Este az Operett Színházban jártunk. Hosszas ruhaválogatás után tettem le a voksom a fekete koktélruhám mellett. (Bosyka türelmes tanúja volt e procedurának.) Az Oktogonnál magával sodort minket a forgatag, sokan igyekeztek a Nagymező utca irányába. Befordulva a színházohoz szintén zsúfolt tömeg fogadott, de mindenki megtalálta a helyét. Bent a színházban semmi sem változott. Az emeleten foglaltunk helyet, a második sorból néztük végig a darabot. S hogy milyen volt? Hm... Erotikus zenés esti szórakoztató műsor felnőtteknek. Ám de, olyan színpadi keretek között oldották meg a különböző jeleneteket, hogy a 18as karikát egyszer sem lett volna szükséges kitenni. Kétértelmű utalások, csípőmozgásokkal tűzdelt táncok (ezt inkább férfi olvasóim figyelmébe, illetve képzeletébe ajánlom), egy-egy női sóhaj tudatta a nézővel, hogy vajon mi folyik a díszletek között. Az egyik felvonásban maga a Moulin Rouge világa jelent meg a világot jelentő deszkákon, tüzes kánkán és Harold Zidler sem maradt el.
Jacques Offenbach remekműve a XIX. század végének Párizsába kalauzolja a nézőket, a szórakozás és a művészet fellegvárába.
Ez az előadás a maga könnyed hangulatával tetszett. (Nem aludtam el rajta, mint a Dr. Bőregéren...) A színészek két órán keresztül kitettek magukért, meg a magukét... És itt jön a kemény kritika, de nem a darabnak, hanem azon embertársaimnak, akik ma velem együtt látták a művet. Mekkora egy bunkó polgár társadalom ez a pesti nép, akik képtelen megvárni, h a színészek megtapsoltassák magukat. Könyörgöm, a kabát nem fog elmenni a ruhafogasról, s éjszakai járatok is vannak bőven. De akkor sem fogom megérteni, h miért kell gyorsan rohanni a ruhatárba. Ha az ember már kultúrálódik, akkor adja meg annak a rendes módját, s ne álljon fel -főleg akkor nem, ha az első sorban ül-, h gyorsan, mindenkit leelőzve elmehessen. Ez roppant mód felbosszantott. Legyen bármilyen is a színészi teljesítmény, akkor is megérdemlik a tapsot. Mert kiállnak, megtanulnak egy szöveget, énekelnek, táncolnak stb. Az az öt perc, amit még kérnek tőlünk nem oszt, sem szoroz.
Hazafelé a szokásos Operett Színház utáni rituális hazasétálás volt. A Hold csodaszépen ragyogott fenn. Elfáradtam, nagyon álmos vagyok, s éhes. Más nyűgöm viszont nincsen... :)
Jacques Offenbach remekműve a XIX. század végének Párizsába kalauzolja a nézőket, a szórakozás és a művészet fellegvárába.
Ez az előadás a maga könnyed hangulatával tetszett. (Nem aludtam el rajta, mint a Dr. Bőregéren...) A színészek két órán keresztül kitettek magukért, meg a magukét... És itt jön a kemény kritika, de nem a darabnak, hanem azon embertársaimnak, akik ma velem együtt látták a művet. Mekkora egy bunkó polgár társadalom ez a pesti nép, akik képtelen megvárni, h a színészek megtapsoltassák magukat. Könyörgöm, a kabát nem fog elmenni a ruhafogasról, s éjszakai járatok is vannak bőven. De akkor sem fogom megérteni, h miért kell gyorsan rohanni a ruhatárba. Ha az ember már kultúrálódik, akkor adja meg annak a rendes módját, s ne álljon fel -főleg akkor nem, ha az első sorban ül-, h gyorsan, mindenkit leelőzve elmehessen. Ez roppant mód felbosszantott. Legyen bármilyen is a színészi teljesítmény, akkor is megérdemlik a tapsot. Mert kiállnak, megtanulnak egy szöveget, énekelnek, táncolnak stb. Az az öt perc, amit még kérnek tőlünk nem oszt, sem szoroz.
Hazafelé a szokásos Operett Színház utáni rituális hazasétálás volt. A Hold csodaszépen ragyogott fenn. Elfáradtam, nagyon álmos vagyok, s éhes. Más nyűgöm viszont nincsen... :)
2 megjegyzés:
Ezt én is láttam már:) Tényleg jó, főként, ha Homonnayval láttátok...:) puszi
A Bőregeret épp kedden láttam az Operettben, nekem bajött, melyik résznél aludtál el? :)
A pesti bunkóságról annyit, h ez engem is idegesített volna, de a keddi előadás végén igazán kiettünk magunkért mi, a másik oldalon ülők is, és a tenyerem igen szép piros színben pompázott mire átvehettem a kabátom...
Megjegyzés küldése