Amikor az imént kikísértem Nikát az ajtórácsig, pillantásom egy percre az égre tévedt. Néhány csillag dacolva a fényszennyezéssel áttört, s pislákolva integettek felém. Hideg fuvallat borzolta a hajam, magával hozva a tél éríntését. Városi illatokat sodort magával, a kéményekből áradó füsttel keveredve.
Ma kisütött a Nap és fénye végigsíklott a majdnem végtelen havas tájon. A szociális munka csoportokkal vizsgát megintcsak a jéghideg előadóban írtuk. (Ami pont jót tett a megfázásomnak...) A jelenlegi állás szerint holnap nem megyek le edzésre. Ez a tél nem éppen a legjobban alakul egészség szempontjából. Úgy érzem kevés vitamint tömök magamba... Sőt... Sajnos a csokiban nincs elég mennyiségben.
Tegnap este megintcsak nem ment az alvás. (A szokásos vizsga előtti nem alszok dolog.) Nem jöttem fel blogot írni, mert a Húgom már javában húzta a medvebőrt, pedig sok-sok gondolat kergetőzött. Tudtam, h ha akkor nem írom le, elvesznek valahol, mélyen bennem. Nagyjából emlékszem ugyan, de a terrotakony átvette az uralmat az agyam felett.
Még igazán nem is írtam arról, hogy milyen érzés 23-nak lenni. (Eddig feleslegesnek éreztem azt, ha valaki azzal nyúzott, h mit váltott ki bennem, h megint egy évvel idősebb lettem.) Ma Nikával csacsogtunk éppen arról, hogy idén nyáron már tölti a 24-et. Tanulmányaim során sok fajta-féle fejlődéselmélettel találkoztam. De a legtöbb egyértelműen kimondja, a 18-24 év között fiatal felnőtt az ember. Utána nincs mese, felnőttnek tekíntik a korából kifolyólag. És azt hiszem, ez az, ami zavar engem. Nem érzem magam felnőttnek, de gyereknek sem. A kettő közti átmenet sem lenne a pontos meghatározása. Úgy vélem, az okos pszichológusok mire eljutnak elméleteik megalkotásához, megfeledkeznek arról, hogy milyen is volt a huszas évek elején. Ezért úgy gonolják, fiatal felnőttek vagyunk. Ugyan már, kell lennie egy különálló kategóriának is. Ami még nem felnőtt, de nem is gyerek. Két világ küszöbén. Az egyikből ki, a másikba be, de sem itt, sem ott. Küszöb-kor...
Vagyis, ha ezen szóáradatból nem derült volna ki, úgy érzem, lassan végleg búcsút kell mondanom a gyerekkornak. Már nem sandíthatok vissza egy-egy csínyre, komolynak és megfontoltnak kell lennem. A suliban is erre készítenek fel, csoportokat fogok majd vezetni, másokért fogok felelőséggel tartozni. És idővel majd a saját porontyaimért.
Ma kisütött a Nap és fénye végigsíklott a majdnem végtelen havas tájon. A szociális munka csoportokkal vizsgát megintcsak a jéghideg előadóban írtuk. (Ami pont jót tett a megfázásomnak...) A jelenlegi állás szerint holnap nem megyek le edzésre. Ez a tél nem éppen a legjobban alakul egészség szempontjából. Úgy érzem kevés vitamint tömök magamba... Sőt... Sajnos a csokiban nincs elég mennyiségben.
Tegnap este megintcsak nem ment az alvás. (A szokásos vizsga előtti nem alszok dolog.) Nem jöttem fel blogot írni, mert a Húgom már javában húzta a medvebőrt, pedig sok-sok gondolat kergetőzött. Tudtam, h ha akkor nem írom le, elvesznek valahol, mélyen bennem. Nagyjából emlékszem ugyan, de a terrotakony átvette az uralmat az agyam felett.
Még igazán nem is írtam arról, hogy milyen érzés 23-nak lenni. (Eddig feleslegesnek éreztem azt, ha valaki azzal nyúzott, h mit váltott ki bennem, h megint egy évvel idősebb lettem.) Ma Nikával csacsogtunk éppen arról, hogy idén nyáron már tölti a 24-et. Tanulmányaim során sok fajta-féle fejlődéselmélettel találkoztam. De a legtöbb egyértelműen kimondja, a 18-24 év között fiatal felnőtt az ember. Utána nincs mese, felnőttnek tekíntik a korából kifolyólag. És azt hiszem, ez az, ami zavar engem. Nem érzem magam felnőttnek, de gyereknek sem. A kettő közti átmenet sem lenne a pontos meghatározása. Úgy vélem, az okos pszichológusok mire eljutnak elméleteik megalkotásához, megfeledkeznek arról, hogy milyen is volt a huszas évek elején. Ezért úgy gonolják, fiatal felnőttek vagyunk. Ugyan már, kell lennie egy különálló kategóriának is. Ami még nem felnőtt, de nem is gyerek. Két világ küszöbén. Az egyikből ki, a másikba be, de sem itt, sem ott. Küszöb-kor...
Vagyis, ha ezen szóáradatból nem derült volna ki, úgy érzem, lassan végleg búcsút kell mondanom a gyerekkornak. Már nem sandíthatok vissza egy-egy csínyre, komolynak és megfontoltnak kell lennem. A suliban is erre készítenek fel, csoportokat fogok majd vezetni, másokért fogok felelőséggel tartozni. És idővel majd a saját porontyaimért.
1 megjegyzés:
Nem. Csak az nő fel, aki nem tud gyermek maradni. Én soha nem fogok, ebben egészen biztos vagyok, s nem érdekel, mi van a személyi igazolványomba születési dátumként nyomtatva(ami másfél éve lejárt..:)) Felelősségteljes felnőtt? Ilyen az én személyes szótáramban nem szerepel... Puszillak!
És azért tényleg rémisztő ez a kor-haladás...
Megjegyzés küldése