Háromszázhetvennyolc.
Direkt így írom le, betűkkel, hosszan.
Az éjszaka az emlékezésé volt. A Kezdettől átolvastam a bejegyzéseket. Akad olyan, ami már csak számomra elérhető, s a nagyközönség előtt nem. Így van rendjén; volt, mi volt, elmúlt. De nem meghalt. Ezért sem törőltem ki azon bejegyzéseket, csak piszkozatként élnek tovább, mert Nolasynhoz tartoznak. Hozzám. Egyszer majd megint eljön az Emlékezés Éjszakája, s akkor megint új címké(ke)t kapnak. A forma változik, a tartalom nem. Az Emlékek kellenek, a Múltam tesz erőssebbé. De már nincs olyan nagy jelentősége, mint akkor volt. Ennek a percnek van. Itt és most vagyok, nem tegnap, s nem is holnap.
Az éjszaka holdfényből szőtt, csillagokkal ékített leplének jótékony burkában újra átéltem mindazt, ami másfél év alatt meg lett örökítve e virtuális naplóban. Képek, hangok, illatok köszöntöttek újra. Néhol könnyek, máshol mosoly futott végig arcomon. Néhol fájtak a mondatok, a szavak, a betűk. De ezek mind csak egy távoli fájdalom tompa maradványa volt.
A hónapok során átértékelődtek Barátságok. A legértékesebbek elmélyültek. A Lelkek meztelenül állnak egymással szemben, nincs titok vagy álarc ami mérgezné tisztaságukat. Vannak ugyan felszínes barátságok, amik még a megtisztelő nagy B betűt sem érdemlik meg. A maguk módján azok is értékesnek nevezhetőek. Hangsúlyozom, a maguk módján. Talán még fejlődhetnek, én ebben bízom. Ezért tartok ki mellettük.
Élek. Minden mondatom ezt igazolta vissza. Élek és érzek. S nem csak díszpáholyból figyelem, ahogy elhaladnak mellettem az évek. Részt veszek bennük, szárnyalok a Képzelet termető erejével. Olykor visszavet egy váratlan szélvihar, megcibálja szárnyaim, s nekicsap egy éles sziklaszírtnek. De még akkor sincs vége mindennek. A Halál sem befejezés, hanem ajtó egy másik folytatásba.
És ezért is írom e sorokat. Az ezelőtti sorokat. A következő sorokat. Meg kell mondanom az embereknek, éljenek bátran, ebben a létidőben ezzel a formával nem lesz mégegy lehetőségük. Akkor is lehet élni, ha minden elveszettnek látszik. A Nap akkor is sütni fog, a Föld marad a pályáján, hacsak egy kisbolygó vagy egy kósza aszteroid el nem téríti. A világ folyamatosan változik, csak is rajtunk áll, mit kezdünk vele. Nolasyn mindenkiben benne van.
Direkt így írom le, betűkkel, hosszan.
Az éjszaka az emlékezésé volt. A Kezdettől átolvastam a bejegyzéseket. Akad olyan, ami már csak számomra elérhető, s a nagyközönség előtt nem. Így van rendjén; volt, mi volt, elmúlt. De nem meghalt. Ezért sem törőltem ki azon bejegyzéseket, csak piszkozatként élnek tovább, mert Nolasynhoz tartoznak. Hozzám. Egyszer majd megint eljön az Emlékezés Éjszakája, s akkor megint új címké(ke)t kapnak. A forma változik, a tartalom nem. Az Emlékek kellenek, a Múltam tesz erőssebbé. De már nincs olyan nagy jelentősége, mint akkor volt. Ennek a percnek van. Itt és most vagyok, nem tegnap, s nem is holnap.
Az éjszaka holdfényből szőtt, csillagokkal ékített leplének jótékony burkában újra átéltem mindazt, ami másfél év alatt meg lett örökítve e virtuális naplóban. Képek, hangok, illatok köszöntöttek újra. Néhol könnyek, máshol mosoly futott végig arcomon. Néhol fájtak a mondatok, a szavak, a betűk. De ezek mind csak egy távoli fájdalom tompa maradványa volt.
A hónapok során átértékelődtek Barátságok. A legértékesebbek elmélyültek. A Lelkek meztelenül állnak egymással szemben, nincs titok vagy álarc ami mérgezné tisztaságukat. Vannak ugyan felszínes barátságok, amik még a megtisztelő nagy B betűt sem érdemlik meg. A maguk módján azok is értékesnek nevezhetőek. Hangsúlyozom, a maguk módján. Talán még fejlődhetnek, én ebben bízom. Ezért tartok ki mellettük.
Élek. Minden mondatom ezt igazolta vissza. Élek és érzek. S nem csak díszpáholyból figyelem, ahogy elhaladnak mellettem az évek. Részt veszek bennük, szárnyalok a Képzelet termető erejével. Olykor visszavet egy váratlan szélvihar, megcibálja szárnyaim, s nekicsap egy éles sziklaszírtnek. De még akkor sincs vége mindennek. A Halál sem befejezés, hanem ajtó egy másik folytatásba.
És ezért is írom e sorokat. Az ezelőtti sorokat. A következő sorokat. Meg kell mondanom az embereknek, éljenek bátran, ebben a létidőben ezzel a formával nem lesz mégegy lehetőségük. Akkor is lehet élni, ha minden elveszettnek látszik. A Nap akkor is sütni fog, a Föld marad a pályáján, hacsak egy kisbolygó vagy egy kósza aszteroid el nem téríti. A világ folyamatosan változik, csak is rajtunk áll, mit kezdünk vele. Nolasyn mindenkiben benne van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése