke bércei Lelkemnek kedves játszótere. De Északon még van dolgom. Még el kell jutnom Nordkapp-be, látni az éjféli Napot és egyszer az Aurora Boralist. Különös, de délre nem vágyom. Ám repülni újra és újra, igen. De csak a felszállást. Az a legszebb pontja. (Lent megnézhetitek a videót, talán egy keveset átad az élményből.) A repülés teszi igazán az embert két világ közé.

Holnap hétfő. Tény... ;) Egy új hét kezdete, egy olyan hét, amikor visszazökkenek a Budapest-Vác közti ingzásba, gyakorlaton leszek az első kerületi gyámhivatalban. Csütörtökön két előadást is tartok, az egyiket a TDK témámból, a másikat pedig normákból; a Tanárunk külön megkért, hogy hasonlítsam össze a magyar-norvég helyzetet. Így most zárom bejegyzésem és visszatérek a tanuláshoz.

Bécs - felszállás

P.S.: Amikor jöttünk Haza Oslo-ból (a norvégok Ozlónak ejtik), Prága felett repültünk el. Felismertem kedves városom, távolból integettünk egymásnak... :)

A vándor hazatért megpihenni. Észak Örök. Két világ határmezsgyéjén állok.

Utolsó, befejezetlen írás Oslo-ból

És itt már minden az elmúlásról szól. Készülnek az emberek az Őszre. Készül a Világ Északi Félteke. Készülök Haza.

Amikor megérkeztünk Oslo-ba, a dombon lévő fák őszi kosztümben pompáztak. Ma pedig nem, hogy ledobták leveleiket, hanem vastag hó fedi a tájat, az ágakat, a Lelkeket megérintette a Tél jeges érintése.

Annyi minden történik a világomban. Nolasyn folyamatosan változik. Szavakkal megfoghatatlan, most mégis ideje van az Írásnak.

Pénteken Hazamegyek. Szaladnak a napok előre. Tegnap még csak éppen landoltunk Oslo Gardemoen repterén, pénteken pedig hajnalban, a Napfény előtt elrepülünk. Várom már azt a pillanatot, hogy újra elengedjem a Föld vonzását és az égbe emelkedjek. A legfantasztikusabb másodperce a felszállásnak az, amikor a repülő kerekei elrugaszkodnak a Földtől. Émelyítő érzés, szédítő magasság. Az ember úgy érzi, mintha kiszakadna a valóságból, az idő alkotta korlátból, s megszűnik az ismert világ. Odafent az égben minden más. Két világ között lebeg. Közel az Univerzum végtelenségéhez. És a felhők felett mindig süt a Nap... Tény, láttam a két szememmel.

Hiányozni fog Oslo. Minden értelmét vesztette és új tartalommal telt meg. Látni a világ egy másik pontját, megtapasztalni egy másik életet. A látókör szélesebbé vált, s a világ kitágult. Nincsenek távolságok.

Pénteken hazamegyek és minden visszatér a régi kerékvágásba. Minden? Csak én nem. A hétköznapok újra köszöntenek és várnak, de közben mégis más lesz minden. Itt, Oslo-ban hagyom Lelkem egy darabját remélve egy későbbi újabb találkozást. És Oslo is bennem él tovább. Ígyhát, most elköszönöm Tőled, drága Oslo!

Ablak a Múltra

Egy hajókirándulás koronázta meg a napsütéses délutánt. Oslo úgy látszik elhatározta, elkápráztat minket őszi napfényével. Szinte minden nap érinti sugaraival Központi Csillagunk a kikötő vizét. Csillogva köszön vissza a Tenger a Napnak. A hajó pedig lágyan szelte végig a hullámokat. Elhaladtunk a szigetek között. Néhol faházak várják a parton a dagály-apály örök játékát, a kisebb jég csiholta szirtek pedig a Sirályok otthona. Itt aztán tényleg lehet gyakorolni a repülést, az áramlatok magasra emelik fel a madarat, amint kitárja szárnyait és félelmek nélkül száll magasan. Talán ott van köztük Jonathan is, de már mint Tanító, és társainak mutatja meg, miként lehet elérni a Teljességet.

Amikor hazaértünk egy újabb kellemesen eltelt nap után, a szobánkban lepakoltam a táskám, majd a biliárd szobába mentem, ami az egyik legnagyobb helység itt, karosszékek, kisebb kanapék sorakoznak káoszban. Ahogy belépsz az ajtón, balra áll a biliárd asztal, jobbra pedig az említett bútorok, köztük megbújva egy-egy kisebb asztalok. Az ablakokat nem mérték szűken, mikor az épület a tervrajzról valóságossá vált. Innen ellátni az öbölig – bár nem olyan teljes a látkép, mint a Holemkollen-től, ami a tengerszint felett tornyosul cirka 200 méterrel. Erről később. Most inkább arról, hogy a biliárd szobában az egyik fotelt az ablakhoz húztam. A hegyek tetejét simogatta a Nap, amikor szembe vele leültem, és megfáradt szemeim az előttem elterülő tájon legelésztek. Már a hajókiránduláson a hideg víz látványa Lélekcsemege volt számomra. Szemtanúja lehettem a Világ nyughatatlanul örök Körforgásának. Most már a Hold ragyog fenn magasan, noha alakja éjszakáról éjszakára kisebb lesz. Amikor múlt hét hétfőn a repülőn ültem útban Bécs felé, amikor kinéztem a repülőn jobbra ott fehérlett a Hold kerekded orcája. Szomorú kifejezés üli meg mindig az arcát. Már régebben is említettem, engem arra emlékeztet, mintha fájdalmas siralmak távoznának Lelkéből, mind azért, ami Szeretett Társának felszínén zajlik. Talán a Hold aggódik értünk, s látja vesztünket… De mindennek tehetetlen szemtanúja. Így inkább hónapról hónapra eltűnik, de minduntalan újra visszatér, reménykedve a Változásban…

Az Időtlenségnek pedig itt egyszer csak vége lesz. Bár hogyan is lehetne vége bárminek is, aminek pont, hogy nincs sem eleje sem pedig befejezése? Az álmodás lehet ehhez az október 13-a óta tartó érzelmi világomnak a „hétköznapi” megfelelője. Földtől elrugaszkodott világ ez. Más világ ez. Messze az Otthonomtól, az általam oly’ nagyon megszeretett Északon. És mennék még Északabbra. Meglátni az Aurora Boralis-t. Egyszer találkozni fogok az Északi Fénnyel.

Ablak a múltra*. Néha olyan kusza tud lenni minden érzés és gondolat a Világról, az Életről, a Lelkekről. Néha pedig minden tisztán rajzolódik ki az ember szeme előtt. Mint amikor Lucy látja Aslan-t, de senki más nem hisz neki. És így ő is elkezd kételkedni abban, vajon tényleg látta, vagy csak azt szerette volna, hogy lássa, mert úgy vágyik már a Társaságára, az Érintésére, vagy csak a „puszta” jelenlétére.

23:23. Különleges időpontja egy napnak. Ma pedig ez lesz bejegyzésemnek vége.

*

*Amikor épp ennél a résznél tartottam, akkor a Window to the Past című dal zümmögött ki a lap top hangszóróin.

Hora mester írása (talán kicsit a Képzelt Író írása is)

Elfelejtettem bekapcsolni a szárítógépet, így most még várnom kell plusz háromnegyed órát. Ez a méreg, nem a cián, már mennék aludni, fáradt vagyok, távol az otthonomtól, egyedül egy idegen országban. Noha vannak a csoporton belül Rokonlelkek, de akad olyan is, akitől inkább távoltartom érzékeny lelkivilágom. Ennyit a norvég-magyar csoportdinamikáról.

Annyi minden történt az elmúlt egy hétben, amiknek következtében már most érzem, nagyon fura és idegen lesz hazamenni. Oslo hihetetlenül más, mint Budapest. Csupán fél órát utaztunk szombaton, amikor már kiértünk a város szívéből és hihetetlenül gyönyörű vidéken jártunk. Tündérmese, ahogy Fernando mondaná. (Itteni évfolyamtársunk az Egyetemen.) Ma az Élet és Halál múzeumában voltunk. Emanual Vigeland mauzóleuma, ami igencsak roppant méretűre sikerült. Téglatest alakú, négy sarkában négy érdekes szobor az élet kezdetéről - amikor egy férfi és egy nő mélyen szeretik egymást - a születésről - a szobron apró részletekkel ábrázolta a művész a köldökzsínort is - a spontán vetélés és az erőszak. Sajátságos sír. Egyetlen ablak sem enged be fényt, a falakon festmények, meztelen testek, férfiak, nők, gyermekek, arctalanok, vagy éppen kifejező vonásúak. Hatása most is Lelkemig hatol. A Szerelem szüli az Életet. A Szerelem megöli az Életet. Aki átélte, tudja, miről írok. A Szerelem ott van minden percben.

És az Idő. Annyira felesleges mégis szükségszerű. Az évszakok számára természetes, nekünk szinte kötelező. És az idő tényleg nem számít. A norvégok nem sietnek sehova mégis időbe érkeznek mindenhova. Hogyan csinálják? Nem borulnak ki, ha átmegyek a piroson, lefékeznek és még mosolyognak is. (Képzelem, hogy belül mit gondolhatnak...) Munka után pedig a legtöbb ember a zöldbe megy még. Nem a TV előtt ülnek naphosszat, vagy éppen a kocka villodzó monitorját bámulják. Meditatív jellege van a körülöttem lévő sok impulzusnak. Ezt most jobban nem tudom megfogni, hogy leírjam. Esténként elmélyülök az időtlenségben. Idegen ágy, idegen szoba. Az ablakon beszűrődik a Holdfény, a csillagok reszkető fénye. Nem vagyok messze az imádott Északomtól.

És közben olyan, mintha egy másik dimenzióba járnék. Egy másik világban. És valahogy így van ez.

Most pedig ideje van kiszedni a ruhákat a szárítókból, nyugvóra térni, és várni egy újabb holnapot, közben pedig hálát adni a maiért.

A Barátság pedig kilometerektől is Barátság marad. Akkor is, ha éppen Hora Mester időrózsái egymás után sorvadnak el a Szürke urak szájában, aminek következtében egyszerűen elvész az idő a határidő napló zsúfoltan teleírt lapjain.

Naplemente

Tegnap este amikor jöttem haza, hátrapillantottam, s a következő kép tárult a szemem elé. Tegnap fedeztem fel, hogy innen, Haraldsheimtől ellátni egészen a tengeröbölig. Holnap egyébiránt fjordnézőbe megyünk. Már várom.

Az Ősz színei itt valahogy mások, mint otthon, mégis régi ismerősként köszönnek vissza a falevelekről.
Amikor kilépünk a szállásról - amiről szintén lesznek képek rövidesen photoblogon, akkor ez a látvány tárul a szemünk elé:
Igazából az elmúlt négy nap olyan zsúfolt volt, aminek nyoma a bejegyzéseimen is meglátszik. Igyekszem valami rendszer alapján írni, de valahogy aztán mindig elkutyulódok.

Most itt ülök a szállás előterében, még mindig nincs az emeleten wifi. Ma is csodálatos napsütés köszöntött rám. Úgy érzem, mintha Oslo így akarna kedveskedni. Barát, aki ugyan csak hétfő óta ismer, mégis egyből befogadott. Jó lenne itt élni, de a Duna illata ezerszer jobb, mint a sós tengerré, bár élvezem, amikor az orromat megcsapja a kikötői illat, de óhatatlanul is a hazavágyom. A sirályok éneke norvégul van, nem értem, de kellemes a dallama.

Most pedig hív egy újabb kaland.

Hajnali írás

Otthonomtól távol töltött negyedik nap végére értem. Ülök az ágyam tetején, a lábam az égbe lóg. A szobában két emeletes ágy van, én az ablakhoz közelit választottam, a repülés élménye után újra közelebb az éghez. Kint a lámpa fénye vet árnyékot a parkolóra, a Hold magasan jár fenn, az ég csodálatosan teleszórt csillagokkal. Ma készítettem képeket a szállásunk előtti látképről, s ma felfedeztem, hogy innen egészen ellátni a tengerig. Eddig mindig köd ülte meg a tájat, nem volt lehetőségem felfedezni. De ma a Nap sugarai lágyan érintették a megsárgult leveleket. Az idő nagyon kegyes hozzánk, noha tegnap lógott az eső lába, amikor a közeli tavaknál tettünk egy sétát.

Amint írtam korábban is, szinte minden nap bejárunk az Egyetemre. Az órák angolul folynak, élvezem, ahogyan a különböző nemzetek egy közös csatornán keresztül értenek egymással szót. Eleinte féltem attól, hogy szinte semmit sem fogok megérteni, főleg a gyakorlatok során, de ez a szorongás már a keddi egyetemi eligazításon felengedett. Igaz, hogy a szókincsemen van mit fejleszteni – úgy vélem, ez életem végéig így lesz – de már nem veszek el és angolul is tudok „csacsásan” beszélni… És ez jó. Már csak azért is, mert szeretek más kultúrák embereit megismerni. Valahogy így (is) kapcsolódok a világhoz. (Világlélek…?)

Ma este még elmentünk Fernandóval az egyik helyi pubba. Mielőtt bárki azt gondolná, gyorsan leszögezem: teát ittam. Egyrészt az itteni sör nem finom. Másrész a bor nagyon drága. Harmadrész pedig, nem azért jöttem Oslo-ba, hogy iszogáljak. Ám a vendéglátó ipari egység hangulata igen magával ragadó volt. Fernandó pedig az itteni évfolyamtársunk, olasz, de német tanár, és most itt él Oslo-ban. Érdekes egy ember, négy nyelven beszél perfekt. (Olasz, német, norvég, angol.) A harmincas éveinek végén jár, úgy érzem, keresi a helyét a nagyvilágban. Ám Oslo-ba beleszeretett. Amin nem is tudok csodálkozni.

No de azért ennek a városnak is van árnyékos oldala. Nem is olyan messze a városközponttól és az új Operaháztól. Sok kolduló emberbe botlik itt az ember, ahogy kuporognak az utcákon. És azt is szóvá kell tegyem, hogy itt, a mocskos kétkezi munkát (pl.: burkolás, takarítás…) Vendégmunkások végzik, főleg sötétebb bőrűek. Egyetlen egy szőke embert sem láttam nehéz fizikai munkát végezni. Dübörög a gazdaság…

Nu, megyek aludni, negyed három… Holnap délelőtt meg még egy előadás vár, amit egy namibiai tanár fog tartani.

Haraldsheim

A szállásunk villamossal 20 percre van az Egyetemtől. A Høgskolen i Oslo terjedelmes épület hálózattal rendelkezik. A Főépület modern, inkább emlékezteti az embert egy bevásárló központra, mint Egyetemre (de teszem hozzá, a Főpályaudvar plázának van beépítve, olybá' tűnik, mintha a vonatok csak kellékei lennének a vasútállomásnak.)

Egyébiránt, az egyetemi épület egykoron sörfőzde volt. A képek között megtaláljátok, de ma készítettem újakat is, amik viszont még a fényképezőgépemen vannak. Ma nem fogok tudni sokáig netezni, mivel a megszokott helyünk, ahonnan könnyen elérhető az internet le van foglalva, és most itt, Haraldsheim előterében tudunk csak kapcsolatot fogni.

Ma az Egyetemen megint csak két foglalkozáson vettünk részt. Tegnap délután ugye egy spanyol tanár tartott angolul előadást a nyelvtanításról. (Természetesen hadart...) Délelőtt belga néni szórakoztatott minket a mesemondással, meg hogy a drámapedagógia mennyire tudja alkalmazni. Aztán mai gyakorlaton egy angol pasival gyártottunk drótfigurákat. Érdekes volt. Délután pedig dráma játszottunk egy magyar tanárral, aki történetesen a Főiskolánkról jött. :) Kellemes hangulatban telt el.

Holnap még lesz egy előadás délelőtt, amire bemegyek. Továbbá péntekre tervezem a viking hajó múzeum meglátogatását. Most viszont zárom rövidre szabott bejegyzésem. Kevés a gép és sokan vagyunk rá.

Hiányzik az Otthonom. De egy nap annyi minden történik velünk, hogy nincs idő mélázni és gondolkodni. Csak az itt és most...

Høgskolen i Oslo

18:20-kor mar a belso teruleten voltunk Ferihegy 2/a-n. A kontrollon becsipogott a nadraggombom, amiert aztan megtapogatott az egyik noi biztonsagi or. Aztan bementunk a varoba, kiderult, a gepunk kesik negyed orat, amibol aztan 30 perces keses lett. Az elso gephez busszal vittek ki minket - a csomagokkal nem kellett bajlodni, m az ment a maga utjan. Becsbe Bombareider tipusu, kulso properelles geppel mentunk, ablak mellett ultem, fantasztikus elmeny volt. Szavakba nem tudom foglalni, h milyen erzes a felhok felett szarnyalni. Aztan Becsben mar vartak minket, es egybol vittek is a masik gephez, ami Fokker tipusu volt, nagyobb, mint az elozo. Az ut masodik felet ataludtam, annyira elringatott a motorzaj es a gep idonkenti razkodasa. A legjobban a fel- es leszallast elveztem. Es a Hold eppen kerekded arcat mutatta.

Osloba keso este erkeztunk meg. Busszal mentunk a szallasra, innen meg kicsit gyalog, fel a hegyre. A szallas kellemes fahaz, hostel. Negy agyas szobak vannak, en emeleten alszom fenn, az ablakhoz kozel.

Kedden Osloban setaltunk, a kikotoben orakat toltottunk el, majd a varba mentunk fel. A kepeket majd felteszem photoblogra, hiszen szavakkal nehez visszaadni mindazt, ami itt az embert fogadja.

Aztan delutan az elso talalkozas volt a vendeglatoinkkal, eloadast tartottak nekunk, hogz mi hogzan lesz, majd elmentunk az uj Operahazba, ahol este pedig egy kortars balettet neztunk meg. Magaval ragado volt.

Ma pedig mar oraink vannak. Az angol jol ertem, csak egy-ket szo hianyzik a sz\tarambol, de azt a szovegkornzezet magyarazza.

Jol erzem magam itt, de nagyon hianyzik az Otthonom. Itt az Osz annyira mas, megis ugyanaz. Csodalatos szinekbe oltozott a varos. Majd ha a kepek is elerhetoek lesznek, meglatjatok, mirol beszelek. Olyan ez az egesz ut, mint egy alom.

Most mar mennem kell, ujabb ora var. Amint tudok, irok, de a szallason valamiert meg nem mukodik a wifi.

u.i.: kuldetes teljesitve, Iorek Byrnisson szulofoldjere eljutatva... (Szegenynek nem volt egy leanyalom a csomagterben utazni a borondbe zsufolva...) :)

A fióka kirepül a Fészekből

Bármily hihetetlen is, de holnap már Október 13-át jegyeznek a naptárak. Nekem pedig jegyem van holnapra egy gépre, ami feltehetőleg minden hétfőn 18:20kor száll fel a ferihegyi kifutópályáról. De ma még vasárnap van. Itthon vagyok, Családom körében. Csodálatosan süt a Nap, az Ősz szépsége mélyen megérinti Lelkemet.

Reggel a National Geographicon néztem egy műsort a kardszárnyú delfinekről. Lenyűgözött, de egyben nyomasztott az, amit láttam. Egy tucat gyilkos bálna megtámadott egy szürke cetanyát a borjával. Az egész incidens a kis bálna életéért zajlott. Az Anya kétségbeesetten igyekezett védeni a gyermekét, míg az orcá-k két részre oszlottak, és míg az első hat a támadásban ügyködtek, ők pihentek, és mikor társaik elfáradtak, akkor leváltották őket. Hihetetlen, hogy mennyire szervezett volt a támadás. De végül a szürke bálna és kicsinye megmenekültek, mert az Anya kitalálta, hogy a sekélyebb vizek felé tereli a gyermekét, ahol már nem tudtak kellő energiával támadni a kardszárnyú joszágok, mert húsz méter mély víz nem elég a kellő felgyorsulásra. A harc több órán keresztül folyt. Végül az Anya nyert. Elképesztő bátorsággal nézett szembe sziláival a gyilkos bálnák éles fogaival szembe. És a Sors különös véletlene, hogy mindez Anyák napján történ.

Kicsit úgy érzem magam, mint a fióka, aki megkapta a szárnyait, és elmegye világot látni. De milyen jó lesz Hazatérni...

Jillian Cross hadnagy : )

Mert három a magyar igazság, ezért írok...

Mától társszerzője lettem egy novellának indult történetnek, amit Lunnal ketten írunk. Az első bejegyzést szerzőtársam tollából itt olvashatjátok el, de a Leonidas Csillaghajó Kalandjai itt folytatódnak.

Egyébként pedig, hat novellát írt a Képzeld Íróm, de csak négy van publikálva. A másik kettő egyszercsak... Türelem. :)

Ma még kicsit TDK-zok, aztán vár az alvás :).

Egy kis statisztika... : ) (ha rákattolsz, akkor tisztán olvasható...)

Az Elképzelhetetlen

Mégpedig a jövő. Ami olyan sebesen közeleg felém, mint egy vad musztáng, akit hajt a vére a szabadság, a vágta és a végtelen puszták felé. Közeleg felém? Már itt is van! Holnap még itthon alszom, aztán pedig irány az Elképzelhetetlen. És közben apró terveket szövögetek magamban, hogy mit fogok tenni odakint. Nagyon remélem, hogy lesz internetem, mert nélküle még magányosabbnak fogom érezni magam. A Család, a Szerelem, a Barátság. Mind-mind ott lesz a világhálón. És ott lesz bennem is. A távolság csupán annyit jelent, hogy az idő és a tér tréfál meg éppen bennünket. Nomeg a Valóság. Soha nem gondoltam azt, hogy valaha is eljutok olyan helyekre, mint Oslo. Aztán a gondolatok átalakultak, és már az vált természetessé, hogy adott a lehetőség. Elsős korom óta kiszúrtam magamnak Oslo-t. Már akkor éreztem valahol mélyen, egyszer adott lesz a Találkozás. Valamiért vár Oslo. Valami van ott, amit meg kell néznem. Talán maga "csak" a város. Az utcák, az emberek, a hangulat. A tenger. A sós illat, a sirályok éneke a lemenő napfényben. És félek, már nem a repüléstől, hanem attól, hogy a most megélt varázslatot nem fogom megtalálni ott. Lélekben már bejártam az utat Oslo-tól Tønsbergig, onnan pedig Nøterøy Szigetét is megnéztem. Nagypapám Unokatestvére vár. Így Oslo nem csupán egy tanulmányút lesz az Ismeretlenben, hanem séta a múltban, Családom Emlékei között. Kíváncsiam váron.

Most pedig az idő java része lázas pakolással telik, node, nem esek túlzásba, noha nem hagyom az utolsó percre, mint ahogy máskor szoktam, amikor belföldön, vagy Prágába megyek. (Prága nem idegen, mint most Oslo még kicsit az.) Elhatároztam, hogy sokat fogok sétálni annak dacára, hogy a suli biztosít nekünk havi bérletet, ami nagyjából 24 000 HUF spórolás (elég költséges kint a tömegközlekedés... remélem színvonalasabb, mint itthon a BKV.)

Így, az utolsó előtti itthon töltött napon a következőképp zárom bejegyzésem: hétfőn este már életem egyik nagy kalandjának kapujába lépek, amikor becsekkolok a reptéren. Szeretnék ablak mellett ülni és megörökíteni a világot onnan fentről. Repülhetek!!! Szárnyak nélkül, és bár nem fogom bőrömön érezni a szél érintését, mégis olyan lesz, mint amikor Daidalosz és Ikarosz először emelkedett az égbe. Ígérem én nem megyek közel a Naphoz... Csak a felhőket nézem meg közelről.

Drága Oslo, várom a hétfői Találkozást, készülj, mert megyek... Reszkess Norvégia...

A Mindenség Kertje

Zónázó vonat. Ölemben a laptop, kint elsuhanó táj, hallójárataimban pedig egy elfeledett dal szól. Csodálatosan süt a Nap. A Képzeletem messzire visz, nincs megállás, szaladunk a Fantasztikus Szupersztrádán. Szaladunk? Nem, nem is szaladunk. Elrugaszkodva a Földtől már-már repülünk. Álom és valóság összemosódik. Az ablakon túli világ sejtető homályba burkolózik. Nem hallom a vonatot, nem látom a vonatot, mégis tudom, hogy benne vagyok.

Minden egyes perccel közelebb kerülök az Utazáshoz. Csak így hívom. Lehetne talán másképp is, mint Nagy Kaland, vagy Találkozás az Ismeretlennel. De nincs szükség ilyen hangzatos szavakra. Messze elől már Vác körvonalazódik. De előtte még egy kis erdő majd puszta fogad.

Tegnap este Vácról kocsival hoztak haza. Csodálatos volt az Ég, a Hold fél alakja szégyenlősen bújt meg felhőfoszlányok között. Mellette a Jupiter fénye tündökölt. Este volt, sötétség borult az utakra. Egy másik világ. Mennyire színes ez a bolygó! Rengeteg arcát mutatja nap, mint nap.

*

Most pedig már hazafele tartok a vonaton. Hasonló a helyzet, mint amikor reggel írtam. A vonat hiperszónikus sebességgel száguld végig a települések mentén. Robogunk, mintha meg sem állnánk. Egyszer elkezdtem írni egy novellát, egy történetet arról, hogy egy lány elalszik a vonaton, s mikor felébred, nem ott találja magát, ahova utazni akart, hanem egy teljesen idegen világban… Valahol talán még most is megvan ez az írás. Valahol, a többi elfeledett történet között.

És most megint az az elfeledett dal csendül fel. Ez a zene mindig magával hozza az érzelmeket is. „Itt vagy, Napfénye az Életemnek…Tégy szabaddá…” A Mindenség Kertje. Milyen páratlan az emberiség azon képessége, hogy tökéletesen le tud írni körülötte lévő dolgokat. Ki ügyesebben, ki kevésbé. De adott a lehetőség. Mindenkinek. S nem muszáj ahhoz a Szavak Nagymesterének lenni, van más mód is. A Zene, a Festészet, a Szobrászat, Faragás… és megannyi különleges útja az Érzelmek felszínre juttattatásának. Vagy egy mozdulat, egy jel, egy esemény.

Akár nevezhetsz szentimentálisnak. Nevezhetsz, mert az vagyok. Szeretem az Érzelmeket, még akkor is, ha oly’ gyilkosak tudnak lenni. Ha már egyszer adott a lehetőség érezni, akkor miért ne élnénk vele? Furcsák vagyunk mi, emberek. Néha elfojtunk magunkban dolgokat, mert félünk, és ez a félelem megbénít minket ahhoz, hogy tudjunk az itt és mostban élni.

Bár jókor beszélek én is a Félelemről, amikor szinte napi kapcsolatba kerültünk egymással. Út az Ismeretlenbe, Félelmekkel vegyített terhes érzelmek keringenek az ereimben. És jogom van félni? Nem szabad félni? Miért félnék? Mindenhol ugyanaz a törvényszerűsége dolgozik a világnak.

Közben pedig úgy érzem, versenyt futok az ember alkotta illúzióval. De az Idő az, ami nem számít. Várakozok. De közben nem felejtem el, hogy ma szerda van. Edzés. Az utolsó, Norvégia előtt. Aztán Novemberben, amikor itthon leszek, vélhetően tapasztalatokkal gazdagabban, érettebben szemlélem majd a világot. Most pedig, kicsit olyan, mintha meghalnék. El kell engednem mindent, ami Itthon van ahhoz, hogy teljesen be tudjam fogadni az új világot.

Valami ilyesmiken gondolkodtam, amikor az imént vártam a vonatot Vácott. Közben a tekintetem az előttem lévő talajon legelészet. Egy rajz volt ott. Egy kígyó, vagy vonat…

Hat perccel éjfél előtt írok néhány sort az itt és mostról. Norvégia egyre közelebb én pedig egyre távolabb érzem magam a világtól. Ahogy eszembe jut a következő három hét, a gyomrom csecsemő ököl nagyságúra csökken, s menekülnék messze innen. Innen? Nem is, inkább csak Norvégia elől. Nem a repüléstől félek, már vágyom rá és mint ahogy egy Kedves Barátom mondta, nem úszom meg az életet olyan olcsón, hogy egy repülőgép szerencsétlenségben távozzak e világból. Repülés... Mindig áhítoztam rá és most, amikor elérhetővé vált már nem tartom olyan nagy csodának. És Norvégia... Te ismeretlen világ. Reszkető Lélekkel várom a Találkozást.

Közben itthon nem áll meg az Élet. Csak én fogok hiányozni a mindennapi képletből. Talán ezt a szorongató érzést hívják Félelemnek. Félelemnek az Ismeretlentől. Létezik Norvégia... Valahol a valóság és az illúzió határán. Ott, ahol nincsenek jegenyefák, sem macskák, sem Biztonság. Mindent itthon hagyok, kivéve Iorek Byrnissont, a páncélos medvémet. Ő lesz az egyetlen Biztonság. Pótlék, minden, ami sokat jelent Itthon.

Itthon. Itt hagyom a Családom, Krokodil Dundee-t, a Barátaimat. Nehéz lesz. De a fióka megtanult repülni, ideje van a szárnyalásnak.

És talán nem is olyan ijesztő. Talán nem. De nem kergetek léghajókat. Csak várok. A Róka újra vár, de most nem a Kishercegre, akivel megszelídítettük egymást. Várok, de közben igyekszem megállítani az Időt. Az Időt... És már annak sincs jelentősége, aminek tegnap volt. Csak a Szeretetnek. Semmi másnak. Ez mindent magába foglal, keretet ad és támogat. Aki igazán Szeret, nem fél, képes feloldódni benne, a korlátokat lebontani. Korlátokat... A Félelem ravasz úr, akkor támad, amikor nem számítunk rá, amikor gyengék vagyunk. Messziről kiszagolja. A ma éjszaka a csatáé. A Félelem seregeivel vívott küzdelemé.

És közben valahol mélyen örülök az Életnek.