Ha egyszer megtapasztaljuk, hogy valami milyen jó is tud lenni, akkor nehéz arról lemondani. De ha mégis elveszítjük, akkor ahhoz mérten szemléljük a dolgokat. Legyen szó kapcsolatról, személyiségről, vagy bármiről, ami most e sorokat olvasva eszedbe jut. Talán akkor, amikor a birtokodban volt, nem is látszott tökéletesnek, de amint el kellett engedned, az idő múlásával az emlékek eszményi képpé alakították. Idealizálva lett. Többnyire nem tudatosan, látensen megbújik a tudatalattinkban. Bennünk élnek, nem ellenünk vannak, csupán útmutatásként akarnának szolgálni, hogy segítsenek boldogulni a világban. De ha valami újjal találkozunk, ami viszont nem hasonlít az ideára, akkor kétségbeesetten próbál tenni ellene. Csak addig él, amíg a hitünk táplálja. Mindig felszínre hozza az emlékeket az eszményi tökélyről, ami régen volt, s vágyakozásra készteti az embert. Ha az individium hagyja, hogy az idea urakodjon felette, akkor meg is érdemli a Sorsát az egyén. Bennünk van a változtatás képessége is és az ahhoz való alkalmazkodás is. Az ideák azok mindig tökéletesek lesznek, de ez nem jelenti azt, hogy bármi más, ami nem idea nem lehetne szintúgy az a maga nemében. Én most tökéletesnek érzem azt a napot. Ebben a percben süt a Nap, Harry Gregson-Williams zene szól, ahol a zongora billentyűit tökéletes sorrendben billentik meg, s egy fátyolos női hang énekel, hegedű kíséretével. A macskáim alszanak, nem agyalnak felesleges kérdéseken, számukra éppen és most van. Körülöttem minden békés. Nyílván lehetne jobb is, még ennél is tökéletesebb. Egy idealizált világban. De én itt vagyok. Ebben a világban, ebben a pillanatban. Noha ideje van a képzelet szárnyán való szupersebességű száguldásnak és ideje van a valóságban való létnek is. De a kettőt nem szabad összemosni. Így is sok a szabadlábon lévő szkizofrén és a disszociativ identitás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése